A nemrég Budapesten rendezett Ratzinger-konferencián adott elő Hanna Suchocka egykori lengyel miniszterelnök, aki a kormányfői poszt betöltése után több, mint tíz évig volt Lengyelország szentszéki nagykövete. Nőként kellett helyt állnia a politikában, ebben pedig az sem segítette, hogy kutatóként kirúgták a poznani egyetemről, mert nem volt hajlandó csatlakozni a kommunista párthoz. Nagyinterjúnk Hanna Suchocka volt lengyel miniszterelnökkel.
Elsőként visszautalnék a konferencián elmondott beszédére – Ön szerint hogyan lehetne elültetni az alapvetően érdekvezérelt nemzetközi kapcsolatok gyakorlatába Szent II. János Pál tanítását?
Erre nincs könnyű válasz, de mindenekelőtt az ő tanítását kell jól ismerni ahhoz, hogy ez a gyakorlatban is megjelenhessen az államközi kapcsolatokban. Azonban itt bizonyos kételyek merülnek fel a részemről azzal kapcsolatban, hogy pontosan mit is jelentenek az ő tanításai ebben a kontextusban. Gyakran halljuk a kérdést, hogy miként lehet jellemezni II. János Pál szerepét nemzetközi szinten. Csupán a katolikus egyház vezetője volt, ami egy spirituális szerep, vagy, volt politikai szerepe is?
Fotó: Vasárnap.hu
Abban bárki egyetérthet, hogy a szó szoros értelmében nem volt politikus, de nehéz volna kétségbe vonni a szerepét a politika világában vagy elvitatni aktív politikai tevékenységét. Fontos ezt megemlíteni mindazzal együtt, hogy politikai szerepe elsősorban a pasztorális szerepére alapult. Ami megkülönböztette őt, az főként az volt, hogy nem csupán lekövette és részt vett a meghatározó nemzetközi kérdésekben és fejlődésben, hanem – és ez a legfontosabb – ő maga volt annak egyik fő katalizátora, azaz olykor okozója, máskor pedig felgyorsítója bizonyos folyamatoknak. A szerep, hogy képes volt változtatni a világ látszólagos megosztottságán, ez helyezi őt különleges megvilágításba és egyben jelenti nemzetközi politikájának egyik alkotóelemét.
hirdetésÚj oldalakat nyitott ki a történelem nagy kötetében.
Ezért szoktak néha egyfajta prófétaként utalni rá, mert megjósolt olyan eseményeket a jövőre nézve, amelyek be is következtek. A XX. század utolsó negyedében olyan meglátásai voltak, amelyeket a korabeli vezetők képtelenek voltak előrelátni.
Látomásainak egyik jellemvonása az, hogy képes volt elvonatkoztatni a fennálló rend és időszak korlátaitól.
János Pál nem félt olyan megoldásokkal előállni, amelyek a politikusok számára megvalósíthatatlannak tűntek. Mindig is a béke mellett és a háború ellen foglalt állást. Nagyon határozottan ellenezte az úgynevezett megelőző háborúkat vagy „igazságos” háborúkat, mint például a Bush-adminisztráció alatti öbölháború Irakban. A Szentatya meglátásait nem politikai nézetek alapján, hanem emberi, humanisztikus mérlegelés szerint alakította ki, amelyek az emberi méltóság elidegeníthetetlensége iránti mély törődésből fakadtak. Számára a háború sosem volt megoldás. 2003-ban Irak megszállása előtt II. János Pál erősen ellenezte az USA döntését, mert tudta, hogy annak katasztrofális következményei lesznek. 2003 tavaszán a pápa személye az erkölcsi és politikai autoritás jelképe volt.
Ekkoriban fogadta a pápa azokat a nemzetközi és állami vezetőket, akik érintettek voltak az iraki konfliktusban. Tony Blair brit miniszterelnök, Joschka Fischer német külügyminiszter, Tarik Aziz iraki miniszterelnök-helyettes és Kofi Annan ENSZ-főtitkár, valamint José Maria Aznar spanyol miniszterelnök mind hivatalosan meglátogatták II. János Pált (azzal a céllal, hogy meggyőzzék – a ford.). Mindennek ellenére a háború elkezdődött és a Szentatya prognózisa beigazolódott, azaz több, mint egy évtizeddel később megindult egy nagyobb migrációs hullám és a keresztényüldözés felerősödött a Közel-Keleten. Ezen okból kifolyólag meglehetősen bonyolult II. János Pál pápa tanításának követése a politikusok számára, ugyanis gyakran az utóbbiak döntése szöges ellentéte az előbbinek.
Talán emlékszik arra, hogy néhány évvel később Tony Blair hivatalosan is elismerte a médiában, hogy hibás döntés volt belépni a háborúba.
Mik volnának azok az értékek, például az ön esetében, amelyek vezették önt női politikusként a karrierje során?
A politikai és diplomáciai feladataimban mindig is a párbeszéd lehetőségét kerestem. Ezért II. János Pál tanítása a konstruktív kommunikációról és a párbeszédről nagyon közel állt hozzám és igyekeztem követni az ő üzenetét és hozzáállását abban, hogyan kell beszélni a velünk szemben álló féllel. Ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat, viszont kiváló lecke annak érdekében, hogy megértsem, miként lehet és érdemes párbeszédet kezdeményezni és fenntartani nemzetközi szinten, valamint elérni a kölcsönösen előnyös eredményeket.
Maradva ezeknél az értékeknél, hogyan lehetséges továbbítani őket az emberek számára, vagy másképpen: hogy tudná az egyház közvetíteni saját tanításának központi elemeit a társadalom felé?
Rendkívül bonyolult és kockázatos kihívás volt annak idején a változások folyamatának kezelése három szinten: politikai, gazdasági és mentális szinten. Ilyen mértékű kihívás elvállalása azelőtt nem fordult elő a történelemben. A politikában végbement változásokat a többség elfogadta, ezek viszonylag gyorsan lezajlottak. Úgy tűnt, hogy ennek azonnali hatása van és látható eredményekkel bír, mivel az emberek végre hangot adhattak a véleményüknek és annak, hogy mit akarnak a saját országukban. A politikai pluralizmus és a szabad választások az új valóság pozitív eredményei voltak és ezek bevezetésének nem volt nagy ára társadalmi oldalról.
A gazdasági folyamatok megváltoztatása egy sokkal bonyolultabb feladat volt. Nehezebb volt a társadalmi konszenzus elérése a gazdasági szerkezet átalakításához. Nehéznek bizonyult egy valódi gazdasági rendszer kialakítása a mesterséges kommunista berendezkedés (amely teljes foglalkoztatottságot ígért) helyett. Az emberek elveszve érezték magukat. Ami nélkülözhetetlen volt a probléma megértéséhez, az, hogy – legalábbis így tűnt – megértsük a munka és munkásság, valamint a tőke közötti viszonyokat. Hogyan is tudna egy új vezetés felépíteni egy új gazdaságot új szabályok alapján? Ezek a nehézségek és feszültségek nem kerülték el II. János Pál figyelmét. Az volt a célja, hogy rámutasson olyan értékekre, amelyek fontosak a jelenben és azok lesznek a jövőben is egy új rendszer felépítésének érdekében. Ezen kulcsfontosságú értékek közül az egyik a szolidaritás volt. Az alapelvet a Solicitudo rei socialis (1987) és a Centesimus annus nevű enciklikákban fektették le. Mint politikai és társadalmi szerveződések, minden nemzet és nemzetközi rendszer belső rendje számára fundamentális alapelvként fogadták el az enciklikákat.
A szolidaritáshoz való visszatérés az egyház buzdítását is jelenti Európában, amely fontos üzenettel bír: „Az individualizmus terjedésével együtt azt láthatjuk, hogy egyre inkább csökken a személyes, személyek közötti szolidaritás.” A Szentszék nem foglal állást egyetlen politikai vagy gazdasági rendszer mellett sem és nem ajánl fel berendezkedési modelleket sem ebben a tekintetben. Ezt a Centesimus annus is kijelenti: „Az Egyháznak nem feladata, hogy modelleket kínáljon. Valódi és tényleg hatékony modellek csak a különböző történelmi helyzetekben születhetnek a felelős személyek erőfeszítése nyomán, akik a konkrét problémákkal, azok egymással összefüggő társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális vonatkozásaival szembekerülnek.” Az egyházfő kialakítja az alapelveket és meghagyja a döntést a szekuláris hatóságoknak, miközben felhívja a figyelmet különböző rendszerek potenciális fenyegetésére, legyen az szocialista vagy szabad piaci.
Közép- és Kelet-Európában létezik egy bizonyos posztszovjet örökség. Hogy van az, hogy a fejlett európai országokkal szemben (akik nem tartoztak a szocialista blokk országaihoz) itt mégis erősebbek a keresztény értékek?
Ez egy bonyolult kérdés, de azt gondolom, hogy eltérő tényezőkkel és helyzetekkel találkozunk számos országban. Általában véve a posztkommunista országok társadalmai és a nyugati országok különböző utat jártak be, ami az egyház szerepét illeti. Számunkra a kereszténység és a katolicizmus a szabadság szimbólumává vált, egyfajta reakció volt a kommunista állam által az egyházra helyezett korlátozó intézkedések ellen. Ezzel ellentétben a nyugati társadalmak számára a katolicizmusból való felszabadulás a szabad és progresszív világba való átmenetet jelentette a hagyományos tilalmak felmentése által. Ez a két különböző meglátás találkozott 1989-ben és a berlini fal leomlásával. A megosztott világ megszűnt létezni, de számunkra, Közép- és kelet-európai emberek számára a hivatkozási alap, vagy referenciapont is eltűnt. Sokan elveszettnek érezték magukat és váltak a szabadság és a társadalmi viselkedés sokfélesége iránti engedékenység vagy kényeztetés híveivé.
Másrészről a Közép- és Kelet-európai helyzet megnyitotta a vallásszabadsághoz vezető utat és garantálta az egyház szerepét a közéletben. Ez számos megállapodásban is megmutatkozott, amelyeket a Szentszék és a posztkommunista államok írtak alá egymás között. Az egyház szerepe a közéletben fontossá vált, képes volt nyíltan beszélni a keresztény értékekről és ez a feladata ma is megvan. Ez azonban különbözik attól, hogy az egyház aktív szerepet vállal a közéletben, vagy éppen milyen kapcsolatokat tart fenn bizonyos politikai pártokkal. Az egyház, mint univerzális intézmény, mindig bizonyos távolságot kell, hogy tartson akármelyik politikai párttól annak érdekében, hogy ne váljék „politikai egyházzá”. A túlságos közelség a pártokhoz negatív aspektusokat is magában foglalhat, amelyek érintik az egyetemes keresztény értékeket, mert azt a benyomást kelti, hogy az egyház nem a keresztény értékek mellett áll ki, hanem politikai pártokat támogat. Az értékek erősen átpolitizáltnak tűnhetnek és megvan a veszélye annak, hogy egyszerű politikai szlogenné válnak. Ez egy új társadalmi megosztottsághoz vezethet és végső soron csökkenti az egyház tekintélyét. Erre általános értelemben II. János Pál is felhívta a figyelmet az európai egyház buzdításában: „Hogy saját történelme új lendületet nyerjen, kreatív hűséggel kell fölismernie és újra visszaszereznie azokat az alapvető értékeket, melyek megszerzésében a kereszténységnek meghatározó része volt. Ezek: az emberi személy transzcendens méltósága elismerése; az értelem, a szabadság, a demokrácia; a jogállam s a politika és a vallás közötti különbség értéke.” Erre a megkülönböztetésre már korábban utaltunk.
Rendben, de hol lehetne mégis meghúzni a határvonalat az egyház és a politika közötti összefonódásban, különösen olyan pártok esetében, amelyek nyíltan kereszténydemokrata alapon politizálnak? Egy kampányidőszakban például ez kiemelt jelentőséggel bír.
Nem az egyház szerepe eldönteni, hogy hol húzza meg ezt a vonalat. Ezt úgy értem, hogy nem tudja meghatározni, hogyan használják fel a különböző szlogeneket, eszméket és fogalmakat egy választási kampány során. Azonban az egyháznak nagyon megfontoltan kell hozzáállnia egyik vagy másik politikai párttal való kapcsolatához vagy azonosulásához. Bizonyos mértékben ez történt az 1960-as és 1970-es évek Olaszországában, ahol a kereszténydemokraták közel álltak az egyházhoz, amikor pedig a párt összeomlott, az negatív hatással volt az egyházra is.
Említettem korábban, hogy az egyháznak mindig hallatnia kell a hangját a politikai és közéleti kérdésekben, amelyek érintik a keresztény értékeket, de egyben el kell kerülnie – és jól tudom, hogy ez nem egyszerű – azt, hogy akár másodlagos jelentésben egy lapon említsék politikusokkal vagy pártokkal.
Az előadásában röviden említette a migráció kérdését, de az időkorlát miatt nem volt lehetősége hosszabban beszélni róla.
A migráció kérdése szélesebb vitát igényel. Megoldást kell találni rá, de természetesen az államok között kell ezt megvitatni, nem pedig egyfajta diktátumból kiindulva. Azon országok, amelyek különböző európai intézmények tagjai, meg kell, hogy találják a megoldást, máskülönben figyelmen kívül hagyjuk a szolidaritás szabályát, amellyel II. János Pál pápa is annyit foglalkozott. Ő meghatározta a szolidaritást Gdanskban is Gdyniában 1987-ben: „Mi a szolidaritás? Egy olyan életmód, amely tiszteli az emberek közötti különbséget. Számszerűen is egységet jelent. Ez a szolidaritás. Ez a pluralizmus. Hogy cipeljük egymás terheit.
Ferenc pápa jelenleg azon dolgozik, hogy megtaláljuk a megoldást, de az államok és nemzetközi szervezetek részéről politikai akarat nélkül a probléma soha nem fog megoldódni.
Kapcsolódva a szolidaritáshoz, két embert szeretnék kiemelni, emellett pedig egy fotót szeretnék mutatni Stefan Wyszynskiről és II. János Pálról:
Ön szerint az egykori lengyel bíboros mostani boldoggáavatása és a Szent Maximilian Kolbe életéről nemrégen befejezett dokumentumfilm tekinthetők a kommunizmus „gyümölcseinek”?
Igen, azok és mindketten két különböző utat jártak be. Maximilian Kolbe hősies pap volt és a tanúságtétele számunkra is fölteszi a kérdést, azaz, hogy meddig vagyunk hajlandóak elmenni a hősiességben a saját mindennapi életünkben? Nem tudom, hogy egyáltalán készek vagyunk-e követni az ő példáját. Persze nem olyan radikális értelemben, de mindennap meg kell hoznunk bizonyos döntéseket, amelyek szintén lehetnek hősiesek. Még ha nem is élet-halál kérdéséről van szó, a döntéseinkben követnünk kell az értékeinket. Az ő példája irányt mutathat számunkra is, mert emlékeznünk kell, hogyha elfogadjuk és magunkévá teszünk bizonyos értékeket, akkor kötelesek vagyunk azok által is élni. A mindennapokban ez odáig is vezethet minket, hogy másokért nemcsak a halálon keresztül áldozhatjuk fel magunkat, hanem a mélyebb segítségnyújtás által odafordulhatunk másokhoz, vagy feláldozunk valami olyat, ami értékes számunkra. Ez a példa utat kell, hogy mutasson abban, hogyan tölthetjük be azt a szerepet, ami a miénk ebben a világban, még akkor is, ha különböző körülmények között élünk ott, ahol az egoizmus terjedőben van és a jövőt figyelmen kívül hagyják.
Ez olyasvalami, ami mementóként szolgálhat és arra sarkall, hogy odaforduljunk a magasztosabb értékek felé, amikre alapozhatjuk az életünket.
DB
Fotók: Vasárnap.hu (Hanna Suchocka portréfotói), Reuters (Stefan Wyszynski bíboros-prímás és II. János Páp pápa találkozója 1979. május 16-án a Vatikánban).
