Oroszfóbia és románimádat Nyugaton

Aligha található még egy olyan ország a földgolyón, amely gyakorlatilag a semmiből (évszázados oszmán uralom után) felemelkedve rövid hét évtized alatt Európa egyik közepes méretű és lakosságszámú társadalmává vált volna, ráadásul még a történelmi múltra emlékeztető román nevet is birtokba vehette – kezdi eszmefuttatását a szerző a románok szerencsés helyzetéről a nagyhatalmak érdekeit tekintve.

Az ugyancsak nem túl régóta egységes államszerkezetű Olaszországra a román államnév sokkal jobban illene, lévén az olaszok (vélhetően számos hajdani római felmenővel) a Római Birodalom törzsterületeit lakják ma is, míg a Románia területén élt hajdani népcsoportok egyes részei csupán másfél századig tartoztak a birodalomhoz, szemben például a Dunántúlon regnáló négy évszázados római uralommal — jegyzi meg Boros Imre közgazdász, az első Orbán-kormány minisztere a Magyar Hírlapban megjelent írásában.

Mint írja, ilyen szerencsés csillagzat alatt jött létre Románia immár másfél évszázada. Az egyedülálló csodát többen szarkasztikusan azzal magyarázzák, hogy genezisük évtizedei alatt a románok (korábban vlachok, oláhok) minden lehetséges szövetségesüket cserbenhagyták, elárulták (a németeket kétszer is).

A császárság bukása után Franciaország is besorolt a világbirodalomba, miközben a győzelem fő erejét éppen az orosz szakrális monarchia adta, egyebek mellett Párizst is három évig orosz katonai megszállás alatt tartva. Ettől kezdődött a világbirodalomnak az az érzése, hogy Oroszországban létrejött egy újabb birodalom csírája, és attól kezdve alakult, formálódott és tart máig a Nyugat oroszfóbiája. Irányítói úgy gondolják, hogy Oroszország folyamatosan veszélyt jelent rá nézve, ami ellen minden erővel, ha kell, erőszakkal is fel kell lépni. Mindenekelőtt megakadályozandó, hogy az oroszok kijussanak a világtengerekre, ami a világbirodalmi lét elengedhetetlen tartozéka.

A viharos sebességgel emelkedő román főnix annak a geopolitikai adottságnak köszönheti látványos sikerét, hogy éppen alkalmas helyen van, hogy ne csak a tengeri kiutat zárja el az orosz medve elől.

A második Balkán-háború után 1913-ban Románia megszerzi a stratégiai jelentőségű Dobrudzsát az oroszoktól és a bolgároktól, noha csak a lakosság huszonhárom százaléka volt román (ma viszont szinte mindenki az). Dobrudzsa azért fontos, mert nélküle nincs kijárat a Fekete-tengerre. Közben a „friss” románok lázas sebességgel elkezdték a latinosítást is, ami máig folyik.

A Romániával kapcsolatos birodalmi szemléletet az sem kisebbíti, hogy a második világháborúban hosszú ideig a náci birodalom leghűségesebb szövetségese volt, hiszen akkoriban Németország is birodalomnak nevezte magát, és 1933 és 1942 között fél Európát meghódította, valamint terjeszkedése éppen „jó irányba”, azaz Oroszország, vagyis az akkori Szovjetunió ellen folyt.

A stratégiai helyzet ma is ugyanaz, mint jó két évszázada, Romániába nagy katonai erőkkel telepedett be a világbirodalmi amerikai hadsereg. Semmi más magyarázat nincs ugyanis arra, hogy a Nyugat miért huny szemet olyan román ügyek felett, amelyek tört százalékáért másokat – egyebek mellett minket is – azonnal keresztre feszítenek.

Románia ugyanis túl értékes stratégiai szempontból, hogy az elvesztését kockáztassák.

A máskor nagyszájúak mélyen hallgatnak, például a németekét időben megelőző öntevékeny román holokausztról is, az arról szóló írásokat bezúzták, és persze a szerzőket is elfelejtették. Nem beszélnek arról, hogy az 1910-ben a mai román területen élő tizenöt-húsz nemzetiség szinte teljesen eltűnt, jelentősebb lélekszámú kisebbségeket (zsidók, németek) pedig egyenesen áruba bocsátottak. Szó nem éri a házuk elejét azért, hogy országukat alkotmányukban homogén nemzetállamként deklarálják, a ma is jelentős magyar és más, kisebb létszámú őshonos kisebbségek ellenére, miközben korlátozzák az intézményes oktatási jogaikat, és elkonfiskált javaikat sem adják vissza.

 

A teljes cikk itt olvasható.