A tévéről
Kisgyerekkorom boldog áramnélküliségben telt. Jórészt Kovács nagyapáméknál laktunk, mert édesapámék és Kelemen nagyapámék építkeztek, Kovács tatáéknál pedig nem vezették be az áramot addig, amíg be nem léptek a termelőszövetkezetbe. Kuláknak számítottak, ez volt a zsarolás egyik eszköze. Nekem nem hiányzott az áram, hisz nem is tudtam, mit adhat. Nagyapám megtanított fűzfából sípot, kürtöt készíteni, kaptam egy kis „halas” bicskát (halformája volt), amivel fúrtam-faragtam, de még játszottunk is vele, derékszögbe hajlítottuk, beleszúrtuk a hegyét a földbe és mutatóujjunkkal „felpittyantottuk”. Attól függően, hogy érkezett vissza, hegyre, eredeti helyzetre, kasza állásra, vagyis nyelének hegyével a földbe, lehetett nyerni, vagy vesztíteni.
Aztán elkészült a házunk, amibe már bevezették az áramot, és egy délután édesapám beállított egy hatalmas dobozzal, amelyben egy tévé lapult. Külön büszkeség volt, hogy magyar tévét sikerült szereznie, egy Orion márkájút. Amint bekapcsoltuk, megjelentek a csíkok és a bolhák, majd a kinti antenna hosszú kiabálással tarkított beüzemelésével megjelent a mozgókép. Éppen egy focimeccs ment. Nekem, kisgyereknek könnyen befogadható volt a tény, hogy embereket látok mozogni egy dobozban, hiszen már túl voltam az Ezüst tó kincsének helyi mozibeli élményén, minek következtében barátaimmal egy ideje állandóan indiánosdit játszottunk. Azonban a tévé hírére összefutottak a szomszédok is, a nyolcvanéves Rózsa néninek az egész valamiféle varázslatnak tűnt. Be se jött, csak az ajtóból nézte, majd mindannyiunk derültségére így szólt: – Gyertek ki, no! Gyertek ki onnan a dobozból! Többször is szólongatta őket hitetlenkedéssel vegyes szent borzadállyal, mi pedig jót nevettünk, majd elmagyaráztuk neki, hogy a dobozban nincs senki, csak elektronika, a képek messziről jönnek hozzánk.
Később, miután tízévesen elkerültem otthonról albérletbe Marosvásárhelyre, a tévézés is megszűnt. Ritkán, egy-egy jobb film erejéig be-behívtak a házigazdák tévézni, de életemet mindinkább a zene és a tanulás töltötte ki, majd a munka. Egy próbálkozásom volt még a tévézéssel, ami említésre érdemes: a ’80-as években, amikor a tévéadásokat is drasztikusan visszafogták Romániában, eljött a magyar tévé távoli befogásának divatja (DX tévézésnek hívták a szakemberek). Sógorommal elkezdtünk utána olvasni, s csakhamar hatalmas antennákat építettünk mind Mérában, mind Ditróban. Jelerősítőket vásároltunk és eszkábáltunk, másztuk a tetőket és a padlásokat. Szüleink csendes derültséggel szemlélték megszállottságunkat és velünk együtt örültek, ha szemcsésen is, de bejött a magyar adás. A műsor végén a Himnuszt, ha elkaptuk, kifejezetten jutalomként bámultuk. Akkoriban – így, vagy úgy – a Himnuszért meg kellett szenvedni Romániában…
Egy ideje ismét nincs tévém. Nem is hiányzik.
Kelemen László
