„Karácsony pancser, az SZDSZ áruló” – Tarlós István a Vasárnapnak

– Milyen könyvet olvas most?

– Jelenleg leggyakrabban a főváros eredményeiről, problémáiról, és a rendszer egészéről szóló saját összefoglalásaimat olvasom, de időnként előveszem Wodehouse-t is, mert ki kell kapcsolódni. Ki kell lépni kicsit ebből a hangulatból, mert ez egy nagyon furcsa kampány. Nem tudom, ismeri-e Wodehouse-t, egészen sajátos humora van. Nem mondhatom azt, hogy épp olyan, mint Rejtő Jenő, mert az pontatlan lenne. Rejtőnek magyar a humora, Wodehouse tipikus angol.

– Kicsit mint Raymond Chandler?

– Nem, akkor már inkább emlékezetet Rejtőre. Chandler más egyéniség, más műfaj. Ő inkább krimi. El kellene olvasnia legalább egy könyvet Wodehouse-tól. Mondjuk, a Forduljon Psmithhez!-t vagy a Hübele Sámuelt.

– Úgy tudom, mindemellett kifejezetten zenekedvelő is.

– Ez igaz.

– A lemez- és bakelitgyűjteménye szinte mindenre kiterjed?

– Elsősorban CD-k vannak, de bakelitet is gyűjtöttem szép számmal. Az operaslágerektől kezdve a Beatlesig szinte mindent hallgatok, leszámítva a dzsesszt.

– Miért pont a dzsesszt nem?

– Tiszteletreméltó hangszeres tudás van a dzsesszzenészek mögött, ezt egy pillanatig se vitatom, de nekem az a zene egy kicsit öncélú. Hangsúlyozom, nem a dzsesszzenészek tehetségét, tudását akarom ezzel kétségbe vonni! Nem is értek hozzá, mivel nem élvezem. Egyszerűen nem az én műfajom.

– Ha a mostani kampányt egy zenekarral vagy egy konkrét számmal kellene jellemeznie, melyik lenne az?

– Az Illéstől jut eszembe:

„…De nem sokáig tudtam
csendben üldögélni,
Más is van, ki erre képtelen.
Nem akarok állni, ha futnak a percek,
Nem akarok állni, ha fordul a föld”.

– Ha visszamehetne az időben, mélyépítő mérnökként dolgozna tovább, vagy ugyanezt a politikai utat járná be?

– Valószínű, hogy az utóbbit választanám, jóllehet szinte véletlenül kerültem a politika világába. A kifejezés ugyan torzít, mert kevésbé hiszek a véletlenben.

– Tehát semmit nem bánt meg?

– Attól függ, mire gondol. Alapjában nem. Persze követtem el hibákat. Az a véleményem, hogy adottságaimnál fogva nekem ez jobban fekszik, mint a mérnöki pálya.

Mindig tízpróbázó alkatnak tartottam magamat.

Eredendően alighanem inkább humán beállítottságúnak születtem, azután mégis valahogy mérnök lettem. Most is meg vagyok róla győződve, hogy a vérbeli műszakiaknak túl humán vagyok, az esszenciális humánoknak pedig túl reál. Tehát megtanultam „műszakiul” gondolkodni, ami sokat segít a polgármesteri foglalkozásban. Igaz, néha nehezen tudok értelmezni bizonyos túl humán logikákat a praktikummal szemben, de ez legyen az én problémám. A polgármesteri pályánál az a legfontosabb, hogy az embert ne tudják egyik területen se „eladni”.

– Ezt hogy érti pontosan?

– Nem mondom, hogy engem nem lehet átverni, mert végül is mindenkit át lehet. Csak már nem könnyű. Sem a pragmatikus gondolkodásban, sem az elvont gondolkodásban. Mind a kettőben eligazodom annyira, amennyire a foglalkozásomhoz szükséges. A helyzetfelismerésben, emberismeretben, arányosság tekintetében talán leginkább. Az első kérdés, amit mindig felteszek magamnak: mi a legéletszerűbb.

– Kicsit visszaugorva az időben, úgy tudom, hogy édesapja ’42-ben a vallás-és közoktatásügyi minisztériumban kezdte a pályafutását.

– Úgy van. Annak is az egyetemi főosztályán. Ő jogászként élte le az életét. Ezért nem is bántom meg soha a jogászokat, legfeljebb élcelődöm velük. Édesapámnak összesen két munkahelye volt, a minisztérium, ami később művelődésügyi minisztérium lett, majd a Magyar Tudományos Akadémia – ahová ’61-ben átment. Negyven éves munkaviszonya alatt ez a két munkahelye volt.

– Mennyire volt jelen a hit az életében gyermekként?

– Ezt mi megörököltük, már a szüleim is. Soha nem volt kérdés nálunk, hogy istenfélő, általában gyakorló vallásos emberekből áll a családunk.

– A kommunizmus évei alatt volt valamilyen konfliktusuk ebből?

– 1989-90 előtt a mi családunkban sosem volt sem párttag, sem munkásőr, sem más hasonló. De engem sose bántottak, a húgomat sem, és tulajdonképp a szüleimet sem, bár apámat nemigen engedték érvényesülni. Előbb voltam elsőáldozó, mint iskolás. ’54 júniusában voltam elsőáldozó, iskolába pedig ’54 szeptemberében mentem. Sose voltam bátor ellenzéki. Anyám nagyon féltett, mert az ő anyai ágán voltak csúnya történetek. Voltak, akik rosszul jártak, nem egy az Andrássy út 60-ban kötött ki, de ezekről nem szeretek, és nem is szoktam beszélni. Mi nem vagyunk bosszúálló, haragtartó típusok. Hazudnék, ha mást mondanék, mint hogy engem nem ért semmilyen retorzió, sem kísértés. Felvettek az egyetemre, nem bántottak a katonaságnál, és soha nem inzultáltak vagy unszoltak a kívülállásom miatt. Az is igaz azonban, hogy barátok sem voltunk.

– Azt mondta, hogy nem volt egy bátor ellenzéki. Ennek ellenére több helyen is úgy olvastam, hogy a rendszerváltozás hajnalán kifejezetten úgy tekintettek magára, mint egy bátor ellenzékire.

– Nem azt mondtam, hogy feltűnően gyáva ember lennék, hanem azt, hogy nem voltam bátor ellenzéki. Aminek az volt a fő oka, hogy az édesanyám igyekezett a lehető legtávolabb tartani ezektől a dolgoktól, egyebet se hallottam, mint hogy, „fiam, ide ne menj, fiam, oda ne menj, ezt ne mondd, azt ne mondd”. És mivel nem szerettem, ha anyám fél, ezért hallgattam rá. 1989-ben azért már nyilvánosság előtt is szabadon lehetett beszélni.

(Igaz, voltak született hülyék, ismertem olyat, aki 1988-ban lépett be az MSZMP-be aztán 1989-ben SZDSZ-es lett.)

Annyi viszont igaz a történetből, amit olvasott vagy hallott, hogy ’89-ben, amikor az SZDSZ markánsan kommunizmus-ellenes pártnak mutatta magát, – ami később kiderült persze, hogy kamu –, akkor én oda léptem be. Ott tényleg erősen hallattam a hangomat már ’89 nyár végén. Hamar mértékadóvá váltam Óbudán. Ennyi igaz a történetből. Meg az is igaz, hogy az iskolában, a munkahelyeimen, bár nem hősködtem, de korábban sem nagyon titkoltam el a véleményemet. Élő tanúm erre sok gyerekkori haverom vagy a kabinetfőnököm is, akivel már a ’80-as évek elején együtt dolgoztam. Természetesen diákkoromban én is voltam KISZ-tag, az egyetemre fel sem vettek volna. Valamikor 1977 táján szűnt meg a KISZ-tagságom.

– Óbudán, ahol a fél életét töltötte.

– Dolgozni keveset dolgoztam ’90 előtt Óbudán, de 70 éves pályafutásom alatt, a katona időmet leszámítva, pont 70 évet Óbudán éltem le. Ma is ott élek. Az első ősöm, aki Óbudához köthető (anyai ágon), 1819-ben már ott élt. Tehát nyugodtan mondhatom ősóbudainak magam. Óbudán hamar előtérbe kerültem 1989-ben, bár

úgy hallom, hogy vannak kikopott, frusztrált, kicsit szenilis koalíciópárti SZDSZ-esek, akik „másképp emlékeznek” erre, de hát valamitől azért mégis egyhangú szavazással lettem a polgármesterjelölt annak idején, 1990-ben.

Egyébként nem SZDSZ, hanem SZDSZ–Fidesz közös jelöltként, de a ’94-es koalíciókötésnél azonnal kiléptem az SZDSZ-ből. Utána még háromszor közvetlenül megválasztottak párton kívüliként Óbudán, vagyis valamennyiszer, ahányszor elindultam.

– Mármint az MSZP-SZDSZ koalícióra gondol?

– Persze.

Az SZDSZ az én szememben elárulta az egész rendszerváltozást.

Homlokegyenest másképp cselekedett, mint amiről ’89-ben szó volt. Már meg sem lepődöm, ha hallom, hogy mennyire szelektív egyesek emlékezete ’89-ről vagy ’94-ről. A klasszikus SZDSZ-esek művészei a csúsztatásnak.

– A mostani pártok között ott van a ’94-es SZDSZ utódja?

– Sokan mondják, hogy a Momentum hasonló, amit én nem akarok kategorikusan megerősíteni, de még kevésbé cáfolni. Valóban „olyan” körökből származik ezeknek a fiataloknak egy tekintélyes része, és ezért a kommunikációjuk, a kommunikációs stílusuk és a gátlástalanságuk is emlékeztet az SZDSZ ’90 utáni stílusára. Olyan kor bizonyos embereire emlékeztetnek, amikor ezek a gyerekek még talán nem is éltek. De hát „von Hause aus”, az emberekre csak ragad otthonról valami. Ahogy bejelentkeztek a politikába, az nem volt elegáns. Nekem a filozófiájuk is idegen.

– Esély van rá, hogy a következő közgyűlésben lesznek momentumosok is?

– Valószínűleg kevés az esélye. Polgármesterük nem hinném, hogy lesz. Túl sok polgármesterjelöltjük sincs. A kompenzációs listán pedig a pártok számára összesen 9 hely van. Eleve csak azok kerülhetnek oda, akik indultak polgármesternek, de nem választják meg őket. Úgyhogy attól senkinek sem kell tartania, hogy a Momentumosok túl fognak tengeni a közgyűlésben. Ettől függetlenül ők de facto létező párt, nem úgy, mint például a „Párbeszéd” vagy a „Liberálisok”, akiknek a támogatottsága gyakorlatilag nem mérhető.

– Ki volt az első a ma is aktív politikusok közül, akivel, akikkel megismerkedett akár a Fidesz, akár az SZDSZ berkein belül?

– Éppen a napokban jutott eszembe, hogy akikkel együtt kezdtem még ’89-ben, ’90-ben, azok közül már alig van aktív politikus. Olyat, aki 30 éve személyében érintve kampányol, magamon kívül magyar nagyvárosban összesen két embert tudok. Az egyik Orbán Viktor, hiszen aki a Fideszre szavaz, rá szavaz, a másik Szita Károly Kaposváron. Akivel Budapesten vagy Óbudán együtt kezdtem, mára már aktív politikus se maradt. Képviselő is alig-alig, talán a jelenlegi polgármesterek közül Wintermantel Zsolt és Ughy Attila lehetett akkoriban önkormányzati képviselő, és Budafokon Németh Zoltán alpolgármester. Itt van mellettünk a főpolgármesteri nagytanácsterem, a közgyűlések nem ott vannak, az csak a főpolgármester nagytanácsterme. Néha bemegyek oda, és eszembe jut az első polgármesteri értekezlet 1990 novemberből – ilyeneket Demszky Gábor hívott össze még az első egy-két évben. Összesen már csak ketten fordulhatunk elő abban a teremben, de a másik nem politikus, hanem egy kiváló közigazgatási szakember. Bár nem feltétlenül az én politikai beállítottságomhoz tartozik érzelmileg, de nem is áll vele szöges ellentétben. Ő ma az egyik tanácsadóm, az akkori főjegyző, Szegvári Péter. De a polgármesterek közül egyedül én maradtam itt. És tudja, ez azért jó érzés. Ennyiszer nem lehet valakit megválasztani véletlenül.

– Ekkora aránnyal.

– Jó érzés is, de furcsa is utolsónak maradni.

– Azért még ne mondjunk ilyeneket!

– Nem azt mondom, hogy magam utoljára vagyok itt, az október 13-án még alakulhat másképp, csak azt, hogy utolsóként maradni valakik közül, az is különös érzés. Az 1990-es budapesti polgármesterek, Demszkyt is ideértve, már messze járnak, sokuk nem is él. Akkor én a fiatal polgármesterek közé tartoztam.

– Ez jelentheti azt, hogy ha nyerni fog október 13-án, akkor a következő ciklust is elvállalná?

– Mármint 2024 után?

– Igen.

– Az részemről fogalmilag is ki van zárva.

– Fogalmilag?

– Az biztos, hogy azt már a feleségem sem engedné. Meg én se, hát nem vagyok teljesen hülye. 75–76 évesen? Meg is kell érjük. Ma még simán bírom, de öt év elég nagy idő.

– Egy 2015-ös interjúban összetett lelkületű emberként jellemezte saját magát.

– Az ember ebben a mai politikai és kommunikációs klímában, 30 év küzdelemben nagyon megkérgesedik.

Az fontos, hogy ami mégis mindig pislákol a kéreg mögött, azt ne engedjük kialudni!

Olyan helyen nevelkedtem, ahol panaszkodós puhánynak nem volt célszerű lenni, mert azokat kiközösítették.

– A budai ficsúrokra gondolunk?

– Akik a közelemben vannak, nagyon jól tudják, hogy mi az, amire valójában szenzibilis vagyok. Nem feltétlen kell ennek kifelé jelét adni. Nem járok be televízióba panaszkodni, hogy hányszor zavarták a rendezvényemet, hányszor fényképeztek le, hány fenyegetést kaptam.

Férfiatlan tempónak tartom, aki a televízióstúdió védelmében panaszkodik,

majd ugyanakkor nagy hangon kijelenti, hogy ilyen meg olyan bátor, erős, megfélemlíthetetlen. Aztán az élete nem épp ezt bizonyítja.

– Gondolja, hogy a Karácsony Gergelyről a minap megjelent hangfelvétel, amelyen ő mártírszerepben van, nem véletlen?

– Nincs mártírszerepben. Abba igyekszik helyezni magát, de ez már nem az első hasonló ügye. Azt gondolom, ez a szerep nem valószínű, hogy most összejön neki. Nem szívesen beszélek Karácsony Gergelyről, de ha rákérdeznek, akkor válaszolok. Az is több mint gyanús, hogy Karácsony polgármester urat mindig, mindenki, mindenhol, mindenben „félrevezeti”, soha semmiről nem tehet, állandóan üldözik, fényképezik, megzavarják a rendezvényeit. Mert másét nem, igaz? És most is valami összeesküvés áldozata lett. Hihetetlen. Mikor „szűk körben beszélgetett”, gondolom, valami fideszes bújt el az asztal alatt, és vette fel ezeket a mondatokat. Tudja, eleve már az hamis, hogy végig igyekeznek a technikáról és nem a tartalomról beszélni. Ez visszatérő trükk náluk. Igyekeznek ezt az ügyet is minél homályosabbá tenni, holott napok alatt tisztázható lenne. Ráadásul Karácsony időközben rájött, hogy mégis csak tudja, hogy kivel beszélgetett! Talán szólt neki Horn Gábor, hogy

„Öcsi, furcsa ha még arra is emlékszel, hogy mi maradt ki a beszélgetésből, de arra már nem, hogy kivel beszélgettél”.

Azt az embert miért nem viszi be a televízióba és tisztázza vele, hogy mi is történt? Miért nem vizsgáltatják be a hatósággal a felvételt? Az a gyanúm, attól rettegnek, más is lehet még a felvételeken, lázasan keresik a szivárogtatót, miközben naponta más teóriával állnak elő, amibe már bele is zavarodtak a meseszerű vádaskodás közben. Most már azt mondják, több elnökségi ülésüket „lehallgatták”. No de ezek szerint a Párbeszéd, ez a nulla százalékos párt az elnökségi ülésein vég nélkül pocskondiázza, meg bűnözőnek nevezi a szövetségeseit? Azt hiszem, a „megingathatatlan” ellenzéki összefogás hitelességének befellegzett.

– Akkor lehetséges, hogy ez egy kampányeszköz?

– Szerintem Karácsony pancser volt és még naiv is.

Úgy látszik, ezek már rendre felveszik barátaik beszédeit.

Nem lehet tudni, hogy mi történt, de még egyszer mondom, a tartalom a fontos. Amiket a polgármester úr a saját szavaival kimondott, azok súlyos dolgok. Gyakorlatilag azért is beszélnek a technikáról inkább, mert megint odaköpött a DK meg főleg az MSZP asztalára. Ezeket a mondatokat a saját hangján mondta ki, itt nincs mese.

– Ki a nehezebb ellenfél? Demszky vagy Karácsony?

– Ez egy érdekes kérdés, más időszak volt Demszky időszaka. Tán tudja, hogy a 2006-os választáson csak bő 1 százalék volt köztünk. Már pontosan én sem tudom, hogy mennyi. Biztos, hogy 1,7 alatt. Kérdezte, hogy ki volt az a politikus az ellenzékiek közül, akit legkorábban megismertem, az egyik épp Demszky volt. A másik Kis János. Emlékszem, a Kéhliben vacsoráztunk. A harmadik Tölgyessy Péter. Az utolsó SZDSZ-es nagy rendezvény, amin még részt vettem az volt, amikor Tölgyessy helyett Pető Ivánt választották elnöknek a kertészeti egyetemen – tán ’93 őszén. Akkor én nyíltan Tölgyessy-párti voltam. De a lényeg az, hogy ekkor még Demszkyvel jó kapcsolatot ápoltunk. Bár voltak figyelmeztető jelek nála, de nem akarok ezekről beszélni. A mi kapcsolatunk ’94 -ben, a kilépésem után kezdett elromlani, de még ’98-ban is mellettem szólalt meg Csintalan Sándor ellenében. ’98 után azonban visszafordíthatatlanul megromlott minden, akkora már teljesen összeegyeztethetetlenek voltak a nézeteink önkormányzati ügyekben is. Igazából akkor haragudott meg rám végképp, amikor világossá vált, hogy az ellenfele leszek.

– Ez azért nem meglepő.

– ’94 előtt többször elhívott engem hivatalos külföldi útjaira is, de 2006 során néha magából kivetkőzve veszekedett velem már a közgyűlésben is, mert alig tudta ezt a helyzetet megemészteni. És mikor a 2006-os hajszálnyi győzelme után először bejöttem hozzá ebbe a szobába, ami most már lassan tíz éve az én szobám, akkor az volt

az első mondata eltorzult arccal, hogy „neked itt semmi hatalmad nem lesz”.

Ez bizony nagyon liberális és demokratikus megnyilvánulás volt, sokat elárul a budapesti liberálisnak mondott politikusok beállítottságáról. De annyit el kell ismernem, hogy Demszky mindenképpen erősebb egyéniség volt, mint Karácsony. Sokkal erősebb. Bár a zuglói polgármester valamelyest igyekszik őt utánozni, ez inkább külsőségekre szorítkozik.

– Tehát, ha jól értem, Demszky volt a nehezebb ellenfél.

– Nézze, most egy választás előtt állunk, és ilyenkor nem illő kategorikusan ilyet mondani. Nekem úgy tűnik, hogy Demszkyt sokkal keményebb fából faragták.

– Akkor így a következő kérdésem némileg okafogyottá vált – melyik volt a legnehezebb kampánya?

– Szerintem eredetileg ez nem kampánybeszélgetésnek indult, de ha kérdezi, egy kampányt sem lehet félvállról venni.

De, hogy ez a jelenlegi eddig a legképmutatóbb, a leghamisabb, az bizonyos.

– Karácsony miatt?

– Ne Karácsonyozzunk tovább! Karácsony szerintem tiszta kezű ember, de labilis, és nincs teljesítménye. Általában szól másról az ellenzéki kampány, mint amiről kellene. Csúsztatások, mellébeszélések, félrevezetési kísérletek halmaza.

– Mondhatjuk, hogy ebbe a nem őszinte kampányba egy kis színt visz bele Puzsér Róbert?

– Ezt mondhatjuk. Sőt, azt mondom, hogy Puzsér ugyan egyáltalán nem ismeri a rendszert, egészen abszurd feltételezései vannak az önkormányzati rendszer működéséről, beleértve a polgármester hatásköreit, mozgásterét és lehetőségeit is,

de én Puzsért alapvetően kedvelem.

Ő a maga műfajában szórakoztató, és bár a stílusa sokszor kabaréba illik, semmi esetre sem akar mindenáron más képet mutatni magáról, mint aki ő valójában, és azt mondja ki, amit gondol. Sunyiság, hogy az ellenzék az én kreációmnak nevezi őt, miközben Karácsonyt ismeri diákkoruk óta.

– Evezzünk kicsit nyugodtabb vizekre! Ki az idolja a magyar történelemből? Ki a példaképe?

– Az „idol” kifejezést nem szeretem. Nyers mondat lesz, de nem Kossuth-párti vagyok. Azért Kossuth csak lelépett, és hagyta pocskondiázni Görgeyt. Tehát tisztelem én is Kossuthot, nagy magyarnak tartom, de nem ő a példaképem. Már, ha hetvenéves korában az embernek érdemes megnevezni példaképet, akkor Széchenyi-párti vagyok. Kicsit Deák-párti beütésekkel. És tisztelem Görgeyt. Ahhoz inkább bátorság kellett, amit ő csinált abban a helyzetben. Sok anyának megspórolta a könnyeit. Abban a helyzetben nem tehetett mást. És én ezért nagyon tisztelem őt. Biztos, hogy neki fájt a legjobban, amit tennie kellett.

A budapesti főpolgármesterek közül mindenképp Bárczy Istvánt nevezem meg. Vagy ha nemzetközi vizekre tévedünk, egyértelműen elismerem Rudy Giulianit. Ha van a polgármesterek közül példaképem, akkor mindenképp őt nevezem meg. Volt szerencsém találkozni vele, és két órát beszélgettünk is tolmács segítségével, mivel nem beszélek angolul. De az egy nagyon jó beszélgetés volt. Távolról is szimpátiával figyeltem korábban, hogy ez az ember olyan hatalmas metropolisból, olyan ideológiai körülmények között hogyan tudott ennyire rendezett várost varázsolni. New Yorkban rend van anélkül, hogy azt tudnák mondani: megnyirbálta a szabadságjogokat. Szóval ez nagy mutatvány volt tőle.

– Rendpárti liberális nem sok van.

– Nemigen. Nehezen fér össze a kettő. A liberális politikusok zömének a rend szitokszó. Pedig József Attilával is vitába keverednek emiatt. Egyébként a liberalizmus ma már végtelenül relativizált, és nehezen definiálható fogalom.

– Ha a hat unokája közül valamelyik azt mondaná, hogy nagypapa, én politikus szeretnék lenni, akkor…

– Minden erőmmel lebeszélném róla. A családban csak én foglalkozom aktív politikával. A világképünk, beállítottságunk azonos vagy egészen hasonló, de az én gyerekeim és a feleségem is nagyon szolidak. És egyáltalában nincsenek arra kódolva, hogy ilyen, sokszor nemtelen küzdelmekbe bonyolódjanak. Nem is engedném be egyiket se ebbe a közegbe. Az unokáimat még kevésbé. Attól aggódom így is, milyen felfogású világban kell majd megpróbálniuk boldogulni.

– Mire a legbüszkébb?

– A feleségemre, a három gyerekemre meg a hat unokámra. Én magam nem vagyok könnyű természet.

– És a politikai karrierjét illetően?

– Tudja, ez nehéz kérdés. Harminc év tevékenység után egy valamit kiemelni, ez majdnem olyan, mintha azt kérné, hogy valaki foglalja össze egy mondatban az atomkutatás eddigi eredményeit. Hát, ha így kérdezi, talán a sok újraválasztásom.

Ennyiszer nem lehet valakit véletlenül megválasztani.

És anélkül, hogy párttag lennék, a mai világban eljutottam a főpolgármesteri székig, sőt, meg is védtem azt. Hatvan valahány év után vagyok az első nem baloldali vagy liberális városvezető a fővárosban. Azért ezt senki nem veheti el tőlem. Aki túl igazságtalanul bírál, annak azt üzenem: csinálja utánam! Ha még valamit ki kell emelnem, azt mondanám, hogy 1994 és 2006 között, 12 teljes éven át kisebbségből vezettem Óbudát. És ezt észre se lehetett venni. Választási évben egyhangúan szavazta meg a testület a költségvetésemet és a beszámolómat. Még attól is jó érzésem van, hogy engem igazában nem változtatott meg a „hatalom”. Örülök annak, ahova eljutottam, de a lelkem mélyén nem vagyok más, mint gimnazista koromban. Az ellenzéki kemény mag nem kedveli a stílusomat, de higgye el, ha örökké finomkodnék velük, már rég műszaki rajzokat sraffoznék egy rajztáblán. Ők a pozitív gesztusokat szinte soha nem viszonozzák jóindulattal. Azt mondják: „ez a politika”.

–Mi az, amit leginkább el szeretne érni a következő ciklusban?

– Hogy a miniszterelnökkel kötött megállapodást betartassam, a mostanában sokszor megfogalmazott célokat, projekteket megvalósítsam. Bár egyesek mintha nagyot hallanának, mindig azt ismételgetik, hogy szerintük nincsenek ilyenek.

– Például?

– Lánchíd és környezete, ott még lesz vita az árajánlatoktól, de majd helyreteszem, ugyanúgy, ahogy a hármas metró infrastruktúránál is ez megtörtént. Ott kétszer dobtam vissza tendereket. A biciklis fejlesztések, a BKV további járműcseréi, a további fürdőfejlesztések, a Ferihegyi gyorsforgalmi út újraépítése, a teljesség igénye nélkül említve példákat. Továbbá a Klímastratégiánk, a zöld infrastruktúra koncepciónk megvalósítása, a hajléktalanpolitika átszervezése, javítása, a romaprogram gyorsítása.

– Bárcsak ezeket mind meg tudná csinálni!

– Nézze, hiába írja az egyik hetilap kétségbeesett erőlködéssel, hogy nem csináltam, nem csináltunk semmit, azért a Brüsszelből jött elismerés vagy legutóbb épp a The Economist pozitív jelentése, ezek nem tekintély nélküli és nem szélsőjobboldali orgánumok. Arra utalnak, hogy a mostani ellenzék és a jelölt úr kicsit szembe közlekedik az autópályán. Én erősen bízom abban, hogy a bejelentett terveinket meg fogjuk valósítani. A város működését stabilizáltuk, a nagy fejlesztések jó részét előkészítettük. Ami engem illet, továbbra is őszinte politizálást képzelek el, nyílt kommunikációval. Ne felejtse el azt sem, hogy a városházán az én főpolgármesteri időszakomban egyetlen korrupciós botrány sem volt!

– És ez egy csodálatos végszó lehetne, de meg kell kérdeznem: Miért Fradi? Miért nem Újpest?

– Az édesanyám – aki egyébként nem nagyon értett a futballhoz – Fradi-rajongó volt, és azt mondta öt éves koromban, hogy nekem Fradi-drukkernek kell lennem. Aztán ez tudatossá vált. Durva hasonlat, de ez olyan, mint hogy katolikusnak születtem, és ebben sem tudnék más lenni. Mindenkinek tiszteletben tartom a vallását, de vannak dolgok, amikben az ember hajthatatlan. Egyébként olyan fradista vagyok, aki egyáltalán nem ellensége az Újpestnek, mert édesapám Újpest-szurkoló volt. Az UTE-ban teniszezett még a háború előtt. Ő nagyon erős egyéniség volt, nálam erősebb. Nem érdekelte, hogy a „Dózsa” egy időben az akkori kommunista belügy csapata volt. Azt mondta, hogy ez sport, ő abban az egyesületben sportolt, így nem fog annak hátat fordítani, bárki is működteti. Élete végéig Újpest-drukker maradt, amit ő UTE-nak nevezett még az ’50-es, 60-as ’70-es, ’80-as években is.

Ezért, ha nem a Fradi ellen játszik, akkor az Újpestnek szurkolok.

Hozzáteszem, olyan egyéniségek fociztak az Újpestben is, mint Bene, Törőcsik vagy különösen Göröcs János. Persze az én kedvenceim elsősorban, Albert, Varga Zoli, de mindenekelőtt Kocsis Sándor, aki nekem mindig fradista maradt. Egyébként apám másban is ilyen volt. 1941 óta mindig piros (akkor még illatos) szegfűt vett anyámnak. Egyszer a ’90-es években óvatosan megkérdeztem, nem akar-e változtatni ezen. Szúrósan rám nézett, és azt a meghökkentő lakonikus választ adta: „barom”. Utálta a kommunizmust, de nem gyártott ingatag összefüggéseket.