Bordás Roland: A nap huszonnégy órájában a színházban gondolkozom

Játszik a Meggyeskertben, az Álomgyárban, a Caligula helytartójában és ő Simone Parondi a most készülő Rocco és fivéreiben. A Sztalker Csoport által készített Woyzeckben, a III. Richárdban és a Míg fekszem kiterítve c. előadásban is szerepel. Bordás Roland kalandos utat járt be, míg fel nem vették Kaposvárra Vidnyánszky Attila osztályába. Most öt másik osztálytársával együtt a Nemzeti Színház társulatának tagja.

– Egy kis szabolcsi faluból származol. Milyen érzések fűznek hozzá?

Ha a falumról mesélek, mindig a Vukkal példálózom, amit egy kicsit többször néztem meg, mint ahányszor kellett volna. Ezt a helyet úgy kell elképzelni, mint a Simabőrűnek a faluját és a házát. Ez egy utca, a Bajcsy-Zsilinszky utca, ahol mindössze hetvenen élnek. Ez Hetefejércse.

Van ott egy tisztás, a Palaica – sokat jártunk oda vadászni, amíg fel nem vettek az egyetemre –, és onnan, ahogy látod a templomtornyot, és látod a nagymamám házának tetejét, pont olyan, mint amikor Vuk fent a dombról néz le a Simabőrű házára. Mesés hely, amelynek hatalmas gazdag vadállománya van.

Bordás Roland / Fotó: Vasarnap.hu

– Jártál is komolyan vadászni?

Igen, de sosem voltam állóvadászaton. Én azt szerettem, ha hajtóvadászaton veszünk részt, ahol két-három tucat emberrel és a kutyámmal, csapatban megyünk napi 10-15 kilométert. A vadászat nem csak holmi sport, a tiszteletadásról és egyben egy magas fokú önismeretről is szól, ahol a vadnak megadjuk a menekülési lehetőséget. Viszont amikor nem csak te vadászol, hanem úgy érzed, mintha rád is vadásznának, na abban van valami. Amikor egy állat örökre lehunyja a szemét, különböző rítusokkal megadjuk neki a végtisztességet.

– A vadászat mellett más extrém sportban is kipróbáltad magad.

Apukám mindig is autóversenyzéssel akart foglalkozni, de neki nem adatott meg, emiatt én egészen fiatalon elkezdtem Rallycrossban versenyezni. Tizenkét éves koromban még magasított ülésben vezettem a Rallycross Trabantot. Ötévesen ültem először a volánnál, de hétévesen már úgy vezettem, hogy apukám mellettem ült. Komolyabb versenyeken tizenöt évesen indultam, és volt egy súlyosabb balesetem is, amikor frontálisan nekimentem a palánknak.

Olyan adrenalin van az autóversenyzésben, amit nem lehet megmagyarázni. Aki csinálja az sem érti, mi az, csak érzi. Kosárlabdáztam is, régész akartam lenni meg geológus is, jártam a kárpátaljai bányákba a csákányommal és az ecsetemmel, és vittem haza az ásványokat. Én mindenbe beleálltam, amit kitaláltam, teljes erőbedobással csináltam ezeket, ami sokszor a tanulás rovására is ment.

Bordás Roland / Fotó: Vasarnap.hu

– Nem voltál jó tanuló?

Félig meddig voltam jó tanuló. A humán tárgyak érdekeltek, a nyelvek, az irodalom és a történelem. Amikor el kellett mesélni a múlt nagy történeteit, minden évszámot tudtam hajszálpontosan. Érdekes, hogy a matematikában lévő számok már nem tudtak annyira lekötni.

Olaszul az egyetem alatt tanultam meg, oroszul pedig társalgási szinten beszélek. A tanáraim, Kozma András és Vidnyánszky Attila beszélnek oroszul, ez végigkísérte az egyetemi éveinket, sok orosz rendezővel is találkoztunk.

– Nagyon sokoldalú vagy. Miért a színészet mellett kötöttél ki?

Kilenc éves voltam, amikor elindultam egy versmondó versenyen. Anyukám odaadta nekem Kosztolányi Mostan színes tintákról álmodom című versét. Ebben egy kislányról beszél, akibe szerelmes, és a végén az anyukájáról. Nekem mindig is szívfájdalmam volt anyukám, mert autoimmun beteg, és sokat kellett kórházba járnia. Szerettem szenvedni kicsit azon a szövegrészleten, hogy „anyámnak arannyal: arany-imát írnék az én anyámnak”. Még most is kicsordul a könny a szememből, ha beszélek róla. Volt kapcsolódási pont. Nem tudtam megmagyarázni, de éreztem, hogy van bennem valami ezeknél a mondatoknál.

Másnap az osztályfőnöki órán gratuláltak, és én megkérdeztem, hogy ki az, aki ezzel foglalkozik, ki az, aki ebből keresi a pénzét. Azt választ kaptam, hogy a színész. Akkor én az leszek, mondtam.

Bordás Roland / Fotó: Vasarnap.hu

– Fel is vettek Kaposvárra Vidnyánszky Attila osztályába.

Sokszor a szememre hányták, hogy nincs B tervem. Azzal érveltem, hogy ha egy pillanatra is megfordul a fejemben az, hogy mi van, ha nem vesznek fel, sosem lesz belőlem az, aki szeretnék lenni. Isten kétszer is segített, hogy Kaposvárra felvegyenek. Amikor elsőre bekerültem Kocsis Pál osztályába, nem kezdhettem el az egyetemet, mert nem mehettem matekból érettségizni. Annak fényében, hogy a három rostán átjutottam, a következő évben már a másodrostán kezdhettem a felvételit.

–  Az osztályotokból most hatan vagytok a Nemzeti Színháznál. Nehéz volt elszakadni a többiektől?

–  Tizenöt ember bekerül egy osztályba. Nem mi választottuk egymást, minket választottak ki és zártak össze. Az első fél évben az egyetem után volt bennem egy hatalmas űr, hiányoztak az osztálytársaim, mert egytől egyik mindegyiket szeretem.

Hónapokkal a diploma után azt kívántam, bárcsak még egy félévet lent tölthetnénk Kaposváron. Például Horváth Lajos Ottó és Schnell Ádám is osztálytársak voltak az egyetemen, és most évtizedek után egy társulatban játszanak. Látszik, ahogy egymáshoz szólnak, ahogy a színpadon vannak, hogy van köztük egy plusz kapcsolat, ami összeköti őket. Ha jön osztálytársunk játszani Budapestre, mint most például a János Vitézt, az nekünk egy igazi ünnep. Az egyetem alatt egy családdá váltunk, és nem csak értjük, hanem érezzük egymást, és ez nagyon fontos.

Bordás Roland / Fotó: Vasarnap.hu

–  Tagja vagy a Sztalker Csoport „képzeletbeli társulatának”. Ott is hasonlót élsz meg?

–  Igen, nagyon szerencsés vagyok, hogy a Sztalker Csoport létrejött és működik. Mi a hétköznapokban is egy baráti társaság vagyunk, és ahogy az előbb is említettem, ilyen körülmények közott ünneppé válik a színházcsinálás.

– Érzed a szakma nehézségeit?

Arra már Nyíregyházán felkészítettek a színészek, hogy ennek a szakmának sokkal több hátulütője van, több benne a megpróbáltatás és a szenvedés, mint a pozitívum és a dicsőség. De szerintem minden nehéz, amit az ember szívvel-lélekkel csinál. Engem csak a színészet érdekel, a nap huszonnégy órájában ebben gondolkozom.

Bordás Roland / Fotó: Vasarnap.hu

– Világéletedben kerested azokat a helyzeteket, amelyek adrenalint adnak. A hivatásod ezt megadja neked?

Igen, most minden energiámat le tudom vezetni a színpadon, legalábbis a kilencvenkilenc százalékát leköti ez a munka, de néha az az egy százalék is sok tud lenni, ami ott marad. De a színházban a helyén érzem a lelkem.

 Most a Rocco és fivéreit próbáljátok, ami miatt bokszedzésetek is van. Hogy megy a felkészülés?

Hát bokszoló nem lesz belőlem, de egyre jobban megy. Bedák Pál világbajnoki ezüstérmes ökölvívó jól megdolgoztat minket. Formagyakorlatok kellenek az előadásba, de mi most élesben csináljuk, hogy megismerjük a bokszmeccsnek a súlyát. Vidnyánszky Attila rendezi az előadást, az olvasópróbánk április 15-én volt és szeptemberi bemutató lesz, ami a hatvanas film alapján készül. Simone Parondit játszom, akit Renato Salvatori személyesít meg a filmben. Ez az előadás mind fizikálisan, mind mentálisan is biztos, hogy nagy kihívás lesz.

Mellette a Sztalkerrel már elkezdtük a Vízkereszt próbáit, éjszakánként vagy a délutáni holtidőkben próbálunk. Az idősebb kollégák mindig azt mondják, mikor, ha nem most, hiszen most vagy fiatal. Erre mindig azt válaszolom: de öreg is szeretnék lenni.

Bordás Roland / Fotó: Vasarnap.hu

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
Elhunyt Czipó Tibor, a Tolcsvay Trió basszusgitárosa
Magyar Sajtófotó kiállítás nyílik péntektől a Capa Központban
Négy napon át az irodalom és a zene lesz a főszereplő a Margó Fesztiválon