Történelmünk során sokszor és sokan kényszerültek hazánkból a határainkon túlra. Néha akár úgy, hogy ki sem léptek a szülőfalujukból. A legtöbben közülük egész életükben olyan erősen kapaszkodtak emlékeikbe és kötődtek nemzetünkhöz, hogy teljesen sohasem tudtak beilleszkedni a határon, hazán túli életbe.
Baittrok László egy volt azon fiatalok közül, akik 1956-ban arra kényszerültek, hogy mindent hátrahagyva elmeneküljenek Magyarországról. Mai értelemben gyermek volt. Élete utolsó napjáig azért küzdött, hogy a hazáját segítse.
A legtöbb magyar család 1956-ban nem csak a forradalom bukása miatt vesztette el a reményét egy boldogabb jövő lehetőségében, hanem a családtagok, szerelmek, barátok elvesztése miatt is, akik kényszerűen elhagyták az országot. A távolba szakadtak pedig egész életükben megfosztva éltek hazájuktól, szeretteiktől. Nagyon sokan új életükben is igyekeztek nap mint nap megélni magyarságukat és erre számtalan lehetőséget találtak.
Baittrok László már Innsbruckban fejezte be a gimnáziumot és érettségizett. Az ember azt hihetné, ebben a korban a beolvadás a helyi társadalomba olyan természetes emberi folyamat, amit csak elfogadni és megérteni lehet. Laci nem ilyen volt.
Előbb lett körülötte mindenki kicsit magyar, mint ő osztrák.
Egy tisztes családapa, állhatatos családfenntartó, a magyar közösség motorjának aktív életébe érkezett meg a hazai rendszerváltás. A hirtelen jött szabadságban újra meg kellett, hogy határozza önmagának: ebben a helyzetben hol a helye, mi a dolga magyarként a világban. Döntött. Koldusnak állt és Magyarország szegényeiért áldozta először minden szabadidejét, majd családtagjait, barátait, ismerőseit is csatasorba állította.
hirdetésNehéz, sokszor lehetetlen volt ellenállni magával ragadó, minden kételkedést és bizonytalanságot elutasító személyiségének. Garázsa, aztán a szomszéd garázsa, aztán a falu üres raktára telt egyre az adományokkal. Ha eszközt cseréltek egy kórházban, ha új ágyakat vettek egy idősek otthonában, ha egy síterepen szállodát újítottak fel és bútorokat cseréltek, egész Tirol tudta, hogy
az izgága magyart kell keresni, mert neki bizony nagyon kell minden ami használható, értékes.
Elképesztő erőfeszítései itthonról sokszor elérhetetlennek tűnő mennyiségű és minőségű adományokat eredményeztek.
A raktárak mellett teltek a kamionok és indultak Magyarországra. Húsz éven keresztül erejét és hitét egyetlen pillanatra sem vesztette el abban, hogy jó úton jár, hogy fontos amit tesz. A teherautók kórházi műszerekkel és ágyakkal, gyógyászati segédeszközökkel, iskolai felszerelésekkel megrakottan érkeztek haza. Egymaga tette lehetővé számos hazai kórház kinyúlt sodronyú, deszkával javított, kopott ágyainak teljes cseréjét.
Háromszáz kamion!
Nagyon rövid követési távolsággal mérve is tíz kilométeres sorban férnének el egymás mögött. Laci a Magyar Máltai Szeretetszolgálat önkéntese volt. Vagy inkább ő maga volt Ausztriában a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Akik ismerték, azoknak nagyon hiányzik. Sokan nem ismerhették, hiszen nem volt ideje és igénye arra, hogy híre növekedjen, személye előtérbe kerüljön. Ő volt az egyike azon támogatóinknak, akik úgy vittek véghez nagy tetteket, hogy közben mindvégig alázatosak, így ismeretlenek maradtak.
A szeretetszolgálat harmincadik évfordulóján példáján keresztül adunk hálát az ismeretlenségben maradt támogatóinkért, segítőinkért. Nem ünnepelhetnénk nélkülük, de sajnos nem ünnepelhetnek velünk. Közel maradtak hozzánk. Bőven tíz kilométeren belül!
Győri-Dani Lajos
(A szerző a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ügyvezető elnöke.)
