Nem a szentföldi turizmust akarjuk életben tartani – Dr. Jungbert Béla az S4C-nek

Mi a legjobb módja a humanitárius segítségnyújtásnak? A Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend milyen elveket követ ebben?

A Lovagrend alapvetően a Szentföldre koncentrál, tehát nem általában a Közel-keleti üldözött keresztények segítésével foglalkozik. A Szentföld biblikus értelemben az a terület, ahol Jézus Krisztus földi életében járt, tehát a mai Izrael és Palesztina térsége (Ciszjordánia és Gáza, vagyis a Palesztin Hatóság). A lovagrend ezen túlmenően Jordániával is foglalkozik, de a humanitárius segélyezés, valamint az egyéb közvetlen intézményi működés egyéb területekre nem terjed ki. A Jeruzsálemi Latin Patriárchátus pasztorálja még Libanont és Ciprust is, de ezek nem képezik a Szentföld részét. Az elsődleges térségi partnerünk a Római Katolikus Egyház szentföldi főhatósága, a Jeruzsálemi Latin Patriarchátus. Számolnunk kell azzal, hogy a keresztények ebben a térségben ma abszolút kisebbségben vannak, mindössze 1,5-2 % körüli arányszámmal, de ezen a kisebbségen belül is kisebbséget jelentenek a katolikusok, miközben többségben a görög-ortodoxok vannak, akik a más felekezetű keresztények nagyobb részével együtt, ma elsősorban a palesztin identitású arab lakosság részét képezik. Az arabnyelvűség és identitás előzménye az, hogy a kereszténység korai időszakában zsidók, görögök és rómaiak, valamint a közel-keleti városokból származó emberek alkották a korai egyházat, majd pedig az iszlám 7. századi hódításai során egy részüket megölték, mások elvándoroltak, vagy éppen áttértek az iszlámra. Voltak természetesen alávetett helyzetű, de helyben maradt keresztény közösségek is, amelyek körében nyelvben és részben kulturálisan is fokozatosan megindult az elarabosodás, miközben keresztény vallásukat megőrizték, identitásukban pedig mára palesztinokká váltak. Vannak természetesen a Szentföldön ideiglenesen ott élő külföldi papok, apácák és egyéb egyházi szolgálatot teljesítő személyek, valamint elsősorban Távol-keleti (főleg Fülöp-szigeteki) katolikus vendégmunkások is, de az ott élő őshonos keresztény közösség mára arabbá vált. A teljesség kedvéért természetesen lehetne beszélni még a Róma rítusát követő, vagy attól éppen eltérő, saját rítusú keleti keresztény egyházakról, az orosz-ortodox, neo-protestáns egyházakról, valamint a héber nyelvű Jézus-követőkről és egyéb közösségekről is.

Az arab nyelvű keresztény közösség mennyire azonosul az. ún. palesztin-üggyel?

Miközben identitásukat tekintve teljes mértékben palesztinok, a politikai és vallási radikalizmustól, a politikai fundamentalizmustól távol állnak. Nem rangsorolják közösségi tudatuk elemeit, hanem saját magukat egyszerre arabnak és kereszténynek vallják.

Nem ellentmondásos ez a zsidó-keresztény értékrend szerint?

Lehetnek súrlódások, de az egyszerre keresztény és arab öndefiníció az ő szempontjukból elválaszthatatlan. Azt fontos tisztázni, hogy a keresztények nem vádolhatóak terrorizmussal, vagy egyáltalán az abban való bármilyen érintettséggel. Ezt Izrael is nagyon jól tudja. Ez abban a formában is visszaigazolódik, hogy az Izraelben szigorúan kötelező és intenzív sorkatonai szolgálat kötelezettsége a lakosság egy ötödét kitevő arabokat általában nem érinti, miközben az arab keresztény fiatalok számára lehetővé tették, hogy polgári, vagy egyéb nem-fegyveres katonai szolgálatot tudjanak teljesíteni. Itt ugyanis az ember társadalmi integrálódását és érvényesülését a végzettsége és szakmai háttere mellett nagymértékben meghatározza az illető katonai és ehhez kapcsolódó biztonsági minősítése, amit elsősorban a katonai szolgálatban szerezhet.

Milyen formában nyújt segítséget a Lovagrend a szentföldi keresztényeknek?

A Lovagrend egyik prioritása az, hogy nem politizálunk. Nem adunk ki ilyen tartalmú kommünikéket, és nem közvetítünk az elakadt békefolyamatban, nem állunk politikai értelemben bárkinek a pártjára, miközben hangsúlyozzuk, hogy csakis a keresztények számára is biztonságot nyújtó békében vagyunk érdekeltek. Ezért mindössze humanitárius eszközökkel támogatjuk az ottani kereszténység megmaradását biztosító intézmények működését.

Döntéseink során nagymértékben támaszkodunk a helyi keresztény közösségeink vezetőinek a helyzetértékelésére, akiknek az állásfoglalásai alapján alakítjuk a segélyezést. A humanitárius segítségnyújtást úgy kell elképzelni, hogy működési, vagy fejlesztési projekteket finanszírozunk, vagy pedig különböző, már teljesített szolgáltatások és beruházások számláinak a fedezetét biztosítjuk. Például, az izraeli Akkóban van egy ferences iskola, amellyel még rendünk rendszerváltás utáni újjászervezője, Csordás Eörs atya alakított ki kapcsolatot, és ahova helytartóságunk több ízben jelentős támogatást juttatott el. Van ugyanakkor itt egy nagy elvi dilemma is. Az említett iskolában például ferences atyák tanítanak ugyan, de a diákok fele már muszlim. Sokan felteszik a kérdést, hogy miért kell támogatásban részesíteni egy ilyen iskolát?

A mi válaszunk erre az, hogy egyrészt keresztény gyerekek is tanulnak itt, másrészt pedig azok a muszlim diákok, akik szintén itt tanulnak – a tapasztalat is azt mutatja – alapvetően toleránsabbak és együttműködőbbek lesznek a későbbiekben.

 Akkor mondhatjuk, hogy ez valamilyen szinten egy előremutató kezdeményezés a jövőt illetően?

Igen, erre ez a helyes válasz. A fentieket még annyival ki kell egészíteni, hogy a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend országos helytartóságai nem saját döntéseik alapján, önhatalmúlag rendelkeznek az anyagi juttatásokról és a projektek finanszírozásáról, hanem többirányú, integrált módon járnak el. Ez azt jelenti, hogy van egy római főhatóságunk, ez a Nagymesteri Hivatal, amely irányít. Egyébként negyven országban, ötvennégy helytartóságban kb. harmincezer taggal működünk. Ez utóbbiak magánadományaiból származik a rendelkezésre álló pénzügyi keret. Tavaly például a helytartóságokból összesen 16,3 millió euro gyűlt így össze, ami jelentős összegnek mondható. Csak megjegyzem, hogy lovagrendi tagsági felvételünk egyik feltétele az, hogy a jelölt a hitben, valamint az Egyház szolgálatában való elköteleződése mellett, legyen kész és képes adományokkal is támogatni rendi vállalásainkat. Megemlítem, hogy Rendünk biztosítja a Szentföld egyetlen papi szemináriumának, a Beit Dzslla-i Teológiai Szemináriumnak a teljes működését, emellett pedig a Betlehemi Keresztény Egyetem működési költségeinek is megközelítőleg a felét.  Természetesen vannak belső viták is arról, hogy az ismert szent helyek biztosítása mellett kell-e, és milyen mértékben támogatni olyan, a Bibliában nem is nevesített, kvázi ismeretlen jordániai plébániai közösségeket, iskolákat és templomokat, árvaházakat, vagy kórházakat, amelyekről tagságunk nagy részének nincs is konkrét ismerete? Felteszik sokan a kérdést, hogy a klasszikus történelmi keresztény szent helyek működését támogassuk-e, vagy az élő közösségeknek nyújtsunk inkább támogatást. A helyes válasz erre nyilván az egyensúly megtalálása.

Miután azonban a szent helyek általában védettek, és többirányú egyházi juttatásokat kapnak, a mi támogatási főirányunk nem ez, és nem is a helyi zarándokipar erősítése, hanem kiemelten az, hogy a helyi keresztény közösségek tudjanak helyben megmaradni és működtetni tudják intézményeiket. Ennek nem mond ellent az, hogy természetesen mi magunk is rendszeresen szervezünk zarándokutakat.

A keresztény világ számára közismerten nagy kihívást, morális, valamint politikai felelősséget jelent a keresztények üldözése Szíriában, Irakban és egyéb helyeken is, mint például Afrika egyes részein. Hangsúlyozzuk azonban, hogy ezzel szemben a Szentföldön, ahova mi figyelmünket összpontosítjuk, ma nem találkozunk hitelvi alapú keresztényüldözéssel, mondhatni a vallások szabad gyakorlása érvényesül, a szent helyek pedig hozzáférhetőek. Ezzel együtt, itt is vannak különböző nehézségek és súrlódások, amit az is demonstrál, hogy elszomorító számban és arányban vándorolnak el innen is a keresztények. A hitük miatt nem üldözik ugyan őket, nem is akarják őket áttéríteni sem muzulmánnak, sem pedig zsidónak, mindazonáltal a szociális integrálódás nehézségei, a legkülönfélébb jogviták a hatóságokkal és a biztonsági korlátozások, a palesztin területeken pedig a kritikus közlekedési korlátozások és a munkanélküliség nehezítik a mindennapi életet. Miközben a zsidó telepesek számára itt kiépített kizárólagos használatú közlekedési infrastruktúra gyakorlatilag élhetetlen körülményeket teremt a palesztinok számára, izraeli barátaink már a kérdés óvatos felvetésében is gyakran latens antiszemitizmust látnak, és ők Izrael bármilyen megítélését nem a „palesztinkérdés szemüvegén” keresztül kívánják láttatni, hangsúlyozva azt, hogy a (biztonsági) fal megépítése óta alig volt terrorcselekmény, és egyedül ez számít. Ebbe a világképbe nehezen fér bele aztán a palesztinok egyéni, vagy közösségi joga, miközben keresztény barátaink növekvő számban hagyják el a Szentföldet.

Izrael, mint demokratikus berendezkedésű, a világ élvonalába sorolt, fejlett technológiájú és magas életszínvonalú, de a biztonságára kiemelten és sikeresen összpontosító ország, mindeddig eredményesen tartotta határain kívül az arab világ egyes országaiban eszkalálódó válságot és az ezzel járó iszlám alapú fundamentalizmust. Az is tény, hogy az Izraelben élő arabok, köztük a keresztények, sokkal jobb szociális és gazdasági körülmények között élnek, mint a palesztin önkormányzat területén, vagy akár Jordániában. Utóbbi ország ugyanakkor speciális eset, már csak azért is, mert itt több keresztény él, mint Izraelben és Palesztinában együttvéve.  A Jordán Hashemita Királyság belső stabilitásának a megőrzésére pedig kiemelten figyel mind Izrael és az Egyesült Államok, mind pedig a Nyugat általában, mert ha esetleg ott is radikális iszlám alapú destabilizálódás állna be, ez nemcsak Izrael Államot, hanem a térség keresztény közösségeit is nehéz helyzetbe hozná.

 Jordánia és Libanon ebből a szempontból célországként szerepel azok számára, akik más helyről, például Irakból érkeznek?

Ez így igaz, de személyes tapasztalat alapján mondom azt, hogy bár százezres nagyságrendben élnek menekültek az említett két országban is, a keresztény elüldözöttek általában vonakodnak a menekülttáborokba költözéstől, mert ott gyakran bántalmazás éri őket a radikalizálódott és frusztrált, szélsőséges ideológiák hatása alá került muszlimok részéről. A keresztények ezért, ha tehetik, sokkal szívesebben élnek a táborokon kívül. Elsősorban helyi plébániák és helyi keresztény közösségek vonzáskörzetében húzzák meg ideiglenesen magukat. Ilyen esetekben a plébániák a keresztény menekültek gyerekei számára az élelmezésen kívül az iskolai oktatást is próbálják helyettesíteni, amit saját erőforrásból végképp nem volnának képesek biztosítani. Ilyen közösségek támogatását is kiegészíti a Lovagrend.

 Az USA nagykövetségének Jeruzsálembe történő áthelyezése milyen hatással van a keresztényekre nézve?

Ennek közvetett hatása van, mégpedig negatív. Megnőtt ugyanis az izraeli és a palesztin felek közötti feszültség, a megszakadt békefolyamat esetleges újrakezdése pedig még illuzórikusabbá vált. Mindenképpen az izraeli egyoldalú érdekérvényesítés amerikai támogatásáról van itt szó, a két-állami rendezés pedig ugyanúgy esélytelenné vált, mint az egy ország két nép elv szerinti békéltetés. Ami pedig ez után továbbélhet az a konfliktusos status quo rövidtávon történő fenntartása, középtávon pedig itt senki nem képes még jósolni sem. A kiegyensúlyozott politikai kapcsolattartás részeként például évtizedek óta az volt a magyar diplomáciai gyakorlat is, hogy az Izraelbe látogató legfelsőbb szintű delegációk az izraeli tárgyalásaikat követően, ellátogattak Ramallahba, a palesztin vezetőkhöz is.

Legutóbb azonban, több évtized óta először, ez utóbbi látogatási elem elmaradt, ami szintén üzenetértékű. Izrael nekünk stratégiai partnerünk ugyan, és ennek további erősítése érdekünk, de eközben az arab világ számára változatlanul érzékeny palesztinkérdés rendezéséhez is érdekünk fűződik, amibe pedig beágyazott a szentföldi keresztények sérülékeny helyzete is.

Izrael szerint, természetesen a széles régióban egyedül itt biztosított a keresztények szabad vallásgyakorlása, amit nem vitatunk ugyan, de ezt csakis a meglévő problémákkal együtt kell és lehet csak vizsgálni.

A muzulmánok többsége gyakran úgy tekint a keresztényekre, mint a Nyugat előretolt bástyájára, a zsidók számára pedig ők mindenekelőtt arabok. Világossá kell tenni, hogy a Gázában ma is kormányzó iszlamista Hamasz, amely a nemzetközi közösség számára terrorista szervezet, a mi számunkra korántsem azonos politikai üzenetet hordoz a Ciszjordániában regnáló, Mahmud Abbasz elnök vezette ramallahi kormánnyal, amelynek anyagi támogatásában az EU, és így hazánk is részt vesz. Ennek részeként például több tucat palesztin diák magyar ösztöndíjjal tanulhat ma nálunk.

Térjünk ki egy kicsit az elüldözött keresztények lehetséges visszatérésére. Mi a helyzet azokkal a területekkel, ahol tényleges fizikai üldöztetéssel néznek szembe a közösségek tagjai?

Említettük már, hogy a szentföldi keresztényeket nem éri konkrét üldöztetés, a növekvő elvándorlás mégis jelen van közöttük. Ezt már visszafordítani, tehát a kivándoroltakat visszatelepíteni illúzió. A folyamat fékezése és megállítása lehet a cél, ami nagyon összetett és érzékenységgel telített kihívás. Egyedül Dél-Amerikában, ma több szentföldi hátterű palesztinszármazású keresztény ember él, mint a Szentföldön összesen. Ők természetesen nem csak mostanában, hanem az elmúlt 100 évben vándoroltak ki. Ami viszont az iszlamista radikalizmus és terror által elüldözött keresztényeknek a visszatérését illeti elsősorban Szíriába és Irakba, ez más kérdés, de szintén nehéz ügy. Sajnálattal állapíthatjuk meg ugyanis azt, hogy akik már a térségen kívül tartós, vagy végleges befogadást nyertek, azoknak az önkéntes visszatérése eredeti hazájukba, nem valószínűsíthető. Ez csakis az ideiglenesen a környező országokban tartózkodó menekültek esetében lehet valószínű. Ezért ma valójában az lehet a reális cél, hogy az elüldözés okainak a megszüntetése mellett a további kivándorlást lehessen megállítani. Itt nem csak a fegyveres konfliktusok befejezésének a kikényszerítéséről van szó, hanem a mindennapi élet normalizálásáról, az újjáépítésről is.

Létezik politikai akarat arra, hogy megmaradhassanak a szülőföldjükön ezek a közösségek?

Ez Egyházunknak kifejezett érdeke, lovagrendünk is elsősorban ezen ténykedik, de már vannak kormányok is, amelyek nyíltan felvállalták ennek bátorítását. Örülünk annak, és büszkeséggel tölt el, hogy Magyarország élen jár ebben.  Megemlíteném viszont azt is, hogy VI. Pál pápa 1964. évi szentföldi látogatása óta minden katolikus egyházfő ellátogatott ide, és ezeknek az utaknak az üzenete mindenekelőtt a szentföldi keresztények helyben maradásának a bátorítása.

Az úgynevezett Nyugat azonban általában felemásan viszonyul ehhez a kérdéshez, hiszen konkrét és átfogó stratégiával, projektekkel ma sem siet a keresztény közösségek védelmére.

 

DB

Fotó: Forintos Bence