Miért adnánk oda a legjobb zenéket az ördögnek?

Ifj. Sapszon Ferenc, Liszt- és Kossuth-díjas karnagy a Vasárnap Pengető rovatának adott interjújában kifejtette: a profán nem kaphat helyet a templomban, mert ami ott megszólal, az a szenthez tartozik. Az a zene, amely gyökerében egy „amerikai szórakoztató zenéből” származik – utalt a könnyűzene egyik jellemzőjére az egyházzenész –, az nincs az Isten számára elkülönítve.

A témához hozzászóló levélírónk úgy véli, ha a gregorián eredendően nem vagy nem kizárólagosan Istennek fenntartott műfajból ered, esetleg egy más „istenségnek” hódolt, akkor az egyházzenei érvelés hibás alapokon nyugszik.

Sapszon tanár úr a szent zene mellett azzal érvelt, hogy amennyiben csak a jámbor szöveg a különbség egy zenei stíluson belül, ám a „zene üzenete” eközben nem változik, akkor az még mindig inkább csak a szórakoztatás nyelve és nem az Isten számára elkülönített szentté.

A témához hozzászóló levélírónk egy hipotetikus példát is felvillantott: ha profi módon énekelnének gregorián énekeket átköltött, ám latin szöveggel, amelynek jelentése távol áll az istendicsérettől – mondjuk káromkodásokkal van tele –, akkor az a laikus, latinul nem tudó számára segít-e eljutni Istenhez? Valószínűleg a felemelő gregorián dallamok a lelkét felfelé emelik majd, annak ellenére vagy éppen azért, mert a szövegről csak annyit tud, hogy latinul van. Az előadott mű zeneileg tökéletes, a templomi környezetben hallott latin szöveget viszont nem értik.

Nagy kérdés, hogy a hallgatóság áhítatba vagy csapdába esik.

Az egyházzenéről folytatott közös gondolkodás jegyében építő jelleggel és szeretettel megfogalmazott kritika kiemeli, hogy a kérdés tárgyalásakor fontos lenne megkülönböztetni a koncertélmény előidézte lelki állapotot az ima által előidézettől. Levélírónk Sapszon Ferenc kijelentésében találta meg az ehhez szükséges fogódzópontot: „a zene a küszöbig visz el”.

A zene tehát egy eszköz, és felesleges a szent és a profán jelzők használata a különböző, általunk alkotott csoportok szétválasztására.

„A szent az nem az Isten számára fenntartott idő, hely, zene, hanem az ember által a saját idejéből, teréből, zenéjéből egyedül Istennek adott rész vagy egész”

– fogalmazta a kritikáját megosztó hozzászólónk, aki szerint az a baj ezzel a kérdéssel, hogy esztétikai minőségeket mosunk össze lelkiekkel, majd pedig az eredettörténetüket idecitálva próbáljuk megmagyarázni, hogy miért van igazunk.

„Mindegyik nézet képviselője azt az állítást hangsúlyozza jobban, amelyik a saját helyesnek látott igazságát támasztja alá” – utalt a közös gondolkodás jegyében véleményét megíró hozzászóló arra az állapotra, amely látszólag feloldhatatlannak tűnik, hiszen mindenki fújja a maga nótáját.

Megköszönve az egyházzenei közös gondolkodást, elmondhatjuk, mégsem annyira reménytelen a helyzet – hiszen ha lassú folyamatként is –, de megtapasztalható a különböző, Isten dicsőítésére szegődött műfajok egymás irányában történő nyitása, legyen az gregorián vagy akár dicsőítő rockzene.

„Miért adnánk oda a legjobb zenéket az ördögnek?”

– fogalmazott egy alkalommal Cliff Richard. A brit zenei élet egyik meghatározó előadója az istendicséret szolgálatába állított, Amerikából Európába visszatért rock and roll műfajáról állította ezt, amely eredetét tekintve éppen az elhurcolt afrikaiak istenhitében és az ő – európai zeneiséggel szimbiózisba kerülő – kultúrájukban gyökerezik, ahogyan erről Gyárfás Tamás (Gyafi) dzsesszgitáros is beszélt az őt és művészetét bemutató, általunk szemlézett portréban.

Kapcsolódó cikkeink:

Nem gondolom, hogy bármelyik irányzat eredendően rossz lenne

Nem gondolom, hogy bármelyik irányzat eredendően rossz lenne

Nem gondolom, hogy bármelyik irányzat eredendően rossz lenne