A kommunikációról

Otthon a Kárpát-medencében

Kisgyerekkoromban a telefon ismeretlen eszköz volt nálunk. Ha kellett valami, át-, ki-, be-, felmentünk, attól függően, hogy a dimbes-dombos településen merre laktak, akikkel beszélni szerettünk volna. A hegyen átkiabáltunk, „hűdintettünk” egymásnak az egyik oldalról a másikra, amivel azt is jeleztük, merre járunk, de egyúttal a vadállatokat is elriasztottuk, hiszen akkoriban is sok volt arrafelé a medve, farkas.

Aztán, ahogy nőttem, szüleimhez, akik akkor már irodában dolgoztak, gyakran belátogattam, ott láttam először telefont. A hivatalokban már használták, de a magánházakban nem volt, esetleg az orvosnál, gyógyszerésznél, papnál, gyárigazgatónál. Már nem emlékszem, talán a Napsugárból, talán a Jóbarátból (ezek gyerekeknek szóló hetilapok voltak) vettük a mintát a házi telefon készítésére. Kerítettünk két bádog cipőkrémdobozt, egyik oldalukat kilyuggattuk, a másikba zsineget fűztünk, amit kifeszítettünk. Így kötöttem össze nagyanyámék házát a miénkkel. Kis távolságra kiválóan működött, de nagyanyámékig eléggé elhalkult, nagyapám ráadásul nagyothallott, úgyhogy sok haszna nem volt, inkább csak játék maradt.

Szüleimnek kötelező volt időnként a hivatalban telefonügyeletet vállalni, ilyenkor, ha sok dolguk volt, előfordult, hogy én őriztem a telefont és imádkoztam, hogy néma maradjon, mert nem nagyon tudtam volna, mit tegyek, ha megszólal. Nagyapámnak még a „magyar világból” maradt dugi könyvéből olvastam, hogy régen a székelyek tüzeket gyújtottak, lármafát használtak, hogy jelezzék, ha veszély közeleg, de ezt mi már csak az őszi avar elégetésekor gyakoroltuk, kombinálva az indián füstjeleket a jelzőtűz-játékkal.

Aztán tíz évesen Marosvásárhelyre kerülve az egyetlen, viszonylag gyors kommunikációs eszköz mégiscsak a telefon lett. Édesanyámék kéthetente-havonta látogattak, így ha beszélni akartam velük, bevettem magam a posta telefonálni akaró tömegébe és vártam türelmesen a kézi kapcsolásra anyám irodájába, amely sokszor órákig eltartott, volt, hogy a munkaidő végéig sem sikerült.

A hang minősége alig volt jobb az én cipőkrém-doboz telefonomnál, nemcsak a hálózat ósdisága, de a folyamatosan bekapcsolt lehallgatás miatt is. Akkoriban a Securitate emberei élőben hallgatták a beszélgetéseket. Így ment ez később Kolozsvárról is. Idegenbe telefonálni, szinte reménytelen volt, bár Kolozsváron sok volt a külföldi (görög, afrikai) egyetemista. A távbeszélők Magyarországról sem működtek jobban, bár gyakran próbáltam legalább a szüleimet hívni. Így aztán megszoktuk, hogy a legfontosabb dolgokat mindig személyesen beszéltük meg, amikor hazamentem látogatóba. Akkor is lehetőleg séta közben, a szabad ég alatt, hiszen a lakások is be voltak poloskázva.

Ha már poloska, én előbb láttam lehallgató készüléket, mint igazi vérszívót…

Kelemen László