Minden legyőzött holtponttal egy-egy lépést hátrál a halál – interjú Papp János színművésszel

Egyszerre érünk oda a Centrál Színházhoz, majd a művészbejárón keresztül az öltözőbe megyünk, hogy az esti előadás előtt beszélgessünk kicsit. Az öltöztető már javában rakod a jelmezek között, majd amikor az utolsó szükséges ruhadarab is a helyére kerül, magunkra hagy minket. Papp János pedig mesélni kezd. Az a fajta ember, akit egyszerűen jó hallgatni. Akinek a hangjára melegség járja át egész lényemet. Megélt élményei őszinte csodálatot váltanak ki belőlem, ahogy mesél különböző földrészeken megtett gyalogtúráiról, amikor például végigment az El Caminon, és túrázott a Himaláján. Itthon pedig megtette nemcsak a másfél millió lépést, de az Országos Kékkör is a bakancsában van. És persze beszél színházról is, a pályán töltött ötven évről, és hogy milyen kapcsolat fűzi a Palotajátékokhoz.

– Ha már így belecsöppentünk az előkészületekbe: hogyan hangolódik az előadásra?

– Szerintem minden színész úgy van ezzel, hogy amikor fölkel reggel, már akkor kicsit belegondol az esti előadásba, pláne ha fajsúlyosabb a dolog. A ma esti Illatszertárban egy pici epizódot játszom, de nagyon-nagyon szeretem ezt az apró szerepet is. A komolyabb szerepeknél az ember már reggel átfutja a szöveget, hogy az már nappal is munkáljon benne. Estére az előadásra fizikailag és lelkileg is készen kell állni.

– Izgul még, ennyi színházi évvel a háta mögött?

– Hát persze! Mezei Mária, a nagyszerű színésznő egyszer egy újságírói kérdésre, hogy van-e lámpaláza előadás előtt, azt felelte – és én is csak azt mondhatom: „Akinek nincs, fiam, az azonnal hagyja abba a pályát”. Persze kétféle lámpaláz van: ami inspirál, segít, az adrenalinszintet megnyomja, és az ember jobbat produkál tőle, illetve a másik, ami gátol. Szerencsére bennem nem ez a gátoló lámpaláz van, hanem a készülődős, várakozós. Mert hála a Jóistennek, olyan szerepeket játszom, amelyeknél már reggel várom, hogy jó lesz este találkozni a szereppel, a darabbal, a közönséggel.

– Jövőre jubilál: ötven éve végzett a Színművészeti Főiskolán. Hogy tekint vissza erre az öt évtizedre?

– Vegyes érzésekkel. Ha őszinte vagyok, akkor futhattam volna be szebb, gazdagabb, ívesebb pályát is, de hogy nem azt futottam be, alapvetően csak rajtam múlt. Jó lett volna fiatalon a mai eszemmel élni, a mai bölcsességemmel, hozzáállásommal, odafigyelésemmel, törődésemmel, létezésemmel. Fiatalon sok mindent hagytam elmenni. Dolgokat, amiket meg kellett volna tennem, nem tettem meg, amiket el kellett volna olvasni, nem olvastam el, amilyen kapcsolatokat ápolni kellett volna, nem ápoltam. Ahhoz képest, hogy mennyit vétettem magam ellen, nagyon meg vagyok elégedve. (nevet)

– Számomra az Ön neve eggyéforrt a természettel és a túrázással. Olvastam egy interjújában, hogy a Kéktúra megváltoztatta az életét. Hogyan képes egy túra ekkora változást elérni az ember életében?

– Alapvetően azért változtatja meg az ember életét egy-egy nagy túra, mert eleve a vállalás nagy. Az Országos Kékkört – a plusz kilométereket is hozzáadva –, 2666 kilométert egy huzamban megcsinálni 82 nap alatt, napi 31 kilométeres átlaggal, az egy nagyon komoly teljesítmény. Amikor az ember erre elindul, már eleve tudja, hogy egy nagyon nagy vállalás előtt áll. Az út tele van értékkel, tartalommal, gazdagsággal, és amikor ezt sikerül megcsinálni, akkor óhatatlanul azt érzi a végén, hogy most ezzel bizony több lettem. Ez nem csak a Kéktúrára, hanem minden nagy gyalogtúrámra vonatkozik:

a legelső Kéktúrára, amikor ’87-ben „csak” azt a klasszikus 1100 kilométert tettem meg, a másfél millió lépést. Aztán 2005-ben az El Camino ezer kilométerét, majd jött sorban az El Camino után Lappföld, Japán, Skócia, a Himalája, Peru, Sierra Nevada, Írország, Korzika. Minden egyes úttal gazdagodtam. És ezek között volt 12 éve, 60 évesen az Országos Kékkör.

Az volt a leghosszabb, amit eddig megtettem. Talán, ha korábban kezdtem volna ezeket a nagy túrákat, akkor még gazdagabb lenne ez a repertoár, de így hozta a sors, így forrta ki az idő, hogy az El Camino indítson el ezekre a nagy, több száz kilométeres hátizsákos túrákra. És ami a legfontosabb dolog, hogy ebben van társam, a feleségem, aki szívósabb, kitartóbb, strapabíróbb, és mindenben jobb, mint én.

Papp János az El Camino gyalogtúrán

– A túrák pedig ötvöződnek a történetekkel, amiket megír útinapló formájában, és elmesél az esteken.

– Ez az első túrának köszönhető, amikor a másfél millió lépést megtettem, ugyanis a Magyar Rádió fölkérésére megírtam az Első vándorlás történetét a rádió számára. Később pedig, amikor az El Caminot végigjártam, úgy kívánkozott, hogy ezt is meg kéne írni ugyanúgy. Így jöttek az estek, jelesül, hogy minden utazás, minden túra és táj másfajta verset hívott elő: Radnótit, Adyt, József Attilát, Berda Józsefet. A történetet természetesen az úton készült rengeteg képpel gazdagítva mesélem, az adott tájhoz illő, autentikus zenével kiegészülve. Így összeáll egy színházi este. A száznyolcvanhetedik előadásnál tartok most. Ezek megjelennek könyvben is, úgyhogy a túra így lesz teljes egész. Az ember megteszi az utat, utána megjelenik könyvben, és megszólal esteken, ahol száz néző velem együtt sír és nevet. Mert úgy írtam meg, hogy sírni, nevetni, gondolkodni, mindent lehet. Az volt a célom, hogy gazdag, színes legyen az előadás, mint maga az út. Azt igyekszem visszaadni. De fontos, hogy nem csak az utat adja vissza egy ilyen előadás vagy a könyv, hanem magamat, hogy én milyen voltam azon az úton, hogyan történtek velem a dolgok, és miként hatottak rám. Ezeket próbálom elmesélni.

– Az El Camino útinaplót én is olvastam. Nagyon megérintett, hogy az úton az édesanyjával való kapcsolatát szerette volna feldolgozni. Megérintett maga a gondolat, hogy csak egy megoldandó feladattal foglalkozik az egész úton. Ehhez nagyon erős önfegyelem kell. Hogyan képes erre?

– Ez egy gyermekkori emlékből fakad. Talán tíz-tizenegy éves lehettem, nagyon kölyök még. Apám, aki erdészeti szakmunkás volt, minden évben kapott egy hold friss irtás földet, amin 52 mázsa kukorica termett, szóval elképesztően gazdag ültetvény földet. Azt mondták nekem nyáron – mert már akkora volt a kukorica, mint én –, hogy ennek a rendbe tétele az én dolgom. A kukoricát fattyazni és kapálni kellett: három nap alatt jutottam az utolsó sor végére.

És hogy lefoglaljam magam közben, elhatároztam, hogy mindegyik soron másról fogok gondolkodni. A legkülönbözőbb témákat találtam ki magamnak.

Amikor végigértem a soron, ittam egy kis vizet a forrásból, ültem néhány percet az akácfa árnyékában, majd visszamentem a következő sorhoz, és mindig új és új témával folytattam. Hogy ez az ötlet hogyan született meg bennem, nem tudom. De egész életemet végigkísérte ennek az élménye, a minősége és ereje.

Így készülnek azok a bizonyos útinaplók

– Az út végéhez érve mindig kap választ a kérdéseire?

– Van, amelyikre igen, van, amelyikre nem. Nem is mindig válaszokat keresek, mert mélységében végiggondolni egy dolgot, az nem feltétlen szül kérdéseket, és vár arra válaszokat. Ha egy dolgot mélységeiben végiggondol az ember, akkor gazdagodik a személyisége.

– Ön szerint is mindenkinek el kellene menni az El Caminora?

(Szélesen elmosolyodik.) Hát igen. De nem muszáj.

Az Országos Kékkör ugyanazt tudja, amit az El Camino.

Az El Camino elején az ember bemegy a zarándokirodába, kiváltja a zarándokútlevelét, amibe az úton majd pecsétel. Ugyanígy ki lehet váltani az Országos Kékkörhöz a füzetet, és pecsételni lehet útközben. Az El Camino elején megkérdezik, hogy milyen céllal vágsz neki az útnak. A következő lehetőségeket adják: szakrális, spirituális, ismerkedés, barátkozás, szabadidő eltöltése, műemlékek megtekintése vagy sport. Nálunk is van mindre lehetőség, minden faluban be lehet menni a templomba, lehet egy sort imádkozni, meg lehet nézni az emlékműveket… Ez egy nagyon gazdag és szép ország.

– Mit tanácsol kezdő kéktúrásoknak?

– Jó bakancsot. (Nevet.) Először is, döntő dolog a jó felszerelés, a legjobb minőség. Az mindig meghálálja magát. Számomra a legfontosabb és legjobb ezeknél a nagy utaknál a nyitottság.

Az, hogy arra a tájra, azokra az emberekre, akikkel ott találkozom, nyitott legyek. Ne legyenek elvárásaim, ne legyenek követeléseim, ne én akarjam valamilyennek látni, hanem olyannak lássam, amilyen. Az emberekkel is úgy beszélgessek.

Mivel mi így járjuk a világot a feleségemmel, egy hét alatt skótabbak vagyunk a skótoknál, írebbek az íreknél, inkábbak az inkáknál. Ettől az ott élő emberek a tenyerükön hordoznak minket. Akár Japánban jártunk, akár Peruban, ha nyitottak voltunk az emberek felé, ők is nyitottak felénk. Van az emberekben eleve egy ösztön, hogy az úton lévő embert segíteni kell. Étellel, itallal, jó szóval, csak egy mosollyal. Ez szépen összerakódott az emberi tulajdonságok között. És persze ez minden országban más és más. Skóciában a Lochness partján a szembe jövő legalább ezer fős biciklis csapat minden tagja köszönt.

Ha erre nyitott vagyok, és látom, akkor megőrzöm magamban, és megpróbálom idehaza alkalmazni. Ennél nagyobb gazdagság nem nagyon lehet.

A csúcson. A Himalájában tett túráról született a Valaki fölért című útinapló

– Ezek az utak nagyon komoly önismereti kihívások is. Mit tanult meg önmagáról?

– Minden túrában kerestem a kulcsszót. A Himalája fegyelemre tanított. Ott nem lehet viccelni a magassággal, a hegyi betegséggel, a ritka levegővel meg a gleccserrel. Ha azt mondja a túravezető, hogy a ma reggeli véroxigén-szinted és a pulzusszámod nem engedi meg, hogy elindulj a túrán, akkor nem lehet elindulni, akkor tudni kell, ennyi: azt mondta a szervezetem, hogy ennyit bírt. Az ember feszegeti a határait.

Háromszor voltam olyan helyzetben, hogy a teljesítő-képességem határáig elmentem, és talán azon is túl egy lépéssel. Ez megesett velem egyszer Korzikán, Japánban és a Samaria-szurdokban Görögországban.

Jó tudni, hogy a határaim hol vannak. Nem csak fizikailag, lelkileg is. Erre van egy saját gyártású aforizmám: Minden legyőzött holtponttal egy-egy lépést hátrál a halál. Ha valaki naponta fut vagy sportol, ott is vannak holtpontok, nemcsak nagy túráknál. Na, ma reggel nem megyek, inkább nem kelek fel. Az már egy holtpont. Ha felöltözök, mégis elindulok, akkor legyőztem. Ezek a kis győzelmek nagyon fontosak!

– A kezdetek óta Ön a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékok főheroldja. Ez már szerelem?

– Abszolút, nagy szerelem. Harmincöt éve, a kezdet kezdetétől ott vagyok. 1985-ben egy-egy előadás volt szombat és vasárnap, összesen volt 1200 nézőnk, és boldogok voltunk. Mára a rendezvény nemzetközivé vált, és csak a lovagi tornákat 15 000-en nézik meg, magát az eseményt 30 000-en. De ez nem csak attól szerelem, hogy Visegrád és Palotajátékok, hanem megint csak az emberek, akik ott összegyűlnek: a társaság, akiknek ugyanolyan fontos, mint nekem. Amikor 400-an, 800-an, 1000-en összegyűlnek, és korhű ruházatban, fegyverzetben és módon megjelennek ott, annak hihetetlen ereje és hangulata van. Remélem, megélem az ötvenediket is.

– Amellett, hogy mennyire szereti, ez komoly felelősség is: a történelem életben tartása, a hagyományok továbbadása. Ezek olyan szerepek, amelyek mellé szívesen odaáll, és képviseli őket?

– Igen. Én tagja vagyok a Szent György Lovagrendnek. Sokan kérdezik, hogy ez nem anakronizmus-e. Lovagrend a XXI. században, az mi a csudát jelent?

Azt jelenti, hogy a Szent György Lovagrend a zászlajára tűzte a katonai hagyományőrzést, a tudományos munkát és a karitászt, a segítségnyújtást. Számomra is az a legfontosabb, ami az egykori lovagoknak is a legfontosabb volt: segítőszándék és tett. Ebben aztán semmi anakronizmus nincs!

– A fiával annyi közös van önökben: a Palotajátékokon ő a másik herold, mindketten színművészek, szinkronizálnak is. Emellett megmaradt bennem az a mondat, amit a telefonban mondott, amikor egyeztettük az interjút, hogy ő sokkal családcentrikusabb, mint Ön valaha volt. Milyen a kapcsolatuk?

– Az embernek a gyermekkorában gyökerezik a felnőttkori életminősége és milyensége, a személyisége. A gyermekkort pedig az határozza meg, hogy hova születik valaki, kik voltak a gyermekkori barátai, tanítói. Én nem voltam ebben annyira szerencsés. A tanítóim, barátaim nagyon fontosak voltak, de a szüleimmel nem volt felhőtlen a gyerekkori viszonyom. Sajnos én ezt a mintát vittem tovább, és nem voltam olyan családcentrikus, amilyen lehettem volna. A fiam és a lányom állítja, hogy nagyon jó apa voltam, miközben én tudom, hogy nem voltam az. Most azt látom, hogy mindketten direktben máshogy csinálják: ők rendkívül családcentrikusak, nagyon szeretik a gyerekeket, odafigyelnek a társukra.

Feleségével, aki rendíthetetlen társa nem csak az életben, de a gyalogtúrák során is

– Ahogy most beszélgetünk, egy nagyon jólelkű és alázatos kép rajzolódik ki előttem Önről. Hogy mutatná be magát? Milyen Papp János?

– Tegnap a próbán valahogy szóba került, hogy aznap reggel is nordikoztam (nordic walking – a szerk.), pedig esett az eső. Erre azt mondta az egyik táncoslány, hogy ez látszik rajtam. Mert aki esőben is szeret sétálni, akit az eső sem tántorít el attól, hogy menjen és sportoljon, az egy kiegyensúlyozott ember. Na, én mostanra, 72 éves koromra kiegyensúlyozott lettem – már itt volt az ideje (nevet). Nem voltam mindig az. Egy nagyon hosszú út volt, hogy idáig eljutottam. Nagyon sokat lázadtam. Alapvetően magam ellen, a világ ellen, mindenki ellen. De a nagy keresésben, aminek a végén eljutottam a kiegyensúlyozott állapotig, mindig a jószándék vezetett. Ezt viszont – ha már említettem, hogy milyen mintát kaptam –, a szüleimtől tanultam. Egész életüket jó szándékkal élték, pedig nem volt könnyű életük, sőt, nagyon nehéz életük volt, különösen édesanyámnak. Tőlük kaptam a közösségben való gondolkodást, a közösségért tenni akarást.

Töltődés Japánban

 

Fotók: Papp János