1077. január 28-án történt a Canossa-járás, amelynek során a korszak leghatalmasabb európai uralkodója, IV. Henrik német-római császár bűnbocsánatért kényszerült vezekelni VII. Gergely pápa előtt. Mindez a középkorban hosszan elnyúlt invesztitúraharc egyik első állomását jelentette.
A pápaság és a császárság közti konfliktus azzal kezdődött, hogy 1075-ben VII. Gergely pápa a Dictatus Papae című enciklikájában deklarálta azt, hogy a római katolikus egyházat Isten alapította, s ebből kifolyólag a római pápa hatalma egyetemes. Ami egyben azt is jelenti, hogy ezáltal a pápa hatalma kiterjed az egyházi tisztségviselők kinevezésének és elmozdításának kizárólagos jogára.
A pápai oklevél kiadására az adott okot, hogy Henrik – a korábbi szokásrenddel szembemenve – 1071-ben a pápa beleegyezése nélkül nevezte ki Milánó új érsekét. Az új érsek ráadásul egy olyan személy volt, akit elődje, II. Sándor pápa korábban egy alkalommal már kiközösített az egyházból.
A Dictatus Papae ellen IV. Henrik császár levélben fejezte ki tiltakozását. Válaszreakcióként azonban nemcsak a nyilatkozat visszavonását, hanem egy új pápa megválasztását is követelte. Emellett pedig az időközben megüresedő püspöki tisztségekre újabb személyeket nevezett ki, továbbra is ellenállva a pápai akaratnak.
A pápa hasonló elszántsággal reagált arra, hogy a császár semmibe vette rendelkezését. Az 1076-os böjti zsinaton kiadott levelében VII. Gergely kiközösítette a császárt. A kiátkozás szövegét egy Szent Péterhez szóló ima keretezte: ennek során a pápa Szent Pétert hívta tanúként saját hatalmának elismerése végett, és kijelentette, hogy Henrik elfordult az egyháztól és „szét akarja zúzni azt”. Ebből következően pedig a császár minden alattvalóját felmentette a Henriknek tett hűbéri eskü kötelezettségei alól. Az ima végén pedig Gergely „a kiátkozás bilincsébe” verte a császárt.
A két méltóság tehát kölcsönesen kétségbevonta a másik legitimitását. A pápa helyzetét jelentősen segítette az, hogy IV. Henrik helyzete a birodalmon belül nem volt stabil. A birodalmi arisztokrácia jelentős része üdvözölte a császár elmozdítását, és mindezt casus belliként alapul véve fellázadtak a császár ellen. Emiatt Henriknek végül nem maradt más választása, mint hogy – legalábbis ideiglenesen – meghátráljon a pápai akarattal szemben.
hirdetésA császár 1077 januárjában megmaradt híveivel együtt Canossába utazott azért, hogy elnyerje a pápa megbocsájtását. Henrik gyalog, böjtölve, vezeklőcsuhában érkezett Canossa várához és a téli hidegben három napon át fedetlen fővel várt a várkapu előtt, amíg a pápa elé járulhatott. A pápa – a bűnbocsánat elvének jegyében, illetve hívei kérésének eleget téve – kénytelen volt feloldozni a királyt, és püspökeivel együtt visszavenni őt az egyházba.
A Canossa-járás által Henrik valamelyest stabilizálni tudta helyzetét a császárságon belül, amire nagy szüksége is volt, mivel a fellázadt német arisztokrácia már új uralkodót választott Rudolf von Rheinfeld sváb herceg személyében. Ezzel a birodalmon belül egy hosszú háború vette kezdetét, amely csak 1080-ban ért véget. Az 1080 októberében vívott hohenmölseni ütközet során ugyan Rudolf serege legyőzte Henrikét, a sváb herceg azonban belehalt a csatában szerzett sérüléseibe, s ezzel véget ért a háború. Ezzel a császár stabilizálta helyzetét birodalmán belül, s így ismét a pápával való konfliktusára koncentrálhatott.
Henrik a korábbi megaláztatásért bosszúból ismét VII. Gergely elmozdítását követelte, ezúttal azonban már III. Kelemen személyében egy ellenpápát is kikiáltott Gergellyel szemben. Tehát mostmár nemcsak a rivális pápát akarta elmozdítani, hanem egyenesen a saját hívét akarta beültetni a pápai trónra. Akaratának hadseregével adott nyomatékot: 1083-ban és 1084-ben, két alkalommal rövid időre sikeresen elfoglalta Rómát, ahol III. Kelemennel ismét császárrá koronáztatta magát (mivel Gergely időközben ismét kiátkozta őt, ezért hatalmának biztosítása végett erre szükség volt).
A pápa szorult helyzetben a Dél-Itáliában uralkodó normann királytól, Robert Guiscard-tól kért segítséget. A normannok biztosították őt támogatásáról és elindultak, hogy visszafoglalják a Pápai Államot a császártól. Ez 1085-re sikerült is, azonban a normannok a visszafoglalt területek jelentős részét ki is fosztották és az alattvalók úgy tekintettek a helyzetre, mintha a pápa az ellenségüket hívta volna be az államba. Emiatt Róma népe fellázadt a pápa ellen, akinek végül száműzetésbe kellett vonulnia, s még ugyanebben az évben, Salerno városában elhunyt.
Halála után hívei III. Viktor személyében új pápát választottak, a császár azonban továbbra is kitartott III. Kelemen mellett. Mindez hosszú polgárháborút eredményezett a Pápai Államon belül. A III. Viktor halála után 1087-ben II. Orbánt választották pápává, akinek regnálása jelentős ideje alatt a francia királyság területén kellett tartózkodnia, mivel Rómában Kelemen ellenpápa trónolt. II. Orbán csak 1094-ben térhetett vissza Rómába, a harcok azonban még 1098-ig folytatódtak Közép-Itáliában.
Mindezzel az invesztitúraharc sem zárult le, a császár és a pápa közti rivalizálás az elkövetkező évszázadban is folytatódott. Az Orbán után megválasztott II. Paszkál pápa 1102-ben ismételten kiátkozta Henriket, aki ekkor már egy, a Szentföldre irányuló keresztes hadjárat vezetését helyezte kilátásba a bűnbocsánat elnyerése érdekében. Erre azonban nem került sor, mivel saját fia vezetésével újabb lázadás tört ki ellene, s végül lemondatták a trónról fia javára.
Forrás: rubicon.hu, kiemelt kép forrása: Wikimedia Commons
