Most mondd meg, hát kikkel vagyunk körülvéve?

Tudod, fogalmam sincs, hogy ki mellett ülök a buszon vagy ki mögött állok a sorban. Hogy kitől veszem a mozijegyet és kinek adom el a használt étkezőgarnitúrámat. Hogy kit nevezek a barátomnak és ki mellett dolgozok napi nyolc-tíz órában. Hogy annak van-e igaza, aki az arcomba ordítja a mondandóját vagy annak, aki meg se szólal. Tudod, igazából semmit sem tudok mások életéről.

Az egyik magában üvöltözik az utcán, jobb esetben a képzeletbeli cimborájának, a másik hangosan zenét hallgat a metrón, aztán késeléssel fenyegetőzik, mert valakit zavar. A harmadik fröcsögve, válogatás nélkül szidja letűnt korok és jelenlegi pártok politikusait, és felháborodva küldi el az anyjába a szónoklatot türelmetlen, dühös vagy éppen rezignált arccal megszakító, siető járókelőket. Én meg két ilyen utcai rétor közt lavírozva próbálok eljutni a metróig.

Lemegyek az edzőterembe, az öltözőben egy nő mindenféle bevezetés nélkül manifesztálja (annyira ugyan nem közeli) barátnőjének, hogy ő márpedig holnap felmegy a munkahelyén az emeletre és rendesen utánakérdez a válásnak. Aztán hazamegy, és mindenféle bevezetés és apelláta nélkül otthon bejelenti a férjének, hogy elválik. Neki ebből elege van, őt ne nézze senki hülyének, ő eddig tűrt, várt, elviselt, menjen, ahova akar, de ő egy percig tovább nem marad ezzel az alakkal. De hát nem félsz, hogy csinál valamit? Nem, nem, merjen csak megütni, az biztos, hogy olyat kap, hogy ott marad. Miért, hát olyan agresszív fajta? Hát, igen, általában ingerülten kezeli az ilyen(?) helyzeteket. Hm, hm. Mindenki némán, megrökönyödve öltözik tovább, a nő meg tovább sorolja a teendőit, mintha csak egy tortareceptet osztott volna meg velünk az imént.

Hazafelé elsétálok egy kocsma ablaka előtt, ahol kiégett és kiüresedett, üveges tekintetű férfiak és nők ülnek a pultnál egyedül, egymás mellett. Előttük egy-egy ital, azt bámulják vagy a pixeles, falra rögzített tévéképernyőt, amin 90’-es évekbeli videoklipek és idétlen mesék mennek felváltva. Reklámkor vagy a kocsmaajtó nyílására felkapják a fejüket és körbenéznek. Aztán ülnek tovább, visszafordulva magukba és hallgatják a körülöttük lévők életét. A csapos monotonon, szó nélkül tölti újra poharukat időnként, ellátva őket a szükséges dózissal, az élet vizével. Közben talán azon gondolkodik, hogy jót vagy rosszat tesz-e azzal, ha a munkáját végzi.

Hazaérve pedig már azzal a szilárd meggyőződéssel nyitom ki a lakás ajtaját, hogy valójában mindegy, hogy az utcán vagy egy étteremben vagyok-e, mindegy, hogy valaki a falnak vagy konkrét emberhez beszél-e, nem ismerem senki történetét, és egyáltalán nem biztos, hogy a bolond, aki kitalált személyekhez, a levegőbe beszél, nagyobb hülyeséget mond, mint egyes ismerőseim, akik szakadatlanul nekem pofáznak.

Lehet, hogy a komor férfi, aki mellettem ül a buszon, ma tudja meg, hogy válni akar a neje, de az is lehet, hogy csak a kocsmába megy, mert otthon nem várja senki és részegen könnyebb elaludni. Lehet, hogy a kedves, mosolygó mozijegyárus kamu internetes vásárlásokkal nyúlja le mások pénzét, és lehet, hogy a lusta és sajnálatraméltó haverom igazából nagyon is tehet arról, hogy épp most hagyta el a barátnője.

Szóval, most mondd meg, milyen emberek vannak! Igazából nem is tudom, hogy milyenek.

Zakar Petra