A Szentszék és az oroszok viszonya nem mindig volt olyan pozitív, mint napjainkban. A történelem során a közös értékek hangsúlyozása és ápolása helyett nagyon gyakran a felek közti feszültség határozta meg ezt a kapcsolatot. 

A konfliktusok eredete gyakorlatilag a 18. század utolsó éveire nyúlik vissza. Ebben az időben ugyanis Oroszország jelentős terjeszkedést vitt véghez Európa irányában és – legfőképp a Lengyel-Litván Unió feldarabolása révén – számos katolikus hívőt is fennhatósága alá vont.

Ezekkel a hívekkel szemben a cári rendszer – amelynek hivatalos államvallása az ortodox hit volt –, agresszívan lépett fel: a katolikus papokat elmozdítottak tisztségükből, az egyházat különleges adókkal sújtották, és számos kolostort, zárdát csukattak be. IX. Piusz pápa 1847-ben egy konkordátum útján próbálta enyhíteni az orosz uralom alatt élő katolikusok helyzetét, ezt a megegyezést azonban a cári rendszer a gyakorlatban számos alkalommal megsértette. 

1870-re a cárizmus gyakorlatilag az összes katolikus püspökség működését ellehetetlenítette az Orosz Birodalmon belül.  XIII. Leó pápa az oroszországi katolikusok helyzetét szintén a diplomácia útján próbálta meg helyreállítani. Fellépése azonban kevés sikert ért el, Oroszország és a Vatikán kapcsolata ezért az elkövetkező évtizedek során is meglehetősen feszült maradt.

A két fél kapcsolatában még nagyobb törést jelentett az 1917-es oroszországi forradalom.  A forradalomból és az azt követő orosz polgárháborúból végül a bolsevikek kerültek ki győztesen, akik a Szentszékkel – a kommunizmus egyházellenes mivoltából fakadóan – már egyáltalán nem kívántak semmiféle kapcsolatot fenntartani. Ezzel párhuzamosan pedig a pápák – először XV. Benedek, majd az őt követő XI. Piusz – számos alkalommal nyílt kritikát fogalmaztak meg a szovjet rendszerrel szemben.

hirdetés

A két világháború közti időszakot emiatt a Vatikán és a Szovjetunió közti ellenséges hangulat fémjelezte. A kommunista hatalom minden erejével üldözte a keresztény egyházakat –  a katolicizmust és az ortodoxiát egyaránt –, a Vatikán pedig hiába tiltakozott ez ellen, nem tudott diplomáciai eredményeket elérni. XI. Piusz hiába próbált tárgyalni a háttérben a szovjetekkel, ám azok nem voltak hajlandóak teljesíteni követeléseit.

A pápa 1937-ben Divini Redemptoris címmel kiadott enciklikájában kritizálta a legerősebben a szovjet rezsimet. A Szentatya arra hívta fel a hívek figyelmét, hogy a kereszténységet egy komoly veszély fenyegeti, amely nem más, mint 

a bolsevista és istentelen kommunizmus, amelynek célja a társadalmi rend fölforgatása és a keresztény művelődés alappilléreinek ledöntése.

A pápa emellett titokban egy francia jezsuitát is a Szovjetunióba küldött azért, hogy titokban szentelje fel az ottani püspököket. A misszió azonban kudarcba fulladt: az érintettek többségét a gulágra hurcolták vagy kivégezték. 

A következő pápa, XII. Piusz idején az egyház üldözése folytatódott a Szovjetunióban. Ebben a tekintetben a II. világháború során és azt követően történt némi pozitív elmozdulás, amikor a szovjetek figyelmét egyre inkább a külső ellenségek kötötték le. A Szentszék és a Szovjetunió kapcsolata azonban ebben az időkben sem javult számottevően.

A diplomáciai helyzet javulására a világháború után több mint egy évtizedet kellett még várni. XXIII. János pápa volt az, aki a Szovjetunióval való szembehelyezkedés helyett egyre inkább közvetítő félként akart fellépni a szovjetek és az amerikaiak közt. Többek közt például Pacem in terris című, 1963-as enciklikájában is semleges hangnemben szólalt fel a világbéke megőrzésének szükségessége mellett. Az ő politikáját folytatta utódja, VI. Pál pápa is, akinek idején a diplomáciai kapcsolatok már elérték azt a szintet, hogy már a szovjet külügyminiszter, Andrej Gromiko is látogatást tett nála.

A pápaság és a Szovjetunió kapcsolatának javulása azonban II. János Pál pápa megválasztásával félbeszakadt. Az új pápa korábban személyesen is megtapasztalta azt, hogy mit is jelent a szovjet rendszerben lépni, és elődeivel szemben a diplomáciai simulékonyság helyett a nyílt ellenállás útjára lépett a szovjetekkel szemben.

II. János Pál számos alkalommal felszólalt a Szovjetunió ellen, és már pápasága első évében látogatást tett hazájában, a szovjetek által dominált Lengyelországban. A becslések szerint Varsóban mintegy hárommillió ember fogadta a pápát, aki a szovjetek figyelmeztetései ellenére sem félt visszatérni hazájába. Fellépésének nagy szerepe volt abban, hogy a lengyel belső ellenzék megújult, és 1980-ban létrejött a Szolidaritás mozgalom, amely katolikus alapon állva kritizálta a szovjet rendszert, és nagy szerepet vállalt a lengyelországi rendszerváltás lebonyolításában is.

A Szovjetunió felbomlásával a Szentszék és Oroszország kapcsolata ismételten stabilizálódni kezdett. 1989-ben már II. János Pál is találkozott Mihail Gorbacsov főtitkárral, amely már előrejelezte azt, hogy a rendszerváltás után új korszak köszönthet be az oroszok és a Vatikán közti kapcsolat tekintetében.

Arra azonban, hogy mindez megtörténjen, mégis hosszú éveket kellett várni. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a rendszerváltás utáni időkben az Orosz Ortodox Egyház sok képviselője félve tekintett a katolicizmusra, és annak egyházfőjére, tartva attól, hogy az új viszonyok közt a katolikusok megpróbálnak teret nyerni Oroszországban és a többi szovjet utódállamban.

Az első orosz-vatikáni találkozóra ezért egészen 2009-ig kellett várni, XVI. Benedek pápa ekkor találkozott Dimitrij Medvegyev orosz elnökkel. A találkozón az egyházfő és az elnök a nemzetközi politika aktualitásáról, valamint a keresztény egyházak közti dialógus és a keresztény értékek ápolásának fontosságáról folytattak párbeszédet, az utóbbi terén meglehetősen óvatosan fogalmazva annak érdekében, hogy ne alakuljon ki konfliktus a katolicizmus és az ortodoxia közt. 

A felek közt ezután a találkozó után állt helyre a hivatalos diplomáciai kapcsolat. Azóta a Szentszék Moszkvában egy apostoli nunciatúrát tart fenn, Oroszország pedig nagykövettel képviselteti magát a Vatikánban. 

A 2009-es találkozót újabb, az orosz elnök és a pápa közti egyeztetések követték. Medvegyev még egy alkalommal, 2011-ben találkozott Benedek pápával. A felek itt már arról egyeztettek, hogy a humanitárius, szociális, tudományos, oktatási és kulturális kérdések tekintetében miként tudnának együttműködni a közeljövőben, emellett azonban óvatosan azt hangsúlyozták, hogy „nem érdemes a vizitet az ortodox-katolikus együttműködés összefüggésében vizsgálni”. E találkozó és a következő közt mind az orosz elnök, mind a pápa személye megváltozott: az előbbi tisztségbe Vlagyimir Putyin, az utóbbiba pedig Ferenc pápa lépett. 

Először 2013-ban találkoztak. Ezen a találkozón a korábban említett szakpolitikai kérdésekről még nem sok szó esett, mivel elsősorban a nemzetközi politikai válságokról – különösképpen a közel-keleti országok helyzetéről – egyeztettek a felek.  Két évvel később, 2015-ben szintén találkozott az orosz elnök és a pápa, ekkor elsősorban az ukrajnai krízis kapcsán folytattak megbeszélést.

Ugyanez a kérdéskör a pár nappal ezelőtti találkozón is előkerült még, azonban ezen a találkozón már jóval több szó esett a vallási, egyházi és kulturális kérdésekről, ráadásul a felek egy hivatalos együttműködési megállapodást is aláírtak.

A legutóbbi találkozót látva bizakodhatunk abban, hogy az elkövetkező időkben Oroszország és a Vatikán kapcsolata pozitívan alakul, és a katolikus egyházfő, valamint az orosz elnök közös erővel tudnak majd fellépni a keresztény értékek védelme és terjesztése során. Ezt az is alátámasztja, hogy a pápa nemcsak az orosz elnökkel, hanem az egyes ortodox egyházak vezetőivel is egyre gyakrabban találkozik, és szoros kapcsolatot ápol velük.