Balogh Bori: Mondhatom úgy is – égek Istenért

– Hogyan kell érteni, hogy a közösség, amelynek programjához csatlakoztál, egyszerre ökumenikus és katolikus?

– Alapvetően katolikus a közösség, de nyitott minden más felekezet irányába. A katolikus egyház által őrzött szentségek igen erősen jelen vannak a mindennapi belső életében, de vannak például református felekezetű szerzetes testvérek is a tagok között, akik természetesen nem tudnak a szentségekhez járulni, ám mégis a közösség egyenrangú tagjaiként élnek.

– Mégis hogyan lehet megélni az egységet a felekezeti különbözőségben?

– Minden adottsággal együtt a tagok azon vannak, hogy egységben legyenek. Ez nem egy könnyű út. Ám a kölcsönös elfogadás révén tisztelet és szeretet alakul ki egymás iránt.

– Miben jelenik meg a karizmatikus jelleg?

– A dicsőítés a közösségben központi helyet foglal el. Minden programban jelen van. Kedd esténként egyébként nemzetközi szinten is ugyanakkor tartják az imacsoportokat, ahol szintén a dicsőítés kerül a középpontba, illetve „nyelveken való éneklés” is történik. Nem egy alkalommal megjelenik a prófétálás Szentlélektől kapott adománya.

– Ez számodra katolikusként befogadható volt?

– Nekem az egész őszintének tűnik, ezért közel került hozzám.

– És a zene?

– A zene már a családunkban is előkelő helyen volt. Nagyszüleim zenészek voltak. Minket is zeneiskolába járattak. Furulyán és fuvolán tanultam. Később, a Tápiómenti Nagyboldogasszony Közösség révén ismerkedtem meg közelebbről a gitárral. Nagyon megtetszett, és mindenáron meg akartam tanulni játszani – ez végül a Váci Egyházmegye képzése révén sikerült is. A nyári intenzív kurzusok igen nagy lendületet adtak ezen a téren. Olyannyira, hogy

a gitárral kísért dicsőítés kezdte az első helyet elfoglalni az életemben.

– Ez vitt el egészen a franciaországi kurzusig?

Isten dicsérete mindennél fontosabb lett számomra. Hallottam erről a közel egy éves képzésről. Ennek nem pusztán zenei képzés volt a célja. Rendkívül intenzív imaélet párosult hozzá, napi szentségimádással és személyes imaidőkkel, szolgálattal. A közösség liturgikus és más programjain láttuk el az összeállt dicsőítő csapattal a zenei szolgálatot. Megalkottunk néhány videoklipet, illetve három-négy alkalommal koncertet is adtunk. A dicsőítés mellett a Biblia, illetve a személyiségtípusok tanulmányozásában merültünk el az együtt töltött missziós év alatt. Eközben egy másik csapat a közösség Paradise in the city elnevezésű nyári fesztiváljára készült.

– A személyiségtípusok ismerete hogyan gazdagíthatja egy dicsőítő zenész munkáját?

Ez a program egy nagyon intenzív életet jelent. Korábban soha nem látott emberekkel kellett valami közöset alkotni Isten dicsőségére. Más kultúrák különböző szokásaival érkeztünk. Óhatatlanul is kialakultak feszültebb pillanatok, amelyek során fejlődött az önismeretünk és a képességünk mások elfogadására. Az egymás közötti és az egyéni, benső konfliktusok különösen felerősödtek olyankor, amikor intenzívebben tartottunk zenei próbákat.

– Zenei plusszal gazdagodtál?

– Számomra a közös zenekari alkotás volt teljesen új terület. Ilyen kamarazenei alkalmakon korábban nem vettem részt. Idehaza főként gitárosok vannak egy-egy templomi ifjúsági kórusban, így kevésbé lehet a több hangszeres zenei felállásban gyakorlatot szerezni. Basszusgitár, zongora, elektromos gitár, dob, ének mind-mind a zenekarhoz tartozott, számolni kellett velük. Ezzel párhuzamosan a hangtechnikai, akusztikai ismereteink is fejlődhettek, amelyeket gyakorlati képzések során mélyíthettünk el profi hangosítás segítségével.

– Mit jelent számodra a dicsőítés szempontjából a már említett Eucharisztia előtti szentségimádás?

– A szentségimádás nekem a csúcs. A dicsőítés mellett az Eucharisztia előtt csendben eltöltött idő mindenképpen fontos: töltekezés Isten jelenlétével.

Találkozhatok Istennel, aki megtestesült a földön, aki jelen van az Oltáriszentségben – ez mindennél többet ér számomra. Ezt nehéz szavakba önteni.

– Ezt korábban is így láttad?

– Református felekezetűként nőttem fel. Konfirmáltam is. Tizennyolc évesen végül katolizáltam, és magamhoz vettem Jézus testét. A katolikus közösség, ahova járni kezdtem, nagyon sok közös dolgot mutatott a reformátusok hitével, ám engem elkezdtek érdekelni a különbségek.

– Hogyan tudtad itthon aprópénzre váltani a dicsőítő iskola franciaországi tapasztalatait?

– Tudatosabb lett a gitárral általam vezetett dicsőítés, azt hiszem. Kezdetben kerestem a helyemet, hogyan tudnám ezt a megszerzett képességemet idehaza kamatoztatni a templomi gitáros közösségen túl. Elkezdtem járni egy Fúzió nevű közösségbe Budapesten, ahol muzsikáltam, de valójában kerestem a helyem. A közeljövőben egy nagyobb dicsőítő projekt kezd majd beérni, amelyben szintén részt vállaltam.

– Szerinted itthon is szükség lehet egy hasonló jellegű zenei képzésre, mint amilyenben a Chemin Neufben részed lehetett?

– Miután a kinti képzés befejeztével visszacsöppentem az itthoni valóságba, elég erős szomorúság kerített hatalmába, látva azt a nagy kontrasztot, amely a magyar dicsőítés területén megtapasztalható volt. Ma már azért kibékültem a szituációval, és látom, hogy valóban léteznek a fejlődés érdekében tett próbálkozások.

Zenei és lelki szinten is lemaradásban vagyunk. Nagyon nagy szükség lenne egy ilyen képzésre.

Szerintem sokan élnének vele.

 

– A közelmúltban a katolikus egyház is tett kísérleteket ebbe az irányba. Te hogy látod ezeket a próbálkozásokat?

– A legutóbbi hazai képzésekben nem vettem részt. A másoktól hallottak alapján viszont úgy gondolom, hogy

fontos, hogy olyan tanárok tanítsanak, akikben élő a dicsőítés lelkülete.

A meghívott tanárok zenei szakmaiságához bizonyára nem fér kétség, ám emellett van egy másik, legalább ilyen fontos lelki tényező is, amelyre elengedhetetlenül szükség van, ha valódi dicsőítő zenészeket akarunk képezni. 

– Mit jelent a dicsőítésben ez a lelki tényező?

– Mindenekelőtt egy nagyon személyes istenkapcsolatra van szükség. Ennek kell találkoznia a kiművelt zeneiséggel. A komolyzenei megszólalások a dicsőítésvezetéshez nem elegendőek.

– Miért? Nem elképzelhető, hogy valaki hegedűvel vagy fuvolával vezet, mondjuk, egy templomi gitáros csapatot?

– Biztosan nem. Ahhoz a dicsőítéshez, amelyről beszélünk,

olyan hangszerre van szükség, amely egyszerre ad tonalitást és ritmust. Erre leginkább a gitár alkalmas.

– És a zongora?

– Fontos, hogy az ének szabadon tudjon szólni a hangszeres kíséret mellett. Ez jobban megvalósítható a gitárnál. A dicsőítésre való meghívásban is előnyösebb, ha az ember nincs lehorgonyozva a billentyűk előtt. A dicsőítésben való részvételhez meg kell mozdítani a jelenlévőket. Ki kell emelni őket a megszokottból, hogy a szívük is megnyílhasson. Valljuk be őszintén, ez a szükséges mobilitás nem fog olyan jól sikerülni a billentyűk mögötti irdatlan súlyos hangszerrel.

– Ehhez a nyitogatáshoz ennyi elég?

Nem. Nagyon fontos, hogy

meglegyen a dicsőítésvezetőben a Szentlélekre való nyitottság és érzékenység.

– De ez a klasszikus zenészekre is érvényes, megvalósítható kritérium lehet, nem?

– Komolyzenészként a könnyűzenében otthon lenni nem minden esetben sikerül. A mai kor emberének a mai kor zenéjével kell megfogalmaznia dicséretét Istennek. Ez minden korban így volt. És akkor ez ma a könnyűzenét jelenti. Ez persze nem azt jelenti, hogy a korábbi megszólalásokat ne kellene ápolni és megőrizni. Aki komolyzenei téren vagy akár világi zenészként alkot, az sem értéktelen, sőt kedves lehet Isten előtt. De más a célja, mint a dicsőítésnek. Nem fogja tudni összekapcsolni a jelenlévőket Istennel az Ő imádásában. A Caramellel készült interjú is ezt támasztja alá: azok, akik elmennek egy dicsőítésre, vevők arra, hogy Istennel kapcsolatba lépjenek. A dicsőítésvezetőnek nem a produkció, nem a show a célja, hanem hogy

eszköz lehessen a dicsőítés során Isten és az emberek között. 

– Van olyan éneked, amely mint dicsőítésvezetőnek fontos vagy kedves?

– Ami legutóbb megérintett, az a Rivers & Robots Burn for You című dala.

– Ez azt jelenti, hogy égsz az Úrért?

– Igen. Nagyon. Most megint újra. Dalokat is írok. Az elvégzett kötelességeim mellett a dicsőítés van a középpontban.

Mondhatom úgy is, égek Istenért.

Az a vágyam, hogy az életem minden területén, akár a párkapcsolatomban is jelen lehessen a dicsőítő lelkület. Ez azt jelenti, hogy Isten legyen jelen a napom minden pillanatában és döntésében. Ő legyen az első helyen mindenben. Próbálkozni kell ezzel, még ha nem is sikerül hiánytalanul.