Az igazság az, tetszik vagy sem, napjainkban értékrendünktől függetlenül kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a filmek világa megváltozott. A művészvilágban mindig is jelen volt egyfajta liberalizmus, azonban, talán ebből is kifolyólag mára ez a terület a másság elfogadtatásának egyik legkisajátítottabb platformjává vált. De hogyan viszonyuljunk ehhez a jelenséghez? Talán próbáljunk meg harcolni ellene? Vagy a liberális térhódításon már meg sem lepődve törődjünk bele? Ha kedvenc, régi, örök klasszikusainkra gondolunk, akkor, azt hiszem, az utóbbira egyértelmű nem a válasz.
A tévéreklámokban, a mozifilmekben, de a legújabb, őrületnek számító sorozatokban sem kell sokat várnunk arra, hogy egy azonos nemű párt vagy a fehér bőrű embert más bőrszínűeket elnyomóknak beállító, esetleg a szélsőséges feminizmust megjelenítő képkockák tűnjenek fel.
Nemzedékek nőttek fel a Disney-meséken, a mostani régi-új őrület pedig nem más, mint klasszikus meséink, például a Szépség és a szörnyeteg, az Aladdin, a Hamupipőke, Dumbó, a Dzsungel könyve vagy az Oroszlánkirály újbóli filmvászonra adaptálása. Ez nem minden esetben úgy történik, ahogyan azt képzeljük.
Ezekben a filmekben ugyanis a történet fő vonalát megtartva, egy kicsit átalakítják a karaktereket és a körülményeket, úgy, hogy azok a korszellemnek megfelelően, kellő mértékben „érzékenyítettek” legyenek, vagyis megfelelő hangsúlyt kapjon bennük a másság elfogadása.
Így, amikor gyanútlanul beülünk a moziba, várva kedvenc meséink élőszereplős változatát, azzal szembesülünk, hogy a Szépség és a szörnyeteg gonosz karakterének, Gastonnak talpnyalóját LeFou-t egyértelműen homoszexuális szereplőként ábrázolják. Majd sokunk kedvenc zárójelenetében, a bálon belibben a képbe egymás karjaiba omolva két férfi, amint meghitten táncolnak. Csak egy pillanatra, de mégis úgy, hogy a tudatunkba beépüljenek a látottak.
A párizsi Disneyland idén júniusban a nagy közfelháborodás ellenére (több mint négyszázezren írták alá az ellene szóló petíciót) megtartotta első hivatalos Pride fesztiválját minden korosztály, valamint a családok részére. Vagyis, ha eddig nem lett volna egyértelmű, a Disney nyíltan kiáll az LMBTQ közösség mellett.
hirdetés
Mi lesz a következő lépés? Kedvenc meséink groteszk átalakítása, hogy az LMBTQ közösség minden felmerülő igényének megfeleljen? Kép forrása: Jose Rodolfo Loiaza Ontiveros Facebook oldala
Nagy port kavart a minap továbbá az a hír is, hogy a Kis hableány filmadaptációjában a fő karaktert, a hófehér bőrű, vörös hajú Arielt egy afroamerikai színésznő játssza. Gyermekként sokan Disney-meséken nőttünk fel, azonban a filmváltozatok készítői a ménkű nagy érzékenyítésben elfelejtik:
nem az a baj, hogy valaki például fekete, hanem az, hogy az oda nem illő témák beemelésével felül akarják írni gyermekkorunk emlékeit.
A mese készítői a kis hableányt nem ilyennek álmodták meg, a változtatással egy teljesen más főhőst, más mesét kapunk. A Notre Dame-i toronyőr-beli Esmeralda, a táncoslány karaktere teljesen egyértelműen egy cigány lány, ő például egy jeges északi szépségként ábrázolva válna idegenné a nézők számára. Lassan, ha híreket kapunk egy-egy adaptációról, megszólal bennünk a vészjelző „ajjaj”, hiszen legyünk őszinték:
ma már nincs olyan film vagy sorozat, amelyben ne a másság elfogadására helyeznék a hangsúlyt, így kerülhetett homoszexuális szál a Szépség és a szörnyetegbe, így született meg az első leszbikus szuperhősnő (Batwoman), és így lesz afroamerikai Ariel, a kis hableány.
A klasszikus meséink/filmjeink megváltoztatása ellen kritikát megfogalmazókra azonnal rásütik a rasszista bélyeget. Meghökkensz az afroamerikai kis hableány láttán? Rasszista vagy! Holott nincsen szó másról, minthogy klasszikus szereplőinket eredeti mivoltukban szeretnénk a képernyőn látni. Hiába azonban minden racionálisan megfogalmazott érv, a liberális alkotók és lobbicsoportjaik mindenre azzal reagálnak, hogy ez a kívánság „hátrányos megkülönböztetés”.
A helyzetet egyébként egészen egyszerűen meg lehetne oldani: az alkotói és művészi szabadság, akárcsak régen, ma is lehetőséget kínál a másságot elfogadtatni kívánóknak arra, hogy saját szuperhősöket, meséket hozzanak létre. (Az már merőben más kérdés, hogy értékrendileg ki hogyan viszonyul majd hozzájuk). Klasszikus meséinket, karaktereinket azonban hagyják érintetlenül, mert a változtatásokkal az ellenszenvet, és nem az elfogadást táplálják! A legszebb a dologban, hogy sokszor még az LMBTQ szimpatizánsok is rosszallással nézik, ami folyik.
Gyakorta tűnik úgy, e magatartás célja csak és kizárólag a hagyományosan élő, más értékrendű emberek provokálása. Mintha ez az egész egyfajta verseny lenne: ki tud nagyobb botrányt kelteni egy-egy szívünkhöz nőtt film, mese szereplőinek megváltoztatásával.
Nem csak a túlzott érzékenyítés miatt éri kritika a Disney-adaptációkat. Számos esetben a hírességek által történő igényes szinkron ellenére sem tudják az alapmű hangulatát és a várt hatást elérni. Kép forrása: a Disney Facebook-oldala
Hozzá kell tenni: az érzékenyítés ezen módja nem új keletű, évtizedek óta, nagyjából a ’90-es évektől jelen van a filmvilágban és a szórakoztatóiparban, azonban hatalmas különbség mutatkozik az akkori (azt hiszem, szinte mindenki számára vállalható) és a mai, polgárpukkasztó és erőszakos formája között. Egyébként a Disney-nek nem csak az említett tárgykörön kellene elgondolkodnia, hiszen a legújabb filmadaptációt, az Oroszlánkirályt is kritikával illették azzal kapcsolatban, hogy a túl élethűre sikerült karakterekkel nemcsak hogy nehéz azonosulni, de a rajzfilmben olyan jól látható mimika hiányában hideg és érzelemmentes végeredmény született.
Képek forrása: Jose Rodolfo Loiaza Ontiveros és a Disney Facebook-oldala
