Bálványimádó, elitista, rongyrázós összejövetel – színészek teljes szereptévesztésben

A Pimp Thy Mind Youtube-csatorna videóit már jó ideje figyelemmel kísérem, ugyanis – bár egy viszonylag új formációról van szó –, annak, aki először látja Ábel és Gyuri műsorait, rögtön feltűnik, hogy itt végre valami olyasmivel van dolgunk, ami kitűnik a mainstream, szétszponzorált, érzékenyítő, lájkgyűjtő vlogok tömkelegéből. Ábelék általában politikamentesen, (a white fülűek számára azonban aránylag tisztán behatárolható értékrenddel), őszintén beszélgetnek filmekről, s rendhagyónak számító videójukban a Golden Globe díjátadót vették górcső alá… és milyen jól tették!

„Teljes szereptévesztésben vannak. Azt hiszik, egy ilyen díjátadó azért van, hogy ők odalépjenek a mikrofon elé, és saját politikai véleményüket beleüvöltsék az éjszakába.

Nem tisztelik azt, ahol vannak, nem tisztelik magát a díjat sem, az egész átadó egy hülye hollywoodi elitista összejövetellé vált” – vezeti be a témát Gyuri, nekünk pedig már ennyitől felcsillan a szemünk, hogy végre, valaki kimondja azt, amit már réges-rég ki kellett volna.  

A fiúk rögtön a bevezető után a ruhákra is kitérnek: ez a legképmutatóbb réteg, egy rongyrázás az egész Beyoncétól kezdve Jennifer Lopezig. Dekadens, undorító. „És azt is tegyük hozzá, hogy

egy modern kori bálványimádás az egész, mintha istenek meg istennők lennének”.

Népnevelőknek képzelik magukat. Kimegy oda Joaquin Phoenix, és ő népet nevel, ráadásul egy groteszk pszichopata módjára teszi mindezt. Hisztérikus volt, össze-vissza hebegett-habogott, teljesen irracionális volt, Robert de Niro meg úgy nézett rá, mint a Joker-filmben, amikor a film végén megkattan a Joaquin Phoenix.

A random elsírások is durvák – folytatják –, mert persze, nagy dolog díjat kapni, de ha valaki a Nobel-díjat veszi át a nem tudom milyen betegség meggyógyításáért, akkor ő jogosan sírja el magát – fakad ki Ábel. Egyébként nekem azzal semmi gondom nincs, amikor egy színész missziós küldetésként is felfogja a szakmáját, és úgy gondolja, hogy olyan dolgokat is kell csinálnia, szerepelnie kell olyan filmekben, amik által épülnek az emberek – ez nagyon szép, képviseljen dolgokat. De ne így, ne itt és ne ezeket az álszent hülyeségeket – mondják a fiúk.

– Ezt bárki csinálhatná a világon: lemegy egy Real-Barca meccs, és megkérdezik Messit arról, hogy a harmadik gólt hogy sikerült berúgni. És akkor ő azt mondja, hogy az anyját a spanyol miniszterelnöknek! – nem a kérdésre válaszol, nem a meccsről beszél, hanem valami olyanról, amire senki nem kíváncsi ott és akkor – hozza az érzékletes példát Gyuri.

Vegyék észre, hogy hol vannak, és tiszteljék azt, ahol vannak!

– Vannak emberek, mint például Tom Hanks, aki normálisan felmegy a színpadra és arról beszél, ami a filmmel és az arra való felkészüléssel kapcsolatos, a színész szakmával kapcsolatos, és megköszöni a díjat a családjának. És felmegy Patricia Arquette, hogy mindenki menjen el szavazni, meg kell állítani az elnököt! – ez mi? – kérdi Gyuri, majd hozzáteszi,

én nem azért nézem ezt, hogy Patricia Arquette politikai felhívásait meg reklámjait lássam.

Vagy felmegy a színpadra Michelle Williams, és semmi másról nem szól az egész, csak arról, hogy nő így, nő úgy, ő egy nő, azért, mert ő nő, azért, mert ő anya, (tegyük hozzá, hogy rögtön ezután szavazásra szólít fel), de mi köze van ennek bármihez? – vetik fel a fiúk.

– Ellen deGeneres egész életműdíja arról szól, hogy ő meleg, minden csak a melegség kontextusán belül van

– mondják ki a srácok, mi nézők pedig azt gondoljuk, miért kellett ennyit várni arra, hogy végre elhangozzon ez? „És aki felkonferálja az egészet, Kate McKinnon, ő is meleg, és ő is erről beszél, hogy ő nem egy emberi lény, ő nem egy színész, ő egy meleg nő, és ő azért van ott fönt. Annyira groteszk az egész”. Olyan közegben élnek, ahol, úgy tűnik, ez már kiváltságként jelenik meg. A meleg ember úgy van tálalva, mint egy hatványozottan hátrányos helyzetű személy, merthogy a nő az alapból hátrányos helyzetű (miért?), és érthetetlen, hogy mit lehet még Amerikában a melegség terén kiharcolni.

De még ha harcolnak is, miért kell a pofámba tolni a propagandáját minden egyes filmen keresztül, minden egyes rendezvényen keresztül? Mintha legalábbis halomra lőnék őket az utcán.

– A díjátadó egyetlen őszinte pillanata az volt,

amikor Ricky Gervais, akinek ez volt az utolsó hosztja a Golden Globe-on teljesen elkattant, és full random mindenkibe beleszállt tök durván; nekem olyan volt ez, mintha kinyitnának egy ablakot, és tiszta levegő jönne be

– mondja Ábel nevetve. Fokozatosan építette fel a monológját, a végén pedig robbant a legjobb bomba, fantasztikus volt, mert ott mondta el, hogy ha kijöttök ide a színpadra, átveszitek a díjatokat, ne kezdjetek el politizálni!

„Nem vagytok abban a pozícióban, hogy tanítsátok a közönséget bármiről, mert semmit nem tudtok a való világról!”

– osztotta a közönséget Ricky Gervais. Gyertek ide, köszönjétek meg apunak-anyunak, ennyi, ezért vagytok itt.

A fiúk elmondják: a nézőközönségnek, akik évek óta nézik például az Oscar-díjátadót, a hócipőjük tele van ezzel, sokkal kevesebben nézik már, mert unják, ami ott megy.

Felmerül a kérdés, vajon van-e joga a művészetnek politizálni, és ha igen, milyen formában. Mert ez biztos, hogy nem megfelelő. Önjelölt megmondó ember lett mindenki Hollywoodban.

Ott van mindenhol ez a borzalmas, fals érzékenység. „Mert olyan dolgok miatt érzékenykednek, amik mellett még egy sor másik, nagyon fajsúlyos tény és szörnyűség van a világban, amire egyébként nem is figyelnek… Fogalmuk nincs egy halom nép szenvedéséről, akár ma, akár 50-100 évvel ezelőtt” – hangzik el a videóban. 

Kifacsart, hülye bálványok, emberek sikítoznak, amikor megjelennek valahol, holott a többségük tényleg semmit nem tud a világról, még színi iskolát sem végzett egy csomó közülük.

Volt például a Black Panther című film, amit én szerettem – mondja Gyuri –, de rettenetesen felidegesített az a sztori, hogy afrikai országokban élnek, és egy tag elmegy Amerikába, ott beépített ember lesz, ott él. És az a nyomor, amit ott látott, az teljesen megváltoztatta és radikalizálta őt…

Hát garantálom, hogy egy amerikait, ha elküldenénk Afrikába, nézne egyet, hogy ott milyen élet van… az amerikaiaknak fogalmuk nincs róla, hogy mi az a nyomor.

Az amerikai színesbőrűeknek fogalmuk nincs a nyomorról, menjenek el Afrikába, és igyák az AIDS-es vizet! Annyira dühítő! – fakad ki Gyuri.

Jimmy Kimmel – veszi át a szót Ábel –, amellett, hogy a legnagyobb politizáló, vannak nagyon jó videói is, például egy csomó vicces közvéleménykutatást csinál. Sétált az utcán egy világtérképpel, és a legtöbben még egy országot sem tudtak mondani! Mutogattak Afrikára, de nem is ott, ahol van… Szereptévesztésben vannak az amerikai színészek, teljesen elszabadultak a dolgok.

Az amerikai színészek úgy tesznek, mintha kül-és belpolitikai szakértők lennének

– mondják a srácok.

Ha Joaquin Phoenix szívén viselné azt az ügyet, ami egyébként valóban fontos – vagyis hogy a dekadens gazdag ne pofázzon ausztráliai tüzekről, miközben magánrepülőgéppel jön egy ilyen gálára –, akkor hívjon össze egy sajtótájékoztatót, és ott mondja el a gondját-baját, hogy mit gondol a különböző dolgokról.

De ne az Oscar- meg a Golden Globe-gálát tegye tönkre ezekkel az ocsmány káromkodásokkal, a zavarodott beszédével, mert ez rossz, hisztérikus.

És ott van például Jonathan Pryce, aki a Trónok harcában meg A két pápában is játszott, aki valószínűleg nagy izgalommal ült ott, mert nem nagyon kerül ennek az egésznek a közelébe, vagy Brian Cox (X-Men 2, Churchill, A rettenthetetlen) aki elpityeredett, mert nagyon idős ember, és nem gondolta, hogy ő még itt bármit nyerni fog. Tehát ez a dolog jelent az embereknek valamit.

És azért, mert a Joaquin Phoenixnek nem jelent semmit se, azért nem kéne ezt csinálni. Ezeknek az embereknek az élen kéne járni tisztelettudásban, viselkedésben, egy csomó mindenben, de épp az ellenkezőjében járnak élen.

Nem csak egy óceán választ el minket egymástól, hanem szemlátomást egy egész univerzum, mert félelmetes, hogy mennyire rettenetesen másként gondolkodunk dolgokról. Olyan arcok, akiket pedig szívesen meghallgatnánk, nincsenek ott. Clint Easwood, Mel Gibson, Viggo Mortensen, Christian Bale vagy bárki más, ők biztos, hogy nem járnának lábujjhegyen a különböző kérdésekben, másrészt tudnak viselkedni.

Az Egyesült Államok egy kisgyerek. Egy háromszáz éves ország és ezt nem azért mondom, mert mi itt ülünk egy ezer éves országban, de ezek kisgyerekek. Kisgyerek-problémái vannak, és szemlátomást egyszerűen nincsenek felnőve egy csomó dologhoz.

Jópár dologban nagyon profik, de inkább olyanok, mintha többmillió kisgyerek kiszabadult volna, és játszana. Egyre rosszabb filmek jönnek, tele vannak identitáspolitikával, borzasztó. Csöpög az álságtól, a műviségtől, kiakasztó – fejezik be a videót a fiúk.

Mi pedig el sem hisszük, hogy letelt a 23 perc, mert végre hallottunk valami nem mindennapit, egy kis józanságot, egy kis valódiságot. Köszi, fiúk, csak így tovább!

A Pimp Thy Mind videója tejes hosszában itt megtekinthető: