Az Elevátor-ház nyomában

Amikor először meghallottam azt a nevet, hogy Elevátor-ház, rögtön az angol jelentéssel társítottam és valami lifttel, vagy emelőszerkezettel rendelkező házra gondoltam. Nem lőttem teljesen mellé, hiszem az értelmező szótár szerint „az elevátor vagy felhordó darabos, szemes, szemcsés vagy por alakú ömlesztett anyagok függőleges, illetve ferde irányú mozgatására használt, folyamatos üzemű szállítóberendezés”. Tehát egy ilyen berendezéssel rendelkező épületre kell gondolni, amely közvetlen vízi és kötöttpályás kapcsolattal rendelkezett.

A 19. század második felére az ország éléskamrájából, az Alföldről, illetve a Vajdaságból érkező hatalmas mennyiségű gabonafélék száraz tárolására égető szükség volt egy kiterjed raktárrendszer építésére. Az 1860-as évek végéig a mai Kossuth tér környéke volt a kiszemelt helyszín, azonban amikor eldőlt, hogy a pesti és a budai vasútvonalakat délen kötik össze, nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a raktári és rakodó központot a város déli végén kell felépíteni. Így épült meg a pestiek által csak Közraktáraknak hívott épületkomplexum a mai Corvinus Egyetemtől délre. Napjainkban a Bálna névre keresztelt konferencia és irodaközpont található a helyén, amely kialakításakor felhasználták a régi raktárépületek nagy részét is.

A kiépült Közraktárak mellé, déli irányban szükség volt a Dunán és a Dunai teherpályaudvaron érkező áruk osztályázására, biztonságos tárolására és átrakodására alkalmas ház megépítésére. Az Elevátorra 1879-ben írtak ki pályázatot és 1883-ra el is készült. Az eredeti elképzelésekben még két ilyen épület szerepelt, de csak egy épült meg. Összesen nyolc terv érkezett be a fővároshoz, ezek között szerepelt Keresztély Ulrich terve, amely nem másolta az európai technológiákat, hanem egy saját szabadalommal pályázott, és nyert is. A gépészeti berendezések korszerű voltát jól mutatja, hogy a szabadalmát az Egyesült Államok, Belgium, Németország, Franciaország és Oroszország is megvásárolta.

A tornyokkal együtt 50 méter magas épületet 4213 facölöp tartotta, mivel a közeli Duna következtében fellépő belvizek miatt csak így tudtak stabil alapot építeni a roppant súlyú ipari épületnek. Az Elevátor-házban 18 felvonó működött, amely felszállította a gabonát az épület emeleti szintjére, ahol egy 22 méter magas, 30 000 tonna árut befogadni képes raktár volt. Ott a gabonát átforgatták és tisztították, majd csövek és szállítószalagok segítségével a vasúti kocsikba vagy uszályokba tudták továbbítani. Egyszerre 20 vagon tudott az épületekbe bevezetett 4 sínpáron rakodni, a hajókból pedig három elevátor óránként akár 65 tonna gabonát tudott kiemelni. Tűzvédelmi okból a kazánt egy külső épületben helyezék el, és a gépek mozgatásához szükséges gőzt egy csővezetéken keresztül vezették be a házba.

Keresztély Ulrich nem csak a gépekre fordítottak nagy figyelmet. Az épület homlokzatát az időjárás és a szennyeződéseknek ellenálló klinker-téglával burkolta, oldalára több emelet magas boltíves ablakokat, sarkaira tornyokat tervezett, ahonnan a vasúti és folyami rakodások könnyen nyomon követhetők voltak. Így az épület külső megjelenése inkább hasonlított egy színházra vagy egy középületre, mint egy ipari rakodóépületre. Összességében elmondható, hogy az Elevátor-ház mind gépészetileg, mind építészetileg messze meghaladta azt a színvonalat, amit a XIX. században elvártak egy ipari épülettől.

Az épület vesztét a közeli Dunai és Ferencvárosi teherpályaudvar stratégiai fontossága okozta, amelyeket először az Angolszász, majd a Szovjet bombázok támadtak. Az elcsúszott bombaszőnyegek miatt 1944 tavaszától többször érte a környéket légitámadás, de az épület mindegyiket találat nélkül megúszta. Azonban 1944 szeptember 5-én 10 óra 15 perckor több rombolóbomba is telibe találta az Elevátort. Jól mutatja az akkori bombázások precizitást nélkülöző voltát, hogy az eredeti célpont a Déli összekötő vasúti híd és a Ferencvárosi pályaudvar volt. Ezzel szemben a több mint 50 civil halálos áldozattal járó, sorrendben 61. fővárosi bombázás, a közeli Boráros téri HÉV és villamosvégállomáson pusztított igazán, de még a Bakáts térre is esett egy-két légibomba. Az Elevátor-ház tetőzetének nagy része, az emelőgépek 60% megsemmisült vagy használhatatlanná vált, de az épület maga jól állta a megrázkódtatást.

Noha az Elevátor-ház szerkezetében semmilyen statikai problémája nem volt (a tetőzetet és az egyik saroktornyot újra kellett volna építeni), az épületet 1948-ban elbontották. Máig tartja magát az a vélemény, hogy azért kellett lebontani, hogy a Horthy Miklós híd (ma Petőfi híd) későbbi szélesítését el lehessen végezni. Ezzel szemben az igazság az, hogy a bővítést a híd déli oldalán is meg lehetett volna oldani, így az épület bontásának okát máshol kell keresni. Nem először találkozom budapesti kutatásaim során azzal, hogy a szocializmusban hamis tényekre alapozva, csupán ideológiai szempontból kellett pusztulnia műemléknek. Amennyiben ez az épület ma is állna, ipari műemlék lenne, amelyben akár egy színház vagy egy minden igényt kielégítő konferenciaközpont is helyet kaphatott volna. Ma egy leaszfaltozott focipálya és a 2-es villamos pőrevágánya található a helyén. Ezért érdemes volt lebontani…

Fecske Gábor László