Volt egyszer egy zenekar…

Ezzel a címmel terveztem nemrég még egy koncertet az Ökrös zenekarnak, felvonultatva mindenkit, aki annak idején a zenekarban vagy a zenekarral muzsikált. Az a csapat, amelyikkel aztán a lemezeink jelentős részét készítettük, csak valamikor a kilencvenes években jött létre.

Ökrös Csaba, Molnár Miki és én kezdettől fogva ott voltunk, főként a bőgősök cserélődtek az idők folyamán. Kezdetben Kozma Gyula, „Kosztya” bőgőzött, vele készült az első lemezünk is, a Transsylvanian Portraits. Nem felejtem el soha, milyen naivan mentem bele akkor a messziről jött hangmérnökkel ebbe a munkába. Még Erdélybe, Mérába is kimentünk, ült az egész csapat a húgomék nyakán, odahoztuk Neti Sanyi bácsit, Kulcsár Ferenc bácsit Enyedről, felvételeket készítettünk „Vonó sógor” csűrjében, lelkesedtünk, szövegeket írtunk, hogy azután a hangmérnök eltűnjön a felvételekkel, anélkül, hogy kifizette volna a munkát. Az eset után hosszú évekig hallgathattam a szemrehányásokat a zenekarban, miközben Amerikában jó pénzt kerestek és keresnek máig rajtunk, a lemez ugyanis most is fent van az Amazon és a Spotify oldalakon… Kosztya után Bankó Sándor lett a bőgősünk, majd valamikor ’93 körül jött Doór Róbert bőgőzni és Mester László „Pintyő” brácsázni.

Ők ketten nagyot dobtak a zenekaron, nekem is kapaszkodnom kellett Pintyő után, aki hegedülni is nagyon jól tudott, és néha be is vállalta.

Nehéz emberek voltunk mind: nemcsak zenében igen kritikusak, minden hangnak a helyén kellett lennie, de természetben is nagyon sokfélék: Pintyő lobbanékonysága befele fordulással párosult, Robi egyenes beszéde sokszor zavarta a problémakerülő Csabát, Miki és én lavíroztunk közöttük. Viszont mindannyian nagyon szerettük a zenét és a hazánkat, s a hosszú utazásokon nagy viták voltak a rendszerváltozás körüli hogyan továbbról, kivált, ha Juhász Zoltán fúvós is csatlakozott hozzánk.

Fodor Sándor „Netit” az erdélyi sok közös muzsikálás nyomán én hoztam a bandába, ha olyan turné volt, hogy meg tudták fizetni a nagyobb létszámot. Sanyi bácsit mindenki elsőre elfogadta. Nemcsak kora, kifogástalan technikája és hatalmas tudása miatt, de mert civilben is olyan integráló személyiség volt, aki, miközben a békét legbelül magában őrizte, azt kívül is meg tudta teremteni. Együtt játszottunk több olyan közös koncertet – amerikai szimfonikus zenekarokkal–, amelyek a csúcsát jelentették ottani pályafutásunknak. Például a Philadelphiai Szimfonikusokkal, Wolfgang Sawallisch karmester irányítása alatt.

Aztán 1999-ben számomra vége szakadt az amerikai turnéknak. A zenekar még egyszer-kétszer fellépett, majd szomorúan néztem, ahogyan szétszéledt. A lemezeink is elfogytak lassan a boltokból, az internet korlátozott örökkévalóságában még minden megtalálható, viszont Ökrös Csaba halála végérvényesen ráfordította a kulcsot egy ajtóra.

Most már tényleg: csak voltunk.

 

Kelemen László