„Sem rokonszenv, sem kímélet” – a brit külpolitika és Magyarország 1941-ben
A vizsgált téma első részeként a Brit Birodalom 1940-1941-es szorult helyzete, valamint Jugoszlávia kényszerhelyzete és alternatívája, illetve az ezzel kapcsolatos brit diplomáciai (és titkosszolgálati) reakciók kerültek bemutatásra. Jelen írásban a sok szempontból hasonló helyzetbe került Magyarország esetét tekintjük át.
Magyarország 1941-ig sikeresen tudta megőrizni semlegességét az egyre fojtogatóbbá váló német élettérben. Mint ismeretes, az 1938-ban megvalósult Anschluss nyomán Magyarország határossá vált a Német Birodalommal, majd 1939-ben Szlovákia náci bábállamként jött létre, így tehát nyugat után, immár északról is nyomasztóan nehezedett Magyarországra a német befolyás. Ennek ellenére
az országot 1939-től 1941-ig vezető Teleki-kormány szilárdan ellenállt a német nyomásnak.
Annak ellenére, hogy a nemzetiszocialista Szlovákia már a Lengyelország lerohanásában is részt vett, Magyarországnak sikerült azt is megakadályoznia, hogy német csapatok – a hadjárat részeként – átvonuljanak az ország területén (pedig érkezett ilyen határozott német kérés a magyar hadvezetőséghez). A kormányhatározat a következőképpen szólt: „Magyarország részéről a nemzeti becsület ügye, hogy Lengyelország ellen semminemű katonai akcióban nem vesz részt, […] semmi körülmények között nem engedhetjük meg német csapatoknak egy magyarországi vasútvonalon átszállítását és átvonulását Lengyelországba.” Továbbá a szovjet támadás után az ekkor már újra Magyarországhoz tartozó Kárpátalján maradt az egyetlen olyan határszakasz, ahol a lengyelek menekülni tudtak, így számos lengyel menekült érkezett az országba.
Az eseményeket figyelmesen követő olasz külügyminiszter, Ciano föl is jegyezte naplójába, hogy „ezt a visszautasítást a németek nem fogják elfelejteni, és elérkezik az ideje annak, amikor a magyaroknak ezért fizetniük kell.”
Egyelőre azonban a „fizetség”, úgy tűnt, mégis elkerülhető. Addig, amíg a németek Magyarországtól távolabbi hadszíntereken harcoltak és sikereket arattak, Magyarországra kisebb nyomás nehezedett. Az ország mozgásterét 1940-ben leginkább az erdélyi revízió szűkítette le, ugyanis a kétoldalú tárgyalások során nem sikerült kellő mértékű engedményre késztetni a románokat és a Teleki által tervezett háborús megoldás sem valósulhatott meg a tengelyhatalmak fenyegetései miatt.
Mindezek nyomán került sor a második bécsi döntésre, mely az előzetesen vártnál sokkal jobban figyelembe vette a magyar érdekeket, mégis, az országot erősebben elkötelezte a németek mellett. Nem sokkal a tárgyalások előtt kötötték meg a német-magyar gazdasági egyezményt, melyben a németek jóindulatát csak aránytalanul nagy kedvezményekkel lehetett biztosítani, továbbá a bécsi döntéssel párhuzamosan fogadtatták el a magyar kormánnyal, hogy a magyarországi németeket képviselő egyetlen szervezet a leplezetlenül nácibarát Volksbund legyen. Az ősz során pedig Magyarország nem állhatott ellen a német kérésnek, miszerint zárt alakzatokban, de az ország területén keresztül vonuljanak át a német csapatok Romániába, ugyanis az ott hatalomra kerülő Antonescu a geopolitikai körülmények változását érzékelve nyíltan elköteleződött a németek mellett és behívta a német haderőt a román olajmezők védelmére (a román határokat garantáló brit-francia szerződést még a tavasz folyamán maguk a románok mondták föl).
A tengelyhez való közeledés legfontosabb eleme végül a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás volt novemberben (három nappal később Románia, majd Szlovákia is ugyanígy tett).
A jelzett eseményekkel párhuzamosan érdemes áttekinteni a németekkel szemben 1940-41-ben egyedüli nagyhatalomként harcoló Nagy-Britannia álláspontját. Csáky István külügyminiszter már a háború kezdetén – Magyarország semlegességének kihirdetésekor – érdeklődött a brit követnél, hogy az esetlegesen bekövetkező német támadással szemben számíthatnak-e brit segítségre, amire kijózanító választ kapott: „Soha nem ígértünk Magyarországnak semmiféle támogatást. A legutóbbi történések fényében az a tény, hogy nem tudunk közvetlen katonai segítséget nyújtani, nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem kell ellenállni. A támogatás ígérete azt jelenti, hogy megígérjük: segítünk a szabad Magyarország létrehozásában a háború megnyerése után.” Objektív szemlélő is beláthatja, hogy ez a brit ajánlat a bekövetkező német sikerek és revíziós támogatás fényében meglehetősen nehezen tekinthető reális opciónak.
Szintén beszédes Churchill és új külügyminisztere, Eden reakciója a második bécsi döntés kapcsán: a miniszterelnök kijelentette, hogy Nagy-Britannia „efféle diktátumokat” nem tekinthet véglegesnek a háború után, Eden pedig úgy fogalmazott, hogy a háború után „méltányos és igazságos” határrendezésre van szükség, azaz a Nagy-Britannia nem fogadta el a magyar területgyarapodást. Emellett pedig Barcza György londoni követen keresztül már 1940-ben a magyar kormány értésére adta Alexander Cadogan külügyi államtitkár, hogyha egy a Brit Birodalommal baráti viszonyt ápoló állam (például Jugoszlávia) német megszállásáról volna szó, abban az esetben egyértelműen az ellenállást várják.
Mindezek után 1941. március végén Jugoszlávia háromhatalmi egyezményhez való csatlakozása, majd az egyezményt aláíró kormány brit és szovjet segítséggel megvalósított puccsal való megdöntése állította feloldhatatlan ellentmondás elé a magyar kormányt. Egyik oldalról a Hitler magánrepülőjével hazaküldött, megigézett Sztójay Döme berlini követ hozta a hírt, miszerint a Führer a megindított német támadáshoz való magyar csatlakozás esetén a Délvidék visszatérését ajánlja. A másik oldalt Barcza György londoni követ híres-hírhedt távirata képviseli, melyben a Brit Birodalom jelezte, hogyha Magyarország bármilyen indokra hivatkozva (például a magyar kisebbség védelme) részt venne a háborúban, akkor a Brit Birodalom hadüzenetével kell számolni.
A brit ajánlat, figyelembe véve a fentebb idézett előzményeket a magyar fél számára, reálisan szemlélve egyszerűen még tárgyalási alapnak sem volt elegendő. Az egyértelmű német fölénnyel való szembeszállást úgy elvárni Magyarországtól, hogy ahhoz sem segítséget nem ajánlottak, sem a revíziós területgyarapodások későbbi elismerését vagy akár a további revíziós igények tárgyalását nem helyezték kilátásba, egyszerűen irreális volt. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a nem létező brit ígéretekért cserébe nem lett volna célszerű az ellenállást választani. Természetesen a Brit Birodalom érdekei abszolút ezt a magatartást diktálták, hiszen a németekkel háborúban álló nagyhatalomként minden eszközt meg kellett ragadniuk ahhoz, hogy Hitlerrel szemben fellépjenek.
Ugyanakkor érdemes hangsúlyosan figyelembe venni, hogy Londonban tehát lényegileg nem (vagy csak elméleti szólamok szintjén) viseltettek megértéssel a magyar kényszerhelyzettel szemben és a magyar érdekekre való tekintet nélkül kívánták a Brit Birodalom érdekeit érvényesíteni. Összehasonlításképpen az I. világháborúban, amikor Romániát hadba kívánták vonni – közel sem olyan nyomasztóan hátrányos helyzetben, mint amiben Magyarország volt a németekkel szemben 1941-ben –
szerződésben garantálták a később Romániának juttatandó területeket (bukaresti titkos szerződés).
Népbírósági pere óta számtalan esetben merült föl Bárdossy László felelőssége Magyarország Jugoszlávia elleni hadjárathoz való csatlakozása ügyében. Az 1941-ben még nem ismert események tudatában kényelmes helyzetben hozhatja meg mindenki ítéletét, miszerint Bárdossy láthatta volna előre a Brit Birodalom jóindulatának elvesztésével járó következményeket.
Ezzel szemben a korabeli helyzetet jobban megvizsgálva, sokkal inkább az látható, hogy a segítséget nyújtani nem tudó briteknek bizonyára az ellencsapásától sem kell tartani. Ráadásul Bárdossynak egyszerre kellett volna feltételezni a szovjet háború kirobbanását (ez sejthető volt), az USA hadbalépését, azt, hogy a nyugati angolszász demokráciák szövetségre lépnek a totalitárius Szovjetunióval, valamint, hogy a szövetséges hatalmak a totális megsemmisítésig kívánják folytatni a háborút és nem képzelhető el egy kompromisszumos megegyezés (bár, mint ismeretes, 1940-ben Hitler tett ilyen kísérletet a britek felé). Nos mindezeket Bárdossy nem feltételezte egyszerre – valószínűleg Teleki is inkább csak „érezte”. Mindezt nagyon tömören fogalmazta meg Bárdossy népbírósági perében: „Nem ajánlhatunk senkinek öngyilkosságot annak reményében, hogy majd feltámad.”
A perből még egy érdekes elemre érdemes fölhívni a figyelmet: Magyarország csak 1941. április 11-én csatlakozott a Jugoszlávia elleni német támadáshoz, ugyanis ekkor a horvát függetlenség kikiáltása miatt a délszláv államot formálisan megszűntnek lehetett tekinteni. Ezt a jogi érvelést nem fogadták el sem a nyugati hatalmak, sem az utókor. Ugyanakkor a helyzet mégsem precedens nélküli, hiszen, ahogy Bárdossy mondta: „a Szovjetunió 1939. szeptember 18-án azzal a kifejezett indoklással vonult be Lengyelországba, hogy Lengyelország megszűnt létezni.” Ráadásul Molotov még arra is hivatkozott, hogy „a szovjet kormánynak számolnia kellett azzal a különleges helyzettel, melybe Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia testvéri népessége került, amely a széthullott Lengyelországban a sors kényének-kedvének lett kiszolgáltatva.”
A helyzet valóban kísértetiesen hasonló volt Magyarország 1941-es döntéséhez, azzal a különbséggel, hogy a Szovjetunió összes területszerzését elismerték. Itt is érdemes még további adalékként hozzátenni Bárdossy véleményét a magyar kisebbség kapcsán: „lehetetlen és elképzelhetetlen, hogy összetett kézzel nézze [a magyar kormány], hogy az ötszázezer magyar szerb rabságból német rabságba kerüljön.”
Visszatérve a brit kapcsolatokhoz, némileg meglepő módon, de 1941. áprilisban csak a diplomáciai kapcsolatok szakadtak meg, az ígért brit hadüzenet elmaradt, sokak szerint Teleki tragikus halála miatt. Ekkor mondta a távozó brit követ a jelen írás címében szereplő gondolatot is, miszerint Magyarország nem számíthat sem a Brit Birodalom rokonszenvére, sem kíméletére.
Mindennek értelmében azt is érdemes tudatosítani, hogy a két ország közötti hadiállapot végül brit kezdeményezésre állt be. Előbb 1941. november végén ultimátumot küldtek Magyarországnak, követelve, hogy vonja vissza csapatait a Szovjetunió területéről, majd miután ez nem történt meg – nem törődve a magyar kormány elkeseredett válaszával, melyben kifejtették, hogy egy hasonló tett az ország azonnali német megszállását váltaná ki – Londonban deklarálták a Magyarországgal szembeni hadiállapot beálltát. Így tehát a két ország közötti háború egyértelműen brit kezdeményezésre indult meg. Magyarország „a rokonszenv és kímélet” elmaradását 1944. tavaszától kezdve pedig már a számtalan áldozattal és óriási pusztítással járó brit bombázások keretében is megismerhette.
Nánay Mihály
Kiemelt képünk forrása a 2vilaghaborufegyverei.blog.hu.
Olvasásra ajánljuk Nánay Mihály kétrészes sorozatának első részét:
„Sem rokonszenv, sem kímélet” – Jugoszlávia és Magyarország a brit külpolitikában, 1941-ben
