Nem sokkal azután, hogy Orbán Viktor miniszterelnök bejelentette a kormány 7 pontos családvédelmi akciótervét, a KSH nyilvánosságra hozta a 2018-as demográfiai adatokat. Ezekből kiderült, hogy a népességszám tavaly is csökkent – részben azért, mert kevesebb gyermek született, mint egy évvel korábban. A mostanában egyre zavarodottabb ellenzék ekkor egy pillanatra újra magára talált és – ahogyan ilyenkor mindig szokta – megbuktatta „Orbán családpolitikáját” és kudarcra ítélte a családvédelmi akciótervet is. Természetesen a helyzet ennél sokkal bonyolultabb és a demográfiai adatok katyvaszából mindenki igyekszik a számára politikailag legmegfelelőbb számot kiválasztani. Éppen ezért itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a népesedéspolitikai pohárba!
Felejtsük el a születésszámot!
Elsőként rögzítenünk kell minden demográfiai elemzés kiindulópontját: a KSH adatai szerint
hirdetésMagyarország népessége 1981 óta évről évre csökken.
Ebből a tényből pedig nem merészség levonni azt a következtetést, hogy azoknak a nőknek a száma is egyre kisebb, akik gyermeket tudnak vállalni. Innentől pedig senki számára nem lehet meglepő, hogy kevesebb nő kevesebb gyermeket szül. Ráadásul – figyelve az elmúlt 30 év trendjét – Magyarország esetében nem „kevesebb”, hanem „jóval kevesebb” nőről beszélünk, akik csak ideális esetben tudnak „nem sokkal kevesebb” gyermeket szülni. Ez a magyarázata tehát annak, hogy évről évre csökken a születések száma hazánkban. És ez még egy jó darabig így is lesz, hiába lepődik meg rajta hónapról hónapra az ellenzék és a balliberális sajtó. Ez ugyanakkor korántsem mutatja a kormányzati politika sikertelenségét, inkább csak azt, hogy nem jó indikátort választottunk a folyamatok bemutatásához.
A megoldás: a termékenységi arányszám
Van ugyanis egy olyan mutató, amellyel kiküszöbölhető a népesség számának csökkenése miatti torzulás. Ez az úgynevezett termékenységi arányszám, amely azt mutatja meg, hogy a szülőképes korban lévő nők mennyi gyermeket vállalnak átlagosan. Mivel ez nem abszolút értéket, hanem egy arányt mutat, sokkal alkalmasabb a valós tendenciák megismerésére, mint a születésszám.
A termékenységi arányszám ideális alsó értéke 2,1. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy nő 2,1 gyermeket vállal, hanem azt, hogy az adott országban átlagosan a nők ennyi babát szülnek, köztük persze vannak olyanok, akik egyet sem és olyanok is, akik 3-at, 4-et, vagy még annál is többet.
A 2,1-es szám azt jelenti, hogy többségük 2, vagy annál több gyermeket vállal.
A 2,1 azért is bűvös érték, mert ez szükséges ahhoz, hogy a népesség növekedésnek induljon. Ez is könnyen belátható: 2 gyermek esetén a társadalom éppen szinten tartja magát, hiszen a két utód pótolja a két szülőt, az anyát és az apát. Ha azonban vannak olyanok, akik 2-nél több csemetét vállalnak, akkor az már azt jelenti, hogy gyarapodhat a népesség.
Magyarországon 2017-ben és 2018-ban is 1,49 volt a termékenységi arányszám, szemben a 2010-es 1,2 körülivel. A fejlődés tehát megkérdőjelezhetetlen, de szükség van a további növekedésre. Szakértők szerint a fogyás megállításához el kellene érni az 1,8-es értéket, majd a bővüléshez a már korábban említett 2,1-et. Erre többször célzott Orbán Viktor miniszterelnök is.
A termékenységi arányszám alakulása az értékválasztást is tükrözi
Bár a magyar kormányfő a gazdasági adatokkal kapcsolatban utalt arra, hogy felesleges a magyar számokat összevetni a nyugat-európaiakkal, hiszen nekünk a saját mércénk szerint kell mérni magunkat, ebben az esetben érdekes következtetéseket lehet levonni akkor, ha összevetjük a termékenységi arányszámokat és azok alakulását. Ehhez az Európai Unió statisztikai hivatalának, az Eurostatnak az adatait hívjuk segítségül.
Az Eurostat és a KSH számai között van némi különbség, ezért a helyes összehasonlítás érdekében használjuk most azokat, amelyeket az Eurostat közölt. Ezek szerint
Magyarországon a termékenységi arányszám a 2010-es 1,25-ről 2017-re 1,54-re emelkedett.
Ez 0,29 pontos növekedés, amelyet úgy sikerült elérni, hogy hazánkban nincs jelentős bevándorló közösség, amelynek a szülési hajlandósága általában magasabb, mint az őshonos lakosságé. (Ezzel a jelenséggel egy következő cikkünkben foglalkozunk majd részletesebben.)
De nézzük, mi a helyzet a „haladó Nyugat” országaiban, amelyekben ráadásul a friss és a sokadik generációs bevándorlók jelentősen hozzájárulnak a magasabb termékenységi arányszámhoz. Ennek ellenére 2010 és 2017 között:
Belgiumban 1,86-ról 1,65-re,
Írországban 2,05-ről 1,77-re,
Franciaországban 2,03-ról 1,9-re,
Olaszországban 1,46-ról 1,32-re,
Luxemburgban 1,63-ról 1,39-re,
Hollandiában 1,79-ről 1,62-re,
Finnországban 1,87-ről 1,49-re,
Svédországban pedig 1,98-ról 1,78-ra
CSÖKKENT a termékenységi arányszám.
Jól látszik tehát, hogy a nyugat-európai államok többségében drasztikusan csökken a gyermekvállalási kedv, miközben Magyarországon hasonló mértékben emelkedik.
Vagyis a kritikusoknak érdemes ezeket a számokat is megvizsgálniuk, mielőtt bírálják a kormány családpolitikáját, hiszen ennek tükrében még nagyobb eredmény az, ami 2010 óta történt. Ráadásul a számok mutatják azt az értékrendbeli különbséget is, amely kialakult a nyugat-európai államok és Magyarország között. Míg nyugaton kezd beérni az elmúlt évek hagyományos értékeket sutba dobó bevándorláspárti politika, addig Magyarországon is látszik az elmúlt évek családot előtérbe helyező programjának a gyümölcse.
És úgy tűnik, a magyar nők jelentős többsége érzi azt, hogy – néhány ellenzéki politikus és megmondóember vádjával ellentétben – a kormány nem szülőgépként, hanem családanyaként tekint rájuk. Messze nem vagyunk még az út végén. És talán még Nyugat-Európa számára is van visszaút – bár az idő vészesen fogy.
