Tislér Mónika: A zenénkben magyar szív dobog

– Nem is olyan rég elkezdődött valami különleges Szombathelyen…

– Két éve alakultunk. Előtte a székesegyházban tizenkét éve létezett egy mára már feloszlott gitáros miseszolgálat, amelynek tizenkét éves korom óta tagja voltam. Az egyetemi éveim alatt nem gondoltam arra, hogy folytatni kellene a templomi éneklést, ugyanakkor nagyon rosszul éreztem magam. Elvégeztem egy Szentlélek-szemináriumot, amelynek hatására elindult bennem valami. A nyíregyházi Jézus Szíve templomban Jézus azt helyezte az én szívembe, jöjjek haza, mert ott van velem terve.

– Mire vonatkozott ez a terv?

– Az énekes, dicsőítő zenei szolgálatra. Még embereket is adott mellém a szívemben, akiket megmutatott nekem. Közülük hármat nem is ismertem. Úgy kellett őket megkeresnem. Még aznap összecsomagoltam, otthagytam az egyetemet és hazajöttem. Felkerestem ezeket az embereket, és elkezdtük a zenei szolgálatot, eleinte csak szentmiséken, aztán más alkalmakon is.

– A Szentlélek ajándéka vagytok?

– Mindannyian úgy gondoljuk, hogy egy lelki sivatagból hívott el bennünket Isten. Emiatt is lett „Új Esély” a nevünk. Éppen abban az időben, amikor mindenki személy szerint éppen erre vágyott.

A legjobbkor lépett be az életünkbe Isten.

– Miért éppen ez a stílus lett a zenei nyelvetek, hiszen – idézve Székely János püspököt – a te „második bűnbeesésed” a könnyűzene, hiszen profi népi hegedűs zenésznek számítasz?

– Többletet nem nyújt számomra, hogy éppen a könnyűzene stílusában muzsikálunk. Viszont könnyebben tudunk vele szolgálni és szót érteni azokkal, akiket Isten dicsőítésébe szeretnénk meghívni.

A könnyűzenei stílus közkincs, amit mindenki megért. Ezzel együtt mi azért belefűzünk népi motívumokat is.

– Hegedűvel vezeted a csapatot?

– Nem, gitározom. Viszont amikor a népi hegedűn játszva egy-egy betéttel gazdagítom a dalokat, akkor átadom egy másik embernek a gitáros vezetést. Ilyenkor nem én vezetem a dalokat. Többen is vagyunk, akik több hangszeren tudunk játszani. A népzene kihalóban van manapság. Nagyon érdekes látni a hatást, amikor egy áldozási énekben felveszem a hegedűt. Az Úr előtt magyar szívek eléréséhez nagyon jó eszköz a népi dallam és lüktetés.

A mi zenénkben százszázalékosan magyar szív dobog. Mi így nyerünk meg szíveket az Istennek.

A magyar emberekben még annyira benne van a magyar dallam- és ritmusvilág, hogy mindenképpen képes megszólítani, és magával ragadni a hallgatóságot. Előbb mozdulunk meg idehaza erre, mint egy amerikai négyakkordos slágerre. Megdobban a szívünk, megmozdul a lábunk.

– Sillye Jenő az új könyvében azt mondja: nem akart mást, egyszerűen csak dicsérni Istent. Nektek is ez a szándékotok?

– Egyértelműen igen. A dicsőítés során megtapasztalható személyes kapcsolattal elsősorban a fiatalokat szeretnénk visszavezetni a Jóistenhez. Ehhez a zenénk nagyon jó eszköz.

– Minden pillanatban ennyire odaadott és elszánt voltál ebben a kérdésben és az Istennel való kapcsolatodban?

– Ahogy mindenki más, megkaptam a szentségeket – voltam elsőáldozó, bérmálkozó. Azzal együtt, hogy egyházi suliba jártam, utólag inkább csak vasárnapi kereszténynek mondanám magam. Tizenkét évesen, bekerülve a gitáros csapatba, már valami komolyabb motoszkált bennem, de ez nem került sokkal mélyebbre a szívemben. Tizenhat évesen viszont fordulat következett be az életemben.

– Hogyan történt a fordulat?

– Kijutottam Erdélybe, ahol elszenvedtem egy nagyon komoly térdsérülést. Az egyik táncház során teljesen kifordult a térdem. Amíg ott voltunk, egy héten át bekötözött lábbal, egy helyben ültem, miközben az iskolatársaim mehettek mindenfelé. Az utolsó napon egy koncertet adtunk egy erdélyi Jézus Szíve templomban. Odaguggolt mellém egy bácsi, és azt kérdezte, hiszek-e Istenben? Jó keresztény módjára felsoroltam az eddig összes egyházi „érdemeimet”, sőt a felmenőimét is. Erre a bácsi egyértelműsített: én azt kérdeztem, hogy te hiszel-e Istenben? Mire én hebegve, halk hangon azt súgtam neki válaszul, hogy igen, hiszek.

Ekkor találkoztam életemben először a kézrátételes gyógyítással.

Hihetetlen melegséget éreztem a térdem körül. Úgy keltem fel onnan, mintha a lábammal soha nem is lett volna problémám. Ez a Jóisten ajándéka volt. Megtapasztaltam,  fontos vagyok a számára. Döntést kellett hoznom mellette. Komolyan vettem, és az ő útján kezdtem járni.

– Innentől minden simán ment?

– Sajnos voltak még hegyek és völgyek. Tizennyolc évesen elvégeztem egy Szentlélek szemináriumot, ami mérföldkő volt. A dicsőítésben is részt vettem, ez nagyon sokat segített nekem. Nemcsak csendben, hanem a zenén keresztül élhettem meg, hogy Istennel vagyok. Azóta fejlődöm én is és a többi csapattag is.

– A zene átalakította az életedet, az életed pedig megjelent a zenédben?

– Elvégeztem egy Ászáf nevű dicsőítő kurzus második sorozatát, amelynek során elemi erővel érkezett a felismerés, mi kell ahhoz, hogy dicsőítő életmódot éljek, ne csak dicsőítgessek.

– Milyen a dicsőítő életmód?

– Csiszér Laci csapatában is hegedűs vagyok. Az ő szavaival élve ez azt jelenti, hogy „feszt dicsőíteni”. Vagyis megmaradni a Jóisten jelenlétében, és arra törekedni, hogy mindent szeretetből tegyünk. Napi ima. Nemcsak vasárnap vagyok Isten szolgája, hanem minden nap, a leghétköznapibb helyzetekben is.

– A hagyományos egyházzene erre ugyanúgy alkalmas lehet, nem?

Két évig jártam hagyományos kántorképzőre. Egyszerűen nem fogott meg. A tanárok hitelessége is megkérdőjelezhető volt számomra. Nem akarok megbántani senkit, de őszintén ki szabad mondani, kevés jó kántor van ma Magyarországon. Sajnos csőlátásúvá vált szinte az egész magyar egyházzenei szakma. Viszont a nyíltabb, könnyűzenei megszólalások képesek ma megszólítani az embereket.

– A könnyűzenei kántorok képzettebbek lennének?

– Sokkal. A nagyvárosi templomok kántorai valóban képzettek. Ám a kisebb települések kántorainak áldásos tevékenysége is hozzájárul ahhoz, hogy a templomaink lassacskán kiürülnek.

– Azért szerinted hasznos lenne a könnyűzenészek számára még nem létező képzés?

– Persze, hiszen azért nagyon sok hiányosság felmutatható ezen az oldalon is. Az utóbbi évben Szombathelyen is lefutott egy Dávid sátra képzés. Nagyobb meghívóerővel biztosan nagyon sokan részt vennének egy keresztény könnyűzenei képzésben. Biztos vagyok benne, lenne rá igény.

– Mit vittetek a nagymarosi találkozóra?

– Legutóbb a Pécsi Imádság Háza eseményén szolgáltunk. Onnan „kis nagy tüzet” vittünk Nagymarosra a fiataloknak. Egy idősebb testvérünk úgy vizionálta a szombati találkozón szolgálatunkat, hogy fel fog robbanni az a kis színpad, ami ott van! Népi vonulattal indultunk, karizmatikusabb, Isten jelenlétébe invitáló dalokat vittünk a szentmisére. Az azt követő dicsőítésre pedig minden olyat, amire ott a Szentlélek indított. Van pár dal a tarsolyunkban. Dávid mintájára az Úr ládája előtt szeretnénk táncolni, ünnepelni, és erre hívunk meg majd minden fiatalt.

– Nagymaros után hol találkozhatunk az „Új Eséllyel”?

Idén mi is meghívást kaptunk a Mladifestre. A libanoni keresztényekkel fogunk együtt szolgálni. A libanoni és a magyar népzene harmonikus egyvelegét próbáljuk megalkotni. Mindenképpen érdemes meghallgatni! Számunkra valódi kihívás lesz. Ezen kívül sok imádkozásra, szentgyónásra, tanúságtételek meghallgatására is lesz lehetőség. Tele lesz fiatalsággal, vitalitással és bulival!