Vége a történelem végének
„Század kialszik s új század lobban.”
Ady Endre
A hidegháború végén a nyugati civilizáció számára úgy tűnt, hogy teljes győzelmet aratott a „szabad világ” modellje, s a piac korlátlan érvényesülését és a liberális demokrácia terjedését többé nem fenyegeti semmi. Francis Fukuyama híres, azóta közhellyé vált A történelem vége és az utolsó ember című 1992-es könyvében regisztrálta ezt a folyamatot, ünnepelve a liberális demokrácia előretörését és a vele kéz a kézben járó világkapitalizmus győzelmét. A kötet, bár csupán a mindenkori progresszió legújabb hullámának bornírtan egyszerű, triumfalista terméke volt, egyszerre találta telibe és dagasztotta is tovább a századvég szekuláris–liberális haladáshitét. Mint írta: „liberális világforradalom” tanúi vagyunk, hiszen „egyetlen egyetemes ideológia maradt a porondon”. Az elbizakodott optimizmust elsősorban az táplálta, hogy míg 1975-ben harminc, 1990-ben kétszer ennyi államot soroltak a liberális demokráciák közé – és ez elegendő is volt. Az „utolsó ember”, akinek eljövetelét Nietzsche Zarathustrájában félelemmel vegyes haraggal várta, a soft-neokonzervatív szerzőnél a racionálisan elképzelhető világok legjobbikának egyedüli lakója volt.
A Szovjetunió 1991-es felbomlásától a 2001-es New York-i terrormerényletig valóban úgy is látszott, hogy semmi sem szabhat gátat a globalizációnak; de Kína versenybe szállása, a 2008-as gazdasági válság, az iszlám fundamentalizmus látványos terjedése, az összefüggő észak-afrikai, közel-keleti és afganisztáni válságrégiók kialakulása, valamint a technológia fonákjának láthatóvá válása és az Európába irányuló kiapadhatatlan migrációs nyomás megingatta az egyetemes haladásba vetett hitet. Kiderült: a globalizációnak van sötét oldala is, sőt egyre inkább csak az van, hiszen a tőke és a szolgáltatások mellett a terroristák is szabadon áramlanak, a bevándorlás veszélyt jelent az őshonos európai kultúrákra, a demokratikus nemzetállamok elé tolakodó, határok nélküli neoliberális gyakorlat pedig fokozatosan kivette a döntés jogát a nép, valamint a közhatalmat általa megválasztottak kezéből, hogy globális és föderális szervezeteknek, nemválasztott nemzetközi bíróságoknak és nemzetekfölötti NGO-knak adja át.
Miután a kapitalizmus, mint az egyedül elképzelhető, lehetséges világ (One World) gazdasági motorja lefulladt, a tőke teológiájának ortodoxiája is lelepleződött. Véget ért a történelem vége.
A 20. század utolsó és a 21. század első évtizedében érvényesülő neoliberális kurzusban a gazdaság depolitizálása a politika ökonomizálásához vezetett: évtizedeken keresztül könyörtelen magánosítás és a semmivel folytatott lánckereskedelem zajlott. Amint a múlt században az 1929-es nagy gazdasági világválság – vagyis az első globális termelési krízis – alaposan átrendezte a gazdasággal kapcsolatos gondolkodást, úgy a 2008-as, ingatlan- és hitelpiacokról kiinduló válság is messzemenő következményekkel járó változásokat hozott. Ha a 20. század közepének és második felének közgondolkodását döntően 1929 határozta meg, akkor 2008 minden bizonnyal alapvető hatást gyakorol a 21. század első harmadára, felére. Ennek jelei már most is látszanak: a globalizáció szerkezetének megreccsenése, a nemzetközi szervezetekkel kapcsolatos bizalom csökkenése, az állami cselekvés felértékelődése, a 2010-es évek számos meghatározó politikai eseménye (Donald Trump megválasztása, a Brexit-népszavazás eredménye, a „populista” pártok népszerűsége) mind-mind ugyanannak a folyamatnak a része. Ez nem más, mint a ’90-es években kialakult neoliberális konszenzus felbomlása, amely tágabban a liberális világrend alkonyát is jelenti, de könnyen lehet, hogy mindez az I. világháború után kialakult és száz évig tartó korszak lezárulásának keretében zajlik. Nem csak a rendszer, hanem a korszak is változik.
A felelősségre-vonhatatlan, nem választott vezetők és a távoli, bürokratikus–technokratikus centrumok legitimációját ezzel párhuzamosan kezdték megkérdőjelezni. Ezért a neoliberális kurzus képviselői az új politikai erőket „populistának” nevezik, amely valójában azt jelenti, hogy ezek képesek elnyerni a választásra jogosult állampolgárok többségének bizalmát és „népbarát” politizálást folytatnak. Azaz a nép javára, nemzeti keretek között gyakorolják törvényes felhatalmazásukat. Ezzel együtt zajlik az a folyamat is, amelynek során a nemzetekfölötti struktúrák – amelyek megerősödése időben együtt járt az individuális töredék-identitások népszerűsítésével – helyett egyre inkább a nemzeti közösségek reneszánszát látjuk. Mindezekkel párhuzamosan kibontakozó folyamat a régi eliteket kiszolgáló tájékoztatási monopóliumok „kulturális hegemóniájának” (Antonio Gramsci) repedezése. Röviden: a nemzeti szuverenitás és a demokrácia összekapcsolódása politikafilozófiai szintézisből a globalizáció gyakorlati gátja lett.
A 21. század elején a hazai politikai szituáció világos: Magyarország egy régóta zajló láthatatlan küzdelem széles frontvonalán mellékhadszíntérből hirtelenjében a háborút is talán eldöntő legfontosabb csatatérré vált. A szuverenitás egésze áll a drámai konfliktus középpontjában. Hosszas állóháború után most jutott el ahhoz a központi maghoz a konfliktus, amely nem hasítható további darabokra – vagy egyben védjük meg, vagy széthullik. Rousseau republikánus erényei és közakarata áll itt szemben a habermasi „diszkurzív demokráciának” nevezett morális zsarnoksággal és a felhatalmazás nélküli globális struktúrák önkényuralmával. Annál is inkább, mert a hidegháború után negyedszázadon keresztül uralkodó „unipoláris pillanat” (Charles Krauthammer) és a neoliberális hegemónia egyszerre múlik el, amelynek nyomán meggyengült az ezt szolgáló elitek politikai dominanciája. Így már világosan látszik, hogy a globális központok financiális puccsa és a nemzetekfölötti nemkormányzati szervezetek csendes államcsínye ugyanazt célozza: az állam meggyengítését és a nemzeti szuverenitás s vele együtt a demokrácia felszámolását. Mostanra derült ki a kétszázéves titok: egy politikai rendszer vagy liberális, vagy demokratikus s minél kevésbé liberális, annál demokratikusabb. A dolog logikájából fakadóan nincs középút: aki ott közlekedik, önkéntelenül is az előbbinek szurkol. Az ideológiamentesség ugyanis maga is ideológia, a semlegesség valójában nem semleges.
A „nyílt társadalom”, az államhatárok lebontása, a globális tőke logikájának korlátlan érvényesülése és a nemzeti keretek között gyakorolt demokrácia működésébe akadályként beiktatott „fékek és ellensúlyok” rendszere a liberális világrend fenntartásának érdekében dolgozik együtt. A konfliktus még akkor is mélyen politikai, ha a szuverenitással szemben álló heterogén erők (amelyek végső soron nagyon is homogének) politikamentes emberbarát-szervezetnek állítják be magukat. A kibontakozóban lévő dráma látképe könnyen áttekinthető, a belső logikáját jellemző etikai dilemma pedig egyszerűen feloldható: vagy a szuverenitás forradalma győz, vagy a régi rend hívei. Miután a szuverenitás oszthatatlan, a legkisebb szilánk lehasítása is vereség volna tulajdonosának. Ezért van nehéz dolga a Szuverénnek, mert csak akkor győz, ha mindent megvéd, míg a liberális előjogvédők már akkor is nyernek, ha nem vesztenek el mindent.
Korfordulón járunk: a globalizáció katasztrófája együtt jár a lokális ellenállások feléledésével, a demokrácia megszabadul a liberalizmustól és előtérbe lép a nemzet. Közeleg a népek tavasza.
Részlet a szerző könyvhétre megjelenő, Fordul a szél című könyvének (Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Bp. 2019) előszavából.
Békés Márton
