Csak azt adhatom magamból, ami ténylegesen bennem van – Mester Zsolt a Vasárnapnak

– Hány éve működik a zenekar?

– Összesen huszonöt. Az első években nagyon aktívak voltunk, két templomban játszottunk párhuzamosan, Kerényi Lajos atya mellett az Ecseri úton – volt, hogy az Egerszalóki Ifjúsági Lelkigyakorlat zenei feladatait is mi láttuk el –, illetve a Frankel Leó úti császárfürdői Szent István király kápolnában, ahol Laurus irgalmas szerzetesrendi atya szolgált. 2019-ben ünnepeltük születésének századik évfordulóját, bár már több mint húsz éve nem él közöttünk. Ezen az ünnepen tartottunk egy kis emlékkoncertet azokkal, akik megmaradtunk. A csapat összetétele azóta elég sokat változott, az aktív évek után búvópatakszerűen működtünk. Volt jónéhány olyan év, amikor a csapat tagjaihoz és a barátokhoz köthető családi ünnepeken, keresztelőkön, elsőáldozásokon álltunk össze muzsikálni. Emiatt az elmúlt negyedszázadban szinte szünet nélkül volt valamilyen közös zenélésünk.

– Hol találtatok egymásra a zenésztársakkal?

– Az 1994-es Egerszalóki Találkozón verődött össze a társaság különböző helyekről. Kezdetben nem volt akadály abban, hogy sok időnket odaadva együtt zenéljünk, ám az idő múlásával, és miután a legtöbben családosak lettek, több mindent össze kellett hangolnunk. Inkább az életállapotunkhoz igazodott a közös zenélésünk. Újra és újra adódott apropó, hogy közösen dolgozzunk, készüljünk valamire, ezért soha nem álltunk le teljesen.

 

– Alapvetően katolikusok vagytok?

– Jómagam ortodox keresztény vagyok immár tizenegy éve. A zenekar többsége katolikus, de van közöttünk pünkösdi keresztény és református is.

– Milyen énekek, darabok alkotják a repertoárotokat?

– Pár évvel ezelőtt a legrégebbi és legelkötelezettebb csapattagjaink, az Ujváry testvérek – Irén, Gabriella és Dóra – unszolásának engedve éledt újjá az aktív közös munka. Elhatároztuk, hogy előadjuk Sillye Jenő Perzsa oratórium című művét, amelynek szövegét Kovács Gábor atya szerezte. Már húsz éve a szívem csücske volt ez a darab. Jenőék nem nagyon játszották, érthetetlen módon. Én a legjobb szerzemények között tartom számon. Egyetlen kotta sem maradt fenn belőle – legalábbis az általunk ismert egykori zenészektől, énekesektől nem tudtunk ilyet beszerezni –, így ránk maradt a feladat, hogy egy régi, kazettás felvétel alapján rekonstruáljuk az eredeti művet. Ez összességében valamelyest szabad kezet is engedett nekünk. Kevesebb elvárással kellett megbirkóznunk az autentikusság érdekében.

Jézus az én orvosom és békességem – Sillye Jenő a Vasárnapnak

– Mikor mutattátok be?

– Először 2016 karácsonyán, azóta már több előadás is volt, szó van arról is, hogy 2020-ban újra bemutatjuk majd az Ars Sacra Fesztivál keretein belül.

– Saját dalokat is írtál. Ráadásul nem is rosszakat. Azokat nem éneklitek?

– Hosszabb darabokkal foglalkoztunk jó ideig, most elkezdtük elővenni az önálló dalainkat is. A régebbi tagjaink mindig is jobban szerették az én dalaimat, mint én saját magam. Legalábbis mindig elégedettebbek voltak velük.

– Alulértékelted magad?

– Mindig egy kicsit elégedetlen voltam a dalaimmal kapcsolatban. Laurus atya évfordulója viszont kellő okot biztosított arra, hogy a saját dalaimat is előszedjük abból az időszakból. Válogatni kezdtem, és azt vettem észre, hogy elkezdenek működni, megélednek, sőt, a csapaton belüli második, harmadik generációnak is tudnak valamit adni.

– Mi vonzza őket inkább: a dalok stílusa vagy a közösség?

– Elsősorban a közösség. Viszont nyitottak a közös zenélésre, és szeretnek együtt lenni. Emiatt tudnak szívből énekelni. Még én is újra megszerettem egy-két régebben írt dalomat.

– Beláttad, hogy mégis csak jók azok az énekek?

– Az évek során mindig változtattam valamit rajtuk, soha nem éreztem késznek őket. Emiatt végül a megtanulásuk okozott nehézséget, mert már annyiféle verzió létezett belőlük.

– De mi zavart bennük?

– Van például olyan dalunk, amiben a mai napig érzem a naivitást, ami bennünk volt fiatalon. És tudom, hogyha ma az adott témában írnék egy dalt, biztosan másképpen fogalmaznék meg dolgokat, más gondolatok jönnének elő belőlem. Kevésbé lenne naiv. Például 1994 körül született egy ének, amely az „Atyánk az Isten” címet viseli. Még Nagymaroson is elénekeltük az ifjúsági találkozón Jenő meghívására. Most, amikor ennyi év után újra előszedtem és elolvastam, megdöbbentem, mennyire naiv dolgokat írtam bele. Félig-meddig egy „kamaszkori békedalnak” fogható fel. Elkezdtük énekelni, és észrevettem, hogy minden aggályom ellenére működik. Még bennem is.

– Az ortodox keresztények gitároznak?

– Nem nagyon! Templomban biztosan nem. Amerikában vannak helyek, ahol orgonával kísérik az énekeket. Afrikában pedig beszűrődik az afrikai népzene hatása. De az ortodoxok számára a liturgiában az az alapelv, hogy az Isten által teremtett legtökéletesebb hangszer az emberi hang. Ezért ők nem használnak semmiféle hangszert, inkább egy vagy több szólamban énekelnek.

– Ezek szerint a könnyűzene és az ortodoxia zenéje vegyül benned?

– Szellemiségben remélem, hogy jelen van az alkotásaimban a hitem, de természetesen ez nem úgy értendő, hogy a különböző zenei világok valamiféle ötvözetével próbálkoznék. Bizánci zenével ilyenformán még nem foglalkoztam. Az ortodox liturgia tele van ősi himnuszokkal, az egyházatyák szent szövegeivel. Sokszor úgy érzem, hogy ezek mellett nem lehet megszólalni mai darabokkal, mert annyival kevesebbek a mostaniak. Tehát az igényesség szintjén vegyül a zenémben a kettő hatás.

– Nem félsz, hogy ezt a szemléletet követve elnémulsz nemsokára?

– Nem akartam elnémulni. Inkább csak azt akarom érzékeltetni, hogy ez egy folyamatos szembesülés kell, hogy legyen. Nem árt, ha a komolyabbaktól tanulunk. Ezért nem érzem bajnak a folyamatos tépelődést. Nyilván nem lehet ebben a kérdésben a konklúzió, hogy ha én nem vagyok képes olyan magasságokban alkotni, akkor ne is csináljak semmit. De folyamatos útkeresős időszakban vagyok.

– Mikor írtad az első éneket?

– Gimnazista koromban, 1988-ban kezdtem el templomba járni. Akkor már tudtam gitározni, és mindjárt próbáltam írogatni is.

– Mi indított el Isten irányába?

– Leginkább a közösség. Nem maradt meg bennem, hogy valami konkrét esemény ébresztette volna fel a hitemet. Amióta az eszemet tudom, mindig megvolt bennem valahol a hit csírája. A nagymamám hittankönyveit is olvasgattam. Elkezdtem imádkozni. A gitáros osztálytársaimmal történt találkozás elindított egy úton. Jenő nagyszabású művei is hatást gyakoroltak rám. Nem sokkal azután kezdtem el templomba járni, hogy megjelent a Kristályóriás lemez. Ekkor ez és más dalok eljutottak hozzám. Vonzó volt számomra az igényesség, ami megjelent bennük.

https://www.youtube.com/watch?v=axG7o7qxQAM

– Maximalista embernek tűnsz…

– Megvannak ennek a hátrányai is…

– Ezzel a belső szigorúsággal vizsgálva hogyan látod a magyarországi keresztény könnyűzene jövőjét?

– Nehéz erre felelni. Éppen egy olyan helyzetben vagyunk, hogy akik ezt a műfajt idehaza elsőként művelték, kezdenek kiöregedni. A magyar keresztény könnyűzene nagy öregjei kezdenek visszavonulni. Eközben felnő az a generáció, amelyik már nem annyira vagy egyáltalán nem ismeri őket. Ezért nehéz megmondani, hogy mi lesz ennek a kifutása. Jelenleg én azt érzem – nemcsak itt, hanem a világi könnyűzenében is –, hogy sokkal több zenész, zenekar van, mint amennyit képes lennék átlátni.

– Megvan még az a feladata, ami volt akkor, amikor te is először találkoztál ezzel a típusú megszólalással?

– Más feladata van.

– Ez mit jelent?

– Ma talán nem is gondolnánk, hogy Sillye Jenő „Kristályóriás” című darabja milyen fontos volt abban a repressziós időszakban, amikor már nem vittek el embereket csak azért, mert hívő volt, de azért még akkor is kockázatot jelentett egy plébános számára egy ilyen darabot beengedni a templomába. Annak a negyven vagy még több embernek sem volt rizikómentes, akik a kórusban énekeltek, és a darabot előadták szerte az országban.

A nyolcvanas évek közepén még nem lehetett látni ennek a repressziónak a végét. Ekkor még sokan nem sejtették, hogy itt öt éven belül milyen változások lesznek. És ebben az időben hatalmas bátorítást jelentett egy ilyen zenei mű.

A Jenő dalai is így születtek: ennek az időszaknak a keresztényeit bátorították elsősorban. Nehéz volt megmaradni kereszténynek, mert ez fenyegetettséget jelentett. Ezek a dalok betöltötték azt a funkciót, hogy bátorítsák magukat a keresztényeket. Kifelé kevésbé szóltak a dalok. A mai kornak talán az a kihívása, hogyan tudjuk a saját hitünket megmutatni kifelé. Azoknak, akik „bent vannak” – a közel-keletről most nem beszélve –, jelenleg nem kell keresztények elleni fenyegetettségtől tartaniuk, mint mondjuk korábban a kommunizmusban, ezért nem annyira szorulnak belső bátorításra.

Most sokkal inkább az a kérdés, hogy az alkotásainkkal milyen módon közvetítsük a bennünk megszülető, hitből fakadó gondolatokat kívülállók számára, különösen azok számára, akik nem járatosak a hit dolgaiban.

– Ebből mi következik?

– Másfajta módon megfogalmazott mondanivalót kell továbbadnunk új zenei köntösben, új formákat használni.

– Ezt magad számára is feladatnak érzed?

– Nehezen tudok akkor alkotni, ha külső szempontoknak kell megfelelnem. Az ember azt tudja hitelesen átadni, amit belül át tud élni. Hiába akarok okos dolgokat mondani az Istenbe vetett hitemről, nem fogok tudni annál okosabbat vagy mélyebbet mondani, mint amit magam is belül átéltem, megtapasztaltam, amin átgyötrődtem. Ebben az értelemben

fontos, hogy józanok tudjunk maradni, és ezen a ponton nem lehetünk maximalisták: nem adhatunk többet magunkból, mint ami ténylegesen bennünk van, mert az lesz hiteles.

Kiemelt kép: Kedves Kartársak Zenei Műhely fotóalbuma/Magyar Kurír/Zuggó Zsolt