„Mit osztanak itt? Kultúrát!” – Cseh Tamás est a Hadik Irodalmi Szalonban

Langyos szellő süvít végig a Bartók Béla úton, miközben színes falevelek kecses táncot lejtenek a járdán. Még nem érek oda a Hadikhoz, de máris látom: sor kezd alakulni a történelmi kávéház bejárata előtt, pedig legalább 75 perc van még kezdésig. Kis idő sem telik bele, a sor már elfoglalja a járdát. A mellettünk rolleren elsuhanó kisfiú szavait még pont elcsípem: „Mi lesz itt már megint?”. Igen, a Hadikról ez a hír (és tapasztalat) járja: állandóak az irodalmi eseményei, és ezzel együtt járnak a kígyózó sorok is. A következő szemlélődő, aki az elegánsan felöltözött várakozók közé lépked, egy hajléktalan.

„Mit osztanak itt?” – kérdezi felpillantva a magas épületre. „Kultúrát!” – vágja rá egy sorban álldogáló hölgy.

A hajléktalan nem jön zavarba, elkezdi kérdezgetni, hogy kiről lesz szó: Babits, Ady, Radnóti?

Egy pillanatra kiszorul a levegő a tüdőmből. Nem tudok mit kezdeni ezzel a rövid párbeszéddel, valahol annyira abszurd, és annyira kegyetlenül hangzott el a helyzet igazsága, de mégis, jólesik ezt hallani. Ízlelgetem a mondatot: most itt nekünk kultúrát osztanak. Elmosolyodom, és belépek Karinthy törzshelyére.

Már a hely hangulata is egészen különleges. A falakon bekeretezett kéziratok (magától Karinthytól is), régi képek, a pult fölött egy korabeli írógép.

A kezdésig teljesen megtelik a kávéház: nem csak a székeken, a galérián, hanem a lépcsőn is végig ülnek az emberek. Kézzel fogható az a fajta várakozás, ami minden egyes irodalmi estnél megtapasztalható.

Juhász Anna fellép a pódiumra, köszönti a vendégeket, elmondja, hogy öt éve volt egy Cseh Tamás est, azonban most egy különlegességgel készültek: Járai Márk fogja Cseh Tamás dalait előadni, sőt Bereményi Géza is elfogadta a meghívást. Az említett vendégek csatlakoznak Annához a színpadon.

Bereményi mesélni kezd. Elmondja, hogy szeretett volna Cseh Tamással együtt dolgozni, meg is kereste őt. Tamás viszont nem értette ezt, azt hitte, Bereményi besúgó, mivel gyorsan és hirtelen próbált az életébe férkőzni. Végül elkezdtek együtt dolgozni, egymást „képezték ki”. Anna megkéri, emeljen ki egy közös pillanatot. Bereményinek egy drámai emlékre esik a választása, bár – magyarázza–, már az is drámainak számít, hogy két ember bízik-e egymásban vagy nem. – Két hullám kell ahhoz, hogy valaki ténylegesen megmaradjon az emberek tudatában. Ez a tíz év az első hullám, majd meglátjuk, mi lesz a következőben – mondja.

Anna Járai Márkhoz fordul, megemlíti, hogy még ma is mennyien töltenek le, hallgatnak meg Cseh Tamás dalokat.

– Nekem ő példakép volt. Több példaképem is volt persze, például Led Zeppelin miatt kezdtem el gitározni. Rájöttem, hogy hozzám az akusztikus, pár akkordos, melankolikus zenei világ közelebb áll. Pár akkord és szöveg kell ahhoz, hogy valami átüssön az emberen.

Gyerekként egyszer láttam fellépni Cseh Tamást. Nem értettem teljesen, miről énekel, de átütött az üzenet, misztikuma volt. Ha egyedül voltam otthon, hallgattam, áthatotta valami, megéltem, átélhettem.

Egyszer egy iskolás táborban voltam, és a tábortűznél elkezdtem gitározni és dúdolni egy Cseh Tamás dalt. A tanárom megdöbbenve kérdezte, hogy ez Cseh Tamás? Mondtam, hogy igen. Látta, hogy én kaptam valamit otthon – meséli.

Márk bevallja, nagyon izgul, négy hete beszédtechnika tanárhoz jár, nem alszik. – Borzalmas – mondja, a közönség vele együtt nevet. – Amikor Anna felhívott, hogy Géza is itt lesz, na, akkor aztán tényleg végem volt… – teszi hozzá, mire Bereményi megnyugtatja, hogy nagyon helyes, ezt az izgalmat lehet felhasználni és alkotni belőle.

Ezután csak Járai Márk marad a színpadon, gitárját a nyakába akasztja, kortyol egy utolsót a pohár fehérborból, és a mikrofon elé áll. A második sorban ülök, gyakorlatilag két méterre áll tőlem. Nagyon izgul, látszik rajta, de nem is próbálja leplezni. És ez annyira őszinte! 

Sejthető, hogy valami olyan különlegesség fog pillanatokon belül megszületni a falak között, amire eddig nem volt példa. Hogy ez a fajta izgalom annak szól, hogy Márk egy nagyon komoly előadásra készül, egy példakép dalait fogja megszólaltatni. Az látszik rajta, hogy nagy feladat áll előtte, azt hiszem, szintet lép az ő zenei tudása, a megítélése. Hiszen csak olyan esemény előtt izgulunk, ami igazán fontos a számunkra. Járai Márknak innentől kezdve szerves része lesz ez az est, a személyiségét fogja meghatározni.

Ahogy az ujjai megérintik a húrokat, ahogy felcsendülnek az első ismerős dallamok, egyfajta nyugalom szállja meg a helyiséget. Elszállnak a gondolataim, ha akarnék, se tudnék másra koncentrálni, csak a zenére, Márk hangjára, és a szövegre, ami most valahogy új értelmet nyer.

Körbenézek. A korosztály általában vegyes a Szalonok estjein, de most különösen: sok a fiatal, a húsz-huszonöt éves. Mellettem egy kislány ül, az anyukájával érkezett. Miközben Márk énekel, ő a füzetébe rajzol, lábának mozgása leköveti a dallamokat. A lépcsőn ülők a korlátnak támasztott fejjel hallgatják az előadást, az idősebb korosztályok együtt énekelnek Márkkal.

Az énekes részek között nagyon jólesik szavalást hallani, mint ahogy a Születtem Magyarországon című dal elején is. Járai annyira jól adja elő, annyira hiteles, egyszerűen magával ragad a lendülete, az az erő, amivel átadja az érzéseit. Itt nincs mondanivaló, nincsenek „üzenetek”, csak érzelmek, amik túlcsordulnak az emberben.

Úgy érzem, mintha fuldokolna a lelkem. Megdolgoztatja ez az este, és nem tud lépést tartani a dalokkal. 

Az elmúlt időszak meglehetősen nehéz volt – bár az ősz lehet, hogy mindenkinek ilyen: egy változás, egy elmúlás, egy új időszak kezdete. De úgy vártam ezt az estét, mint egy feltöltődési, kikapcsolódási lehetőséget. Kellett ez most nekem.

Márk ront egyet, egy pillanatra megáll, felnéz, elmosolyodik, „nem jó” – mondja, majd olyan erővel csap a húrokra és folytatja, hogy elmosolyodom. Igen, erről az őszinteségről beszéltem. Mennyivel életszagúbb, mennyivel emberibb így végig vinni egy estét!

Az utolsó szám A jobbik részem, melynek egyik sora, a Belőlem valaki útra vált az est címadó mondata is egyben. Mikor Járai befejezi, és elhal a gitárhang, szűnni nem akaró taps tölti be a teret. Juhász Anna feljön a színpadra, megöleli Márkot. Nem csak tiszteletből, vagy mert így szokás a vendégekkel.

Ebben a mozdulatban és a kitartott ölelésben valódi szeretet van, és némán közölnek valamit egymással, amit mi nem érthetünk.

Márkot még egyszer visszahívja a közönség a színpadra, végül Anna veszi magához a szót. A Hadikhoz, a Szalonhoz fűződő kapcsolatáról beszél, arról, mit jelent neki ez az irodalmi közösség.

– Nagyon-nagyon sokan vagyunk együtt, és ez az az erő, amit Márk adott most nekünk ezen az estén, amivel elindultunk kilenc éve. Mit jelent nekünk az irodalom, mit jelent a Hadik Irodalmi Szalon? Azok az erők, amik mozgattak engem az elején, hogy létrehozzak valamit, olyasmi volt, hogy üljünk együtt közel kétszázan, és érezzük, hogy ez valami olyan erő – a magyar irodalom, kultúra és képzőművészet –, ami mentén jó közösséget alkotni.

Ez menedék. Otthon. Bázis. Szeretet. Tényleg egy közösséget hoztunk létre!

Ha nézzük a híreket, és pörgetjük a közösségi oldalakat, különböző válságokat látunk: etnikai, vallási, gazdasági, és látunk közel, távol olyan példákat, amelyek nem tetszenek nekünk. Most sok új arcot látok, de ami mindig, kilenc éve meghatározza az estjeinket, az az, hogy

minket valami sokkal magasztosabb erő köt össze: az irodalom. Ez a kultúra, ami kapcsán akár itt az esten, vagy ha innen hazamegyünk, otthon továbbgondolva az itt született gondolatokat valahogy tovább él bennünk. Az az üzenet, hogy mi gondolkodó és érző emberek vagyunk, és arról beszélünk, hogy mi a valódi érték, miben hiszünk, és hogy ugyanazt tudjuk-e hinni – mesél belső érzelmeiről Anna, gyönyörű végszóként.

Ahogy kiürül a kávéház, arra gondolok, hogy a vendégek ma biztosan visznek haza magukkal értéket, gondolkodnivalót, és azt a tényt, hogy a Hadik Irodalmi Szalon Juhász Annával valami olyat képvisel, ami szavakba biztosan nem önthető.

Csak átérezhető.