Száraz László: A gyóntatórács másik oldalán

Száraz László atya, a Központi Papnevelő Intézet spirituális elöljárója a tavaszi nagymarosi katolikus ifjúsági találkozó egyik főelőadója. A megbocsátás és a bűnbánat szentsége áll a fiatalok számára megfogalmazott üzenetének középpontjában. Beszélgetésünk során rámutat, hogy a pap is ugyanolyan ember, mint bármelyikünk, ezért ugyanúgy bocsánatot is kér Istentől a gyónás során, amely felszabadítja az emberi szívet a bűn okozta teher alól.

– Sokan vagyunk, akik halogatjuk a gyónást, mert kellemetlen bevallani egy másik ember előtt a saját bűneinket. Az idei ifjúsági találkozó előadója – és általában egy pap – szokott gyónni?

– Hatalmas nagy kincs, ajándék és erőforrás a szentgyónás. Egy valódi örömünnep. Ezzel kapcsolatban tanúságot is fogunk tenni a „rács másik oldaláról”. A gyóntatórács másik oldalán vagyunk, de mi is ugyanúgy szoktunk gyónni. Az előadást képmeditáció is kíséri. A Rembrandt által festett Tékozló fiú hazatérése című festmény részleteit és annak üzenetét próbáljuk majd közösen felfedezni. Isten irgalmáról fogunk elmélkedni, amely a szentgyónás legmélyebb háttere. Isten irgalmas!

– Mit jelent a képen Isten, az irgalmas atya kezeiként ábrázolt két kéz, amelyek nem ugyanúgy néznek ki?

– Valóban az egyik inkább nőiesnek, a másik viszont férfiasnak mondható. Ez kifejezheti az irgalom két ismertetőjegyét, azon túl, hogy Istenben megvan a férfi és a női karakter is. A női karakter szereptípusát a magamhoz ölelő, föltétel nélküli szeretetet nyújtó kéz fejezi ki, amely – meg kell figyelni a festményen – a fiú szívéhez van közel. Ha a fejed tetejére állsz, én akkor is szeretlek – ezt fejezi ki ez a női vonás. A férfias kéz a vállon nyugszik, amely egyfajta erőátadásra, küldetésre utaló mozdulat. A szeretet férfias oldala: fog az neked menni, sikerülni fog, erőt adok neked, bátorítalak, növekedj!

Az atyák a nagymarosi templom mellett szinte egész nap gyóntatnak. Fotó: Nagymarosi Találkozó, Facebook

– A Nagymarosi Találkozó egyik jellegzetes képe, amikor a kert és a környék különböző szabadtéri pontjainál a gyóntatásra várakoznak a fiatal résztvevők. Ez a találkozó a belső megtisztulás alkalma lehet?

– Éppen az lenne a lényeg, hogy ez a nap kezdete legyen annak, hogy aki eljön, az majd eljusson a szentgyónáshoz, nem kötelezően a találkozón, hanem akár később. Az lenne a jó, ha egy folyamat indulhatna el abban, aki a találkozón részt vesz. Találva egy atyát, akivel ez a bizalmi kapcsolat megélhető, élve a Jóisten által nyújtott végtelen irgalommal. Aki pedig rendszeresen járt eddig is gyónni, az tegye ezt egy új mélységgel.

– Beer Miklós püspök atya az elveszett bárány története alapján úgy nyilatkozott: meg kell látnunk a jó pásztor alakjában, hogy Isten személyesen kísér és foglalkozik velünk.

– A valósághoz hozzátartozik, hogy

a kilencvenkilenc után kell menni, nem pedig az egy után.

Ferenc pápa fordította meg ezt az arányt, aki azt mondta, az a realitás, hogy egy az, aki otthon van, a többi pedig kódorog.

– Az egyház felkészült erre a feladatra?

– Bizakodnunk kell, hogy legalább két bárány van otthon, és azok már össze tudnak fogni ez ügyben.

Száraz László spirituális atya (balra) papnövendékek társaságában a találkozón. Fotó: Nagymarosi Találkozó, Facebook

– A papnevelésben jártas emberként hogyan látja: megkapják a leendő atyák ehhez a munkához a szükséges felkészítést?

– Ez lehetne a szeminárium egyik legfontosabb célkitűzése: a jézusi szemléletet átültetni a szívünkbe. Engedni Jézusnak, hogy belénk ültesse a Szentlélek által a saját szemléletét. Nem biztos, hogy a szemináriumot elkezdő fiatal fiúk mindegyike így látja ezt. Tematikusan ugyan találkoznak ezzel a lelkülettel, de a gyakorlati átadása csak direkt módon lehetséges. Mi, akik itt vagyunk elöljárókként, nevelőkként, a személyes példánk által tudjuk ezt a legjobban átadni a fiatal növendékeinknek. Ha nem látják ezt rajtunk, akkor ebből nem megy át semmi. Ezen múlik minden ebben a kérdésben.

– Mit lehet mondani azoknak, akik azért nem képesek elfogadni, hogy az Atya irgalmas, mert valami miatt önmaguknak nem képesek megbocsátani?

– Eléggé sakk-matt mondat: utálom magam, hogyan tudnék mást szeretni. Mégis, a személyes találkozásban van lehetőség megéreztetni az ilyen emberrel, hogy szeresse önmagát, mert az élete értékes. Pontosan azért, mert Isten szereti őt. Amint legalább a szürkeállományunkkal képesek vagyunk felfogni, hogy az Isten szeret, fokozatosan képesek leszünk mi is a szeretetre és önmagunk elfogadására. A jezsuiták ötpontos „examenje”, amelynek során meg lehet vizsgálni az adott napomat, teret nyithat Isten szeretetének felfedezésére. Ezáltal szépen lassan az én látásommá válik, ahogyan engem lát Isten.

– Hogyan hallgatja meg az egyház a mai fiatalokat? Megtalálja velük a közös nyelvet?

– Inkább az a kérdés, hogy az egyháziak, mi, akik az egyházhoz tartozunk, meghallgatjuk-e a fiatalt. Az egyház egy ilyen kérdező számára túl magas, talán elvont magaslatokban lévő fogalom. Biztos vagyok abban, hogy vannak olyanok, akik a missziós lelkületüktől vezérelve nyitnak a fiatalok felé.

– Nem fáradtak túlzottan az egyháziak ahhoz, hogy otthonossá tegyék az újonnan érkezők előtt az egyházat?

Statisztikára épülő válasz helyett csak a személyes tapasztalatomat tudom ebben a kérdésben megosztani. Ahol maga az atya is otthon van az egyházban – azaz van papi közössége, vagyis nem egy „szent munkahelyként” tekint az egyházi tevékenységére, hanem egyszerűen a gravitáció odahúzza pihenni is és élni is –, az tud maga körül egy olyan közösséget kialakítani, ahol mások is otthon érezhetik magukat Isten közelében.

Ha a pap otthonaként él az egyházban, nagy eséllyel – a Lélek ajándékaként – a közössége is ekként fog érezni.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!