A meg nem születő magyar képregényhősök nyomában – Interjú Bayer Antal képregényszakértővel
A múlt héten ünnepelte 60. születésnapját az egyik leghíresebb francia képregény, az Asterix, a gall. Bayer Antallal fordítóval, szakíróval, a Magyar Képregénykiadók Szövetsége első elnökével készült interjúnkban arra kerestük a választ, hogy vajon a magyar képregény-kultúra miért mellőzi a nagy hősöket – illetve miért nem tudtak „hőssé” válni a hazai sorozatok figurái.
– Mikor kezdődött a hazai képregénykészítés?
– Onnan indítanék, hogy a képregény a 19. század második felében alakult ki. Hogy miért pont akkor, arra most nem térnék ki részletesen, de a lényeg, hogy ebben az időszakban egyre több képtörténet jelent meg Európa számos országában, és ebből Magyarország is kivette a részét, elsősorban Jókai Mórnak és Jankó Jánosnak köszönhetően. Ezek a történetek jellemzően rövidek voltak, alapvetően humorosak, és csak kevésnek voltak visszatérő szereplői, ha úgy tetszik „hősei”.
A modern, mai fogalmainknak már minden tekintetben megfelelő képregény kifejlődésében Amerika játszott döntő szerepet, és az európai országok fokozatosan átvették az újításaikat. A formai innovációkon kívül az egyik legjelentősebb újdonság a rendszeresen szereplő karakterek megjelenése volt, a másik pedig a drámaibb hangvétel és az ehhez illeszkedő realistább rajzstílus. Ez párhuzamosan zajlott a játékfilm kialakulásával, a képregényes és mozis technikák kölcsönösen hatották egymásra. A „hősökre” fókuszálást pedig az ebben a korszakban virágzó ponyvairodalomból vette át mindkét művészeti ág.
– Mikor kezdtek hősök is megjelenni a képregények hasábjain?
– Az első „realista, hősies” amerikai képregények 1929-ben indultak, és hamarosan szétfeszítették az addig megszokott terjedelmi korlátokat. Addig szinte kizárólag napi- és hetilapok rovataként jelentek meg, a harmincas évektől azonban elindultak az önálló képregényfüzetek, amelyek lehetővé tették a hosszabb, izgalmasabb történetek mesélését. Ez a tendencia aztán átterjedt Európára is, minden országban egyedi formákat létrehozva. Míg Amerikában a 24 oldalas comic book, Franciaországban a 48 oldalas képregényalbum, Olaszországban a 96 oldalas zsebkönyv lett a domináns, és ez nagyrészt még napjainkban is érvényes. 
– Hogyan alakult a magyar képregény útja a 20. században?
– Magyarországra a harmincas évek közepén gyűrűzött be igazán ez az új stílus, ekkor több napilap (Esti Kurír, Délmagyarország, Az Ujság) is belevágott amerikai detektíves képregény közlésébe, illetve megjelent az első magyar képregényújság, a Hári János, ahol többek között Tarzan kalandjai is olvashatók voltak.
Az 1938-as sajtótörvény közvetett hatásaként szinte teljesen megszakadt a hazai képregénykiadás fejlődése. Ezt követte a háborús papírhiány, cenzúra és importkorlátozás. Mire pedig 1945 után összeszedte volna magát valamelyest az újságkiadás, a kommunista hatalomátvétel teljesen ellehetetlenítette a külföldi minták átvételét.
A szovjet típusú kultúrpolitika imperialista propagandaeszköznek tekintette az amerikai képregényt, és csak 1957-től nyílt mód arra, hogy magyar újságok újból megjelentessenek képregényeket. Ám ezt is csak nagyon óvatosan tehették, szinte kizárólag klasszikus irodalmi művek és néhány „biztonságosnak” tekintett szórakoztató regény adaptálásával. Ebben az időszakban megjelent ugyan néhány rendszeresen visszatérő, magyar képregényfigura, de kizárólag humorosak – realista, „hősies” karakterek nem.
Ezen a ponton érdemes lehet elgondolkodni azon, hogy miről is ismerszik meg a képregényhős, illetve a hős általában. A hős olyan valaki, aki védelmez és igazságot szolgáltat, aki minden körülmények között kiáll értünk. Ráadásul mindig megtalálja a módját, hogy erkölcsileg feddhetetlenül cselekedjen, sose ítélkezzen önkényesen. A hős megmenti az elrabolt áldozatot, de a menekülő emberrablót sem hagyja lezuhanni a szikláról. Ha Batman megölné Jokert, nem lehetne többé hős – mi is ugyanúgy rettegnénk tőle, mint a gonosztevők.
Ilyen képregényhős nem sok jelent meg nálunk 1990 előtt, egy fontos kivétellel. A francia kommunista párt által kiadott képregényújság, a Vaillant (majd későbbi nevén Pif-Gadget) realista történeteinek a főszereplői egytől-egyig megfeleltek ezeknek a kritériumoknak: Rahan, Docteur Justice, Robin Hood és a többiek valamennyien önzetlen, önfeláldozó, leleményes és könyörületes hősök voltak. A közösség és a kiszolgáltatott egyén védelmezői a gonoszság, a külső támadás és az elnyomás ellen. Őket a magyar olvasók is megismerhették a Kockásból és a Pajtásból.
– Mi változott a hazai képregények hős-építésében?
– Valóban változott a világ, és a szórakoztatóiparban jelenleg nagyobb népszerűségnek örvendenek a tökéletlen hősök és az antihősök. Akárhogy is legyen, a magyar képregénynek valóban nem sikerült 1990 után sem kitermelnie hősöket, sem klasszikusokat, sem defekteseket. Ennek a legfőbb oka nyilvánvalóan prózai:
túl kevesen vásárolnak magyar képregényt ahhoz, hogy kedvük legyen az alkotóknak időt és energiát fektetni egy közönségbarátnak remélt sorozatba.
Mivel piacról nemigen lehet beszélni, azok a szerzők, akik a szabadidejükből áldoznak képregények készítésére, nem érzik azt, hogy bárki igényének meg kellene felelniük, így inkább olyan képregényeket csinálnak, amelyben örömüket lelik. Ami egyébként nagyon jó dolog, és akiket izgatnak a fősodortól eltérő irányok, sok érdekességet találnak évről évre. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy realista képregény elkészítése sokkal tovább tart, mint egy humorosé vagy alternatívé, egy valóságon alapuló történet elkészítése több kutatást és nagyobb precizitást igényel, mint a szabadon szárnyalás egy fantáziavilágban.
Ha pedig hozzátehetek még egy személyes véleményt: egy magyar hős, pláne mitikus magyar hős megteremtése azért is nehéz, mert az elmúlt másfél évszázadban, amióta egyáltalán beszélhetünk modern értelemben magyar nemzetről, az egymást követő kurzusok saját felfogásuk igazolására használták fel történelmünk fontos szereplőit. Volt, akit egyszer piedesztálra emeltek, máskor inkább elfelejtettek volna, de olyan is, akinek az életéből minden kormány kimazsolázta a neki tetsző momentumokat. Napjainkban is élesen ütközik két nézőpont, a nemzeti függetlenség féltése és a társadalmi igazságosság igénylése. Hős legyen a talpán, aki ezt a kettőt össze tudná egyeztetni.
Borítókép: Képregények (Forrás: Pixabay)
