Hat előtt öt perccel esem be a kávézóként és egyben könyvesboltként is funkcionáló Magvetőbe. Még sosem jártam itt, kissé meg is lepődöm a korántsem megszokott kialakításon. A helyiség elejében egy kis emelvény található, amit már berendeztek a hamarosan kezdődő beszélgetéshez. Előtte asztalok és kényelmes anyaggal borított székek, a legtöbbjüknél már teát vagy kávét kortyolgató vendégek. Nagy részük olvas, feltehetőleg a körülöttük elhelyezett könyvespolcok egyikéről emeltek le egy-egy kötetet. Középtájt egy igencsak stílusos és modern pultrendszert helyeztek el, közelebb érve megcsap a frissen őrölt kávé jellegzetes illata. Elsasszézva az emberek között, hátra megyek a terem végébe, ahol OSB lapokból kialakított dobogó és könyvespolcrendszer van. A lépcsőzetesen felépített emelvényen párnák, körben mindenhol könyvek. Egy csésze citromos teával – aminek választásáért megdicsér a pultos, annyira finom – letelepszem egy párnára. És el is kezdődik a beszélgetés.

Magabiztosság vagy nagyképűség?

A téma apropója Matthew Syed Szuper vagy! című könyve, mely az elmúlt időszakban meghódította a világot, ugyanis módszerével azt mutatja meg a fiataloknak, hogyan érhetik el kitűzött céljaikat. Az est moderátora Krajnyik Cinti, a Funzine főszerkesztője, beszélgetőpartnerei pedig Bánki Beni fiatal költő és slammer, illetve Balatoni József „Jocó bácsi” történelemtanár. A beszélgetés lassan, megfontoltan indul. Mennyire önbizalom hiányosak a mai fiatalok? Vagy épp ellenkezőleg, mennyire nagyképűek? Csak ez a két pólus létezik, nincs egy egészséges középút? Esetleg ez egy magyar sajátosság? Mindent csak feketében és fehérben látunk?

Balatoni József az önbizalomhiányos kategóriába sorolja magát. Elmeséli, hogy a dadogása és a szülők ebből fakadó negativitása ellenére, miszerint belőle úgysem lesz semmi, sosem hátrált meg a színpadi szereplésektől, egyfajta „csakazértis” hozzáállással elérte, amit szeretett volna. Bánki Beni folytatja, akit szintén nem áldott meg a sors túl nagy magabiztossággal, de szerinte nála pozitívan is tud hatni, hiába izgul egy fellépés előtt, a teljesítés pillanatában erővel tölti el az izgalom. Emellett neki azzal is szembesülnie kellett, hogy az emberek nagy része csak egy fiatal srácnak látja, aki vloggerkedésből él, csak videókat vagdos, emiatt pedig borzasztóan nagyképű. Beni szerint baj, hogy mindenki azzal van elfoglalva, hogyan látja őt a másik.

hirdetés

Nem a saját maguk önismeretére hagyatkoznak, hanem hogy más milyennek látja őket. Ez pedig kéz a kézben jár a beskatulyázással.

Aztán kimondják azt, ami nekem is motoszkál a fejemben a kérdés felvetése óta: a család. A családi háttér segít feldolgozni gyakorlatilag bármit – pozitív és negatív eseményeket is, kudarcokat és sikereket egyaránt, ugyanis a család testesítheti meg a feltétel nélküli szeretet mellett azt az el nem hanyagolható pillanatot, amikor tükröt tart a másik elé.

Internet, a 21. századi harctér

Ezután rákanyarodnak az online tér nyújtotta előnyök és hátrányok témájára. Beni kizárólag az online térben kap negatív kommenteket, szemtől szemben nem találkozott bántó attitűddel. Ez érthető, hiszen a közösségi média és internethasználók biztonságban érzik magukat az anonimitás védőburkában.

Könnyebben és őszintébben nyilvánulnak meg, nem éreznek gátlást, nyíltan kifejezik véleményüket, hiszen a face-to-face kommunikációhoz bátorság kell, a neten pedig bármit lehet. Nem véletlen szokás az internetet harctérnek is minősíteni.

És ne feledkezzünk meg arról a tényről, hogy a mai kamaszok, a kétezres évek után születettek számára a közösségi média jelenti az életteret. Míg a szüleik csak használói a felületeknek, ők ott léteznek. Az őket ezeken a felületeken ért impulzusok alapján határozzák meg saját magukat, legyen szó akár pozitív akár negatív értékelésről.

Jocó bácsi egy végzős osztály osztályfőnökeként egészen mélyen belelát a fiatalok gondolkodásába. „A mai fiatalok önbizalomhiánya vagy akár magabiztossága helyzetfüggő. A gyerekek folyamatosan kapják az online reakciókat egymás viselkedésére. Folyamatosak az egymástól érkező üzenetek és kommentek. Presztízskérdést csinálnak abból, ha egyik barátnő nem likeolja egy másik fényképét, vagy például ha nem jön fél órán belül ötven like egy fotóra, letörli, és csinál egy újat. Egymás véleménye határozza meg őket, és ez nagyon komolyan káros hatásokat okoz.”

A szülők nem ismerik a gyerekeiket?

A gyerekek furcsa internet- és social media használati szokásai mellett sok szülő úgy érzi, a gyereke kizárja őt a világából, nem kommunikál, bezárkózik, és egy teljesen más értelmezési keretben él. Jocó bácsi szerint a probléma ott gyökerezik, hogy sok szülő nem ismeri a gyerekét. Azt hiszi, tudja, mi a jó a gyerekének, közben téved. Erre hoz egy megdöbbentő példát, amire a közönség soraiból jó néhányan felszisszennek.

„Néhány éve egy kutatás azt mutatta meg, hogy a családi minőségi idő összesen napi hét perc. Ehhez képest a gyerek a közösségi médiát átlagosan napi négy órát használja.”

Ha kommunikációs problémákról beszélünk, akkor biztosan ennél az eredménynél kellene kezdeni a korrigálást, ugyanis itt akkora értékbeli eltérésekről van szó, amit egész egyszerűen már nem szabadna figyelmen kívül hagyni.

Szóba kerülnek a különórák, a gyerekek tűrőképességének és túlterheltségének mértéke. Jocó bácsi szerint ez valahol a szülők közti rivalizáció eredménye is, hogy a gyerek minél több mindent, minél jobban csináljon. Szerinte attól még, hogy a gyerek szétszakad a különböző plusz foglalkozások miatt, nem fog hamarabb vagy könnyebben rájönni, mit szeretne csinálni. Azt javasolja, hogy a szülő igenis a gyerekkel együtt találja ki, mi érdekli a gyerekét, mire járna szívesen. A szülő feladata, hogy észrevegye, miben tehetséges a gyereke. Ő ugyanis azt vallja, hogy minden gyerek tehetséges valamiben, ami lehet, hogy csak később derül ki, mert még nem volt lehetősége kibontakoztatni magát.

„A szülő töltsön időt a gyermekével. Csatlakozzon bele a hobbijába, csinálják együtt, ismerje meg őt! Jól irányzott kérdésekkel igenis lehet beszélgetni egy kamasszal is, még akkor is, ha zárkózott.

Sok minden érdekli őket, kérdéseik vannak a világgal kapcsolatban, lehet velük beszélgetni. Az internet hatása miatt is, rengeteg impulzus éri őket, amiről gondolataik vannak. Ne azt kérdezzék meg, hogy mi volt az ebéd, és mi a mai lecke, hanem próbáljanak az érdeklődési körébe becsatlakozni. Közelítsenek hozzájuk!”

Generációs szakadékok, frusztráció, egó

És persze ha a hobbija szóba kerül – mint mondjuk a számítógépes játék – óhatatlanul ott lebeg a levegőben a szülők, nagyszülők ki nem mondott félelme. Először fordul elő ugyanis a történelem során, hogy már nem az idősebb tanítja meg bizonyos dolgokra a fiatalabbakat, hanem a fiatalabbak tanítják az idősebbeket.

„Ez a folyamat most fordult meg, és frusztrációt szül mindenki számára. Mert én a mai fiatalt meg tudom tanítani, hogy a magnó kazettáját egy grafittal tudja tekerni, ő viszont megtanít videót vágni a telefonomon egy applikáció segítségével. Ennek során pedig sok felnőttben és szülőben sérül az egó, nem is kis mértékben.”

– magyarázza Jócó bácsi az alap problémát.

J.K. Rowlingot is elutasították

Visszakanyarodva a bemutatott könyvhöz, példákról mesélnek. Az író ugyanis híres emberek történeteit meséli el, hogyan kezdték a karrierjüket, hány kudarc érte őket, hány ajtót csuktak be az orruk előtt. És nem csak a kezdetekkor, már beindult karrierjük alatt is megannyi negatív tapasztalat érte őket. J.K. Rowlingot és kéziratát kiadók sora utasította el, mielőtt az egyik lehetőséget látott benne. Az írónő viszont hitt a története sikerében, saját magában és nem adta fel. Bánki Beni szerit amellett, hogy higgyünk magunkban, a kulcs abban rejlik, hogy alapos körültekintéssel válasszuk meg azt a közeget, akinek adunk a véleményére. „A szülők feladata ennek során pedig az, hogy ikonokat, lehetséges példaképeket mutassanak a gyerekeiknek, akiket követhetnek, akikre felnézhetnek.”

Szelfiző anya, kallodó gyerek

Jocó bácsi szerint azonban alapvető nevelési sémák sérültek az utóbbi időben. „Nemrég voltam a Tropicariumban, ahol egy kisgyerek minősíthetetlenül viselkedett. Természetesen nem a gyerekkel volt gondom, mivel nem ő tehet róla, hogy nem nevelték meg, és nem tudja, hogy nem szokás ököllel verni az akvárium üvegét. Ennél az esetnél konkrétan arra az anyára voltam dühös, aki ahelyett, hogy rászólt volna és valamiféle viselkedési keretrendszert tanított volna neki, szelfizett. A kép valószínűleg az Instagramon landolt, ahol megmutatta a világnak, mennyire király anya, hogy Tropicariumba viszi a gyerekét. Vagy az a család, aki az étteremben egymás társaságában telefonozgat? Milyen jogon szól rá a szülő a gyerekre, hogy ne nyomkodja a készüléket, ha ő ugyanúgy ezt teszi?”

Valószínűleg az ilyen családokban nulla interakció zajlik szülő és gyerek között. Látni kell, hogy a szabad nevelés nem egyenlő a szabadossággal, ahol nincsenek keretek a gyerekeknek. Ugyanis szükségük van rájuk, hiányzik a mai nevelésből ez az elv. Nem is beszélve arról, hogy a gyerekek első három évében kizárólagos a szülői hatás, utána a gyereket körülvevő közeg lesz túlerőben, a szocializációs közeg. Egy jó otthoni kommunikációval ezt lehetne mérsékelni, hogy az arányok egészségesek maradjanak.

Ma minden negyedik gyerek influencer akar lenni…

Aztán elérünk egy érdekes pontra. A gyerekek kitartásához. Milyen egyszerű ráhúzni minden mai fiatalra, hogy motiválatlanok, eltűnt a kitartás belőlük, semmit nem csinálnak végig. Vagy ha van céljuk, akkor az olyan szakmákra vonatkozik, ami csak alibi szakma vagy értelmetlen. Például a véleményvezérség. „Ma minden negyedik gyerek influencer akar lenni” – kezd bele Jocó bácsi. – „Ezzel nincs is baj. A lényeg, hogy ne a siker legyen a motiváló tényező, ne a pénzért, a hírnévért akarjanak a gyerekek elérni valamit és valakivé válni. Ne Bánki Benik akarjanak lenni, hanem önmaguk. Keressék meg azt a pluszt, azt az egyediséget, ami csak és kizárólag bennük van meg.

Magával az influencerrel mint céllal nincs gond. Minden korszaknak van egy hype-ja. Egy időben mindenki olyan zenekart akart alapítani, mint a Beatles, aztán mindenki a Megasztárba akart menni. Most ezzel kell együtt élni. Ugyanis ha elismerjük, ha nem, ma az influencerkedés egy szakmává vált.”

Ezzel szorosan összefügg az a gondolat, miszerint a mai fiataloknak van bátorságuk belevágni bizonyos folyamatokba, szeretik a kihívásokat. A moderátor kérdésére pedig, miszerint a felnőttek látják-e túl pesszimistán a gyerekek jövőjét, Jocó bácsi határozott igenléssel felel. A kudarcról való beszélgetés ugyanolyan fontos lenne, mint a sikerről. Ma a kudarc tabunak számít, nem szeretnek róla beszélni az emberek, vagy legalábbis kényelmetlenül érzik tőle magukat.

Azonban a kudarcra igenis szükség van. Nélküle nem beszélhetünk sikerről. A kudarc egész egyszerűen szükséges feltétele a sikernek.

Ahogy körbenézek, meglátom, hogy a pultos férfi – mivel mindenki az előadást hallgatja, és nincs kit kiszolgálnia- ül és olvas. Döbbenet. Ennél hitelesebb pultost keresve sem találhatnának egy könyvesbolt-kávézóba.

Engedd magadnak megélni az érzéseket

Az est végén a moderátor tanácsokat kér beszélgetőtársaitól mind a gyerekeknek, mind a szülőknek. Beni kezdi.

„A legfontosabb, hogy a szülők kínáljanak lehetőségeket a gyerekeik számára, hogy rátalálhassanak arra a területre, ami igazán érdekli őket, és ha ez megtörtént, maximálisan támogassák őket. A fiataloknak pedig legyen kitartásuk, mert higgyék el, meg fogják találni azt, amiben tehetségesek.”

„Én azt üzenem a fiataloknak, hogy nyugodtan éljék meg a dühöt, a haragot, a szerelmet, az elhagyatottságot. Engedjék magukat megélni, tapasztalják meg ezeket az érzéseket! Mert ma folyamatosan hajtjuk a jót, de a negativitást is meg kell élni, hogy aztán értékelni tudjuk a jót. A szülők pedig hagyják megélni ezeket az érzéseket.”

Ezen elgondolkodom. Valóban, annyira a jó dolgokra koncentrálunk, hogy elfelejtjük, a negatív tapasztalatok is formálnak minket, alakítanak, és lehet, hogy olyan tudással és páncéllal ruháznak fel, melyek később akár a „túlélést” is jelenthetik.

Én még olvasgatok egy kicsit, a mellettem magasodó könyvespolcról véletlenszerűen leemelek egy könyvet, picit elmélyedek. Közben sorban állnak a vendégek a pódiumhoz, személyesen szeretnék feltenni kérdéseiket az est szereplőinek, mások rendelnek még egy italt. Ahogy kilépek a hűvös estébe a kávézó melegéből, arra gondolok, mennyi minden múlna csupán a kommunikáción. Bármiféle probléma, ellentét, generációs felfogásokból adódó különbségeket meg lehetne oldani egy beszélgetéssel, egy nem támadó vagy hibáztató mentalitással, hanem egy elfogadó és nyitott attitűdű hozzáállással. Kár, hogy a rohanó világban pont erről feledkezünk meg. Egymásról.