„Mit bámulsz, te b@rom?”

Saját ürülékükben fetrengő részeg hontalanok, különböző kérdéses szerektől bódultan bolyongó punkok, villamosok előtt átrohangáló, roppant mód siető személyek, a meki előtt bandázó, céltalanul lődörgő fiatalok. A zsúfolt megállóban a telefonképernyők fölé görnyedt emberek között egy csapzott férfi a buszra várakozók valamelyikére förmed: „Mit bámulsz, te barom?” Csak úgy. Talán nem is a látkép igazán groteszk, mint inkább az, hogy

a legtöbbször már teljesen érzéketlenek vagyunk a magunk körül látottakra, egyáltalán nem kavarnak fel minket az egyébként cseppet sem szokványos utcaképek.

Nem kellene, hogy szokványosak legyenek.

Szóval a fentebb leírt, intenzív sokkhatást maga után hagyó látvány fogadott, amikor a szerkesztőségből egy kevéske friss levegőért és a „kedvenchelyrőlkávéért” leugrottam a Móricz Zsigmond körtérre. Az ilyen „sokkhatások” azonban csak akkor válnak megtapasztalhatóvá, ha nem csupán nézünk ki a fejünkből – célirányosan juttatva érvényre gyalogosforgalmi akaratunkat embertársaink irányába –, hanem elkezdünk igazán figyelni arra, mi is zajlik körülöttünk. Mi történt hát velünk, hogy egy kábultan a földön heverő ember láttán hezitálunk, egyáltalán odamenjünk-e (jobb esetben, rosszabb esetben azon vacillálunk, lefotózzuk/videózzuk-e)?

Olyan fontos számunkra saját életünk, hozzá tartozó problémáink sokaságával, hogy vakok vagyunk minden és mindenki másra.

És mielőtt a legtöbben szokásukhoz híven a Fidesz-kormányt vagy Orbán Viktort kezdenék el hibáztatni, jelentem: ennek a jelenségnek semmi köze a politikához. Hozzánk, emberekhez van köze. Hogy mit árasztunk magunkból a világba, hogy hogyan tekintünk a másikra. Mert nincs sem társadalmi, sem szociális, sem politikai kifogás a vállalhatatlan, lélekromboló és agresszív attitűdre, az „ő ezért és ezért jutott idáig, érthető a viselkedése” kimagyarázás sem legitimálja azt a konstans szennyet, melybe nap mint nap beleütközünk és sokszor sajnos mi magunk is okozói vagyunk. Egy olyan kortalan jelenségről van szó, amelynek megállításához sem új törvényekre, sem kormányváltásra, sem eget rengető csodákra nincs szükség. Csupán ránk, emberekre…. és talán egy kis önvizsgálatra. 

Természetesen vannak kivételek. Épp a napokban két olyan esetet is láttam, amikor az utcán, illetve a villamosmegállóban magatehetetlenül fekvő két személyhez többen is odamentek segítséget nyújtani, és biztos vagyok benne, hogy mások is tudnának szívet melengető példákat mondani. De valljuk be: ez a ritkábbik eset. A többi általában harag, gyűlölet, odamondás, tolakodás, tapintatlanság és egy hatalmas adag közöny. Másra árasztom a bennem felgyülemlett feszkót. Ismerős mindünknek, ugye?

„Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj” – írták le kétezer éve, az ember pedig azóta sem változott.

*

Kiemelt kép forrása: unsplash.com

Iratkozzon fel hírlevelünkre