Magánügy vagy közügy?

Régi vita, hogy a gyermekvállalás, a család mennyire a magánszféra része és mennyire közügy. Van-e köze a „köznek” ahhoz, hogy valaki hány gyermeket nevel, és hogyan éli családi életét?

A múlt heti Budapesti Demográfiai Csúcs több előadása is megerősítette, hogy a családvállalás amellett, hogy természetesen mindenkinek a magánügye, mégis sok tekintetben meghatározó jelentőségű közös dolgaink, közös jövőnk szempontjából. A demográfia hatása a társadalmi és gazdasági folyamatokra kétségtelen, versenyképességi, életképességi és nemzeti sorskérdés is. A gyermekvállalás tehát a legszemélyesebb közügyünk.

A nagyszabású nemzetközi rendezvény sokszor filozófiai mélységű előadásai közül több is hangsúlyozta, hogy meg kell találni az egyensúlyt az egyén és a köz érdeke között, mert az egyént és a közösséget nem lehet mesterségesen egymással szembeállítani. Ahogyan a közösség rászorul az őt alkotó egyénekre, ugyanúgy az egyénnek is társas lényként szüksége van a közösségre.

A magyar családpolitika célja pontosan az, hogy nagyobb közösségünket, a nemzetünket alkotó kisebb közösségek, a családok megerősödjenek, és ezzel az egész magyar társadalom váljék sikeressé. Ennek a megerősödésnek pedig nélkülözhetetlen eleme a gyermekvállalás támogatása, ahogy a miniszterelnök fogalmazott: „akkor győztünk, hogyha egy olyan családtámogatási rendszert tudunk fölépíteni, hogy a gyermeket vállalók garantáltan jobb életszínvonalon élnek, mintha ugyanezek az emberek nem vállaltak volna gyereket”. Érdemes tehát érdekeltté tenni az embereket abban, hogy ha tudnak és akarnak, akkor merjenek gyermeket vállalni, mert ez nem lemondást jelent, hanem értékteremtést, fejlődést, előrelépést az egyéni életükben.

Persze ezt a megközelítést sokan úgy értelmezték, hogy már megint „turkáltak a családok életében, és köztulajdonnak tekintik a nők méhét”. Érdekes módon, amikor egy másik közügyről, a környezet védelméről van szó, akkor ezek a hangok elhalkulnak. Pedig mi más, ha nem a családvállalási magándöntésekbe való súlyos beavatkozás az, amikor azt tanácsolják, hogy senki ne szüljön szén-dioxid kibocsátó gyermeket, mert minden gyermek súlyosan szennyezi a környezetet? Fel sem merül, hogy a gyermek maga is az ökoszisztéma szerves része, és emiatt nem lehet egymással szembe állítani az embert és a természetet?

Jó lenne, ha végre megtalálnánk az egyensúlyt az élet minden területén, a természet és az ember, az egyén és a közösség, a magánérdek és a közérdek között. Hiszen minden harmónia alapja az egyensúly, harmonikusan működő családok nélkül pedig nincs jól működő társadalom sem.

Fűrész Tünde