Amerikás magyarok

Otthon a Kárpát-medencében

Még meg sem melegedtem Magyarországon, amikor Ökrös Csaba megkeresett, hogy alakítsunk zenekart. A zenekarral együtt pedig – Csaba tudásának és jó amerikai kapcsolatainak köszönhetően – jöttek a meghívások is. Először 1988-ban jutottunk ki az Államokba a Zsuráfszki Zoltán – Farkas Zoltán által vezetett, azóta legendává nemesült Kodály Kamara Táncegyüttes kíséretében. Ezt az utazást aztán több másik követte, immár táncosok nélkül helytállva az Amerikai Magyar Múzeum igazgatója, Magyar Kálmán által szervezett mind hosszabbra nyúló és egész Észak-Amerikára kiterjedő turnékon.

Ezek a körutak több új világot is megismertettek velünk, ezek, mint a hagyma rétegei éltek és sültek abban a nagy kohóban, amit az Egyesült Államok és Kanada azóta is jelent. A ’80-as, ’90-es években az ottani magyarság az odavándorlás időpontja szerint osztályozódott. A felső réteget azok alkották, akik még a II. világháború előtt kerültek ki, a következő nagy kaszt az ’56-osoké volt, a legfrissebbek pedig, akiknek legjobban hiányzott még a szülőföldjük, a piramis alján foglaltak helyet. Mi általában az ’56-osoknál vendégeskedtünk, vagy a legújabb jövevényeknél, és legtöbbször „Magyar Házakban” léptünk fel. Ezek a közösségi épületek többnyire nagyon jó helyen, a belvárosokban voltak, ahol hajdanán nagyobb lélekszám esetén „magyar negyed” is kialakult. Bevándorló honfitársaink azonban ahogy vagyonosodtak, fokozatosan kiköltöztek a kertvárosokba, és a Magyar Házak körüli ingatlanokban akkoriban már új bevándorlók, Puerto Ricó-iak, mexikóiak, egyéb vegyes népség lakott.

Az épületekben nemcsak közösségi helyiségek, hanem jól felszerelt konyhák is voltak, melyekből az olyan ünnepi eseményeken, mint egy anyaországi zenekar koncertje, többnyire erősen magyaros illat áradt: töltött káposzta, pörkölt vagy gulyás aroma. A koncertjeinkre pedig a magyar diaszpóra piramisának mindenféle rendű-rangú tagja eljött, jóllehet – elmondásuk szerint – a mindennapi társasági életben nemigen keveredtek egymással. Magyar főrenddel éppúgy találkoztunk ott, mint Starker Jánossal, a világhírű soroksári csellistával, vagy a szamosújvári származású, de budapesti illetőségű Pongrátz Ödönnel, az ’56-os hős, Pongrátz Gergely testvérével. A népzene megnyitotta felénk a lelküket, meséltek, mi pedig ámulva hallgattuk őket.

Az első turnénkon betévedtünk Püski Sándor és felesége manhattani könyvesboltjába is. Szíves vendéglátásban volt részünk, a búcsúzáskor pedig megpakoltak minket különböző kiadványokkal, amelyek akkoriban Magyarországon tiltottak voltak. Ma is meglepődöm, ha eszembe jut, hogy milyen lazán csempésztük be ezeket az országba, eszünkbe sem jutott, hogy micsoda veszélynek tesszük ki magunkat. A minap a könyvespolcon keresgéltem, amikor a kezembe akadt egy ilyen példány. Nosztalgikus félóra volt.

Kelemen László