Ha valakinek ismerős lenne mindez, szóljon!

115 éve, december 13-án az Országgyűlésben az ellenzékiek minden előző obstrukcióikat meghaladóan teljesen lehetetlenné tették az aznapi ülés megtartását, és heves ordibálás, vitatkozás közepette szó szerint szétrombolták a terem berendezését – annak darabjaival még a kiérkező karhatalmi erőkre is rátámadtak.

A korabeli helyzetről, a folyamatosan obstruáló, szélsőséges, a parlamentáris kultúrát mind mélyebbre süllyesztő képviselőkről így írt keserűen akkoriban az író-politikus Herczeg Ferenc:

„Az obstrukció rövid szünetekkel tizenhat esztendeig szívta a nemzet vérét. Meggyőződésem, hogy ez a tizenhat év ásta meg a nemzet sírját. (…) az obstrukcióval együtt olyan elvadult hang kapott lábra a politikában, hogy művelt ember a polgári élet semmiféle körében nem élt olyan izgalmak és lealázó veszedelmek között, mint a magyar képviselőházban.

Nem egyszer kétségeim támadtak az iránt, hogy tisztességes ember lehet-e egyáltalán tagja ennek a Háznak?”.

Hősök terén az emlékmű és a Földalatti – Wikipedia

A millenniumig vezető három évtized volt az újkori magyar kormányzás és közpolitika legeredményesebb korszaka. Az országot a tagadhatatlanul erős kezű Tisza István miniszterelnök irányította éppen, a magyar politikát uraló, abszolút parlamenti többséggel kormányzó Szabadelvű Párt jóvoltából. E korszakra ma már mint aranykorra emlékezünk, a nemzet felemelkedésének jeleit a gazdaság és kultúra kimagasló eredményeiben érhetjük tetten, szenzációs volt a vasút, az ipar, Budapest fejlődése, az ezredévi országos kiállítás átütő sikerének nyomai máig velünk élnek.

Budapest tervrajza, 1896 – Az ezredéves országos kiállítás látképe – Wikipedia

Mindeközben a Szövetkezett Ellenzékkel az élen a képviseleti és pártpolitika minden korábbinál öncélúbb lett a 20. század elejére, a Budapestnél valamivel gyorsabban bevörösödő Bécsben hamarabb szűnt meg a normális kormányzás: a császárvárosban szinte évente váltották egymást a kormányok, az acsarkodó pártok mindinkább aláásták a közbizalmat, megosztották a lakosságot.

Korabeli karikatúra az obstrukció kettős megítéléséről – ADT archívum

Hozzánk is lassan átgyűrűztek az események, s már-már hiába követték kiváló képességű és becsületes politikusok egymást, a korosodó Tiszát és a képviselőházat eluralta az ellenzék a barikádokról áthozott harci módszere, elérkezett a törvényjavaslatok végtelen vitába fullasztása, az obstrukciók korszaka. A tisztelt Házban az érvelő retorika helyett az üvöltözés vált általánossá, botrányok, becsületsértésig elmenő hang akadályozta a törvényhozás munkáját.

A Szabadelvű Párt legnagyobb tekintélyű vezetője, Tisza István volt korának legmarkánsabb és leghatározottabb magyar politikusa, akivel szemben az ellenzék minden addigi határt átlépő magatartást engedett meg magának, folyamatos obstruálással (vagy tán inkább: destruálással) akadályozták meg a normális parlamenti működést, ami egy idő után persze már nem maradhatott következmény nélkül. A Tisza-párt egy jól megszervezett parlamentáris trükkel puccsszerűen megszavaztatta az új, szigorított házszabályt… Ennek lett a következménye 1904. december 13-án a Országház termének fizikai szétzúzása.

Gróf Bánffy Miklós – Wikipedia

Bánffy Miklós a szemtanú hitelességével így számol be erről a szégyenletes eseményről az Erdélyi történet című könyvében.

„Mihelyt Tisza megnyitja az ülést, kitör a botrány.

Síp, dob, kukorékolás, röhögés.

Az elnök egyetlen szavát sem hallani, csak az látható, hogy a szája mozog és ceruzával jegyezget valamit. Majd fölkel és kimegy. A kormánypárt is vele. A lármázok azt hitték, hogy győztek. Nem sokáig hitték. Mert most széjjelnyílik a bal szélső plüssfüggöny.

A háznagy jelenik meg az ajtóban, kezében cédula; mögötte aranygalléros főtiszt és sok rendőr.

Komor arccal jönnek és átkanyarodnak az ellenzéki padsorok elé.

A rendőrsisakok sűrű fala mögött valami vitatkozás van, talán lökdösődés is. Ekkor Károlyi Mihály, aki véletlenül a folyosón volt, megjelenik a balközép ajtóban. Fölugrik a szélső padsor írópultjára és onnan fehér cipős lábaival átlépve a padban ülők vállán, széjjeltárt karokkal tornyosul ki egyedül, magasan, végig a pultok tetején lesiet és Justh elé ugrik.

Két ökle nekisújt a legközelebbi rendőrnek.

Bizonytalan innen, leért-e az ökle, mert már abban a pillanatban gyakorlott karok fölkapják a levegőbe. Négy rendőr hanyatt fekve viszi ki az ajtón. Ő volt az egyetlen, aki nekitámadt a rendőrségnek, pedig a kivezetendők lajstromán az ő neve nem is szerepelt. A többi már megelégszik a „szimbolikus erőszakkal”.

(…) Csak vagy harminc képviselő volt a teremben. Csakis a „Zoltánok”, ahogy a legvérmesebb ellenzékieket hívták. Az emelvényen kettő, kik

onnan hajigálták le az elnöki és jegyzői székeket. Mások a fölvezető korlát léceit feszegették vagy a gyorsírók bútorait dobálták a terem közepébe, hol már a „törvények asztala” föl volt döntve, a miniszteri pultok, karosszékek is szanaszét.

Ezeket cipelték garmadába, többen nagy hahotázással, valóságos Rontó Pálok, kik borzasztón örülnek a jól sikerült pusztításnak”.

Talán felismerhetőek a 115 esztendővel ezelőtti teremrombolókban mint dédszülőkben – bárhogy is öltözködtek, bármilyen kalapot is viselnek – ugyanazon szellemi dédunokák.

Sípoló, hadonászó, hangoskodó Rontó Pálok a korabeli országgyűlésben – Wikipedia

A DK, az MSZP és Párbeszéd képviselői (b-j) a kulturális törvénycsomag szavazása közben tiltakozásul felállnak, és fekete maszkot tartanak az arcuk elé az Országgyűlés plenáris ülésén 2019. december 11-én.  – MTI/Bruzák Noémi