„A magyarságnak olyan egysége ez, amelyet nem bonthat meg semmiféle politikai akarat”

A magyar nyelvű költészet kínból és verejtékből született. Ma százkilencvenhárom éves Kölcsey Ferenc „Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból” című költeménye, melynek befejezési időpontja 1989-től egyben a magyar kultúra napja is – vezeti be gondolatait Győrffy. 

„Azon a régi januári napon Kölcsey valószínűleg nem gondolta, hogy a vers, amelyet befejezett, egyszer még Magyarország hivatalos himnusza lesz.

Ha tudta volna előre, talán meg sem tudja írni, a versnek ugyanis nem tesz jót, ha valamilyen előre megfontolt szándékkal írják. 

Talán jó, hogy nem látta előre. Mert ha előre látja, ma valószínűleg egy jóval gyengébb himnuszunk lenne”.

Győrffy Ákos elképzeli azt a napot, amelyen Szatmárcsekén elkészült a Himnusz:

A költő, ha valódi költő, minden esetben érzi, mikor van kész a vers. Titokzatos, misztikus pillanat ez. Valami, ami egy ismeretlen világból érkezik, most megszületik, a papíron megtestesül. Tényleg nem lehet máshoz hasonlítani, mint a születéshez.

A magyar nyelvű költészet kínból és verejtékből született. Érdemes elgondolkodni rajta, hogy mindazok a nagyszerű életművek, amelyekre joggal vagyunk büszkék, és joggal gyönyörködünk bennük, milyen áron jöttek létre, miféle áldozatok árán. Azonban nem feltétlenül a mártír költőkre kell gondolnunk, mint inkább arra, hogy az emberiség történetében nagyon sokáig úgy tekintettek a költőkre, mint hírhozókra, olyan emberekre, akik rendelkeznek azzal a képességgel, hogy hallják az égieket, bejárásuk van az égi világba.

Győrffy szerint a költészet ősi, mágikus funkciójáról modern világunk megfeledkezett, s ezzel együtt a költők világban betöltött rangja is elveszett, azonban

meg kell próbálnunk ezt a rangot és szerepet legalábbis tudomásul venni. Legalább emlékezni rá.

Kölcsey életrajzából is tudhatjuk, milyen lelki válságokon ment keresztül viszonylag rövid élete során. A mélypontokat, hullámvölgyeket szikrázó, alkotással és a szellem fényével telített periódusok követték. Egy ilyen ragyogó és – mai kifejezéssel élve – páratlanul „kreatív” időszakának legfénylőbb állócsillaga lett Himnusz című verse, amelyet ma minden, magát magyarnak valló ember ismer – írja Győrffy. 

Talán még Vörösmarty Szózata fogható hozzá, azonban a Himnusz valódi himnusszá válásához nem lett volna elég, ha Kölcsey pusztán „csak” megírja, aztán megjelenik első verseskötetében:

Erkel Ferenc tehetsége kellett hozzá, aki szinte regénybe illő módon zenésítette meg Kölcsey versét.

A Himnusz a nemzeti Színház 1844-es pályázatára íródott, mikor is Bartay András, a színház akkori igazgatója rábeszélte Erkelt, hogy induljon ő is a pályázaton. Min múlhat egy sorsfordító mű létrejötte:

egy színházigazgató és egy zeneszerző véletlen találkozásán egy pesti utcán, kevéssel a pályázati határidő letelte előtt.

És kellett még egy dolog – emeli ki Győrffy –, amely nélkül Kölcsey Himnusza nem vált volna valódi himnusszá: hogy a magyarok a magukénak is érezzék.

Mert ha nem érezték volna magukénak, sosem válhatott volna igazi himnusszá.

A Himnusz arra is emlékeztet bennünket minden egyes alkalommal, hogy szívünkben összetartozunk, hogy valóban létezik az, amit szellemi, lelki összetartozásnak nevezünk. A magyarságnak egy olyan egysége ez, amelyet nem bonthat meg semmiféle ideológiai vagy politikai akarat – zárja le gondolatait az író-költő. 

Valami a világra jött ott, azon a régi szatmárcsekei télen, ami aztán az egész magyarság életére döntő hatásúnak bizonyult.

 

A teljes írás a linkre kattintva olvasható.