A bizakodásról

Otthon a Kárpát-medencében

Felújítják a Moszkva kávézó épületét Nagyváradon – olvasom az erdélyi sajtóban. Mi lesz a váradi Moszkvával, miután RMDSZ-alapítvány lett a Sonnenfeld-palota új tulajdonosa?

Túl a kicsit sikamlós címen, azért kaptam fel a fejemet, mert Váradon egyedül ebben a kávézóban rendeznek rendszeres táncházat. Sajnos hozzászoktunk már, hogy nagyfelújításon átesett épületekből a táncházak és a táncházasok kiszorulnak. Lehet, hogy azért, mert a felújítók szerint ez a kultúra, és annak művelői már nem illenének bele a rendbetett, színvonalasabb új terekbe, lehet, hogy egyszerűen csak ürügyet keresnek ennek a számukra veszteséges, vagy lenézett programnak az eltávolítására. Ezt tették például 1984-ben Kolozsvárott is, a CFR klubban, ahol a felújítás alkalmat adott a táncház betiltására. Pedig a táncház is jól érzi magát egy jól megformált, friss, új térben, bizonyíték rá a Hagyományok Háza Corvin téri felújított épülete, ahol nemrég indult újra a tánctanítás és a táncház.

Mikor a cikk olvasásakor eljutottam a kommentekig, még jobban elkedvetlenedtem. Ugyanazt láttam itt is, mint Magyarországon: a kishitűséget, a gyanakvást. Hogy átvernek, hogy ellopják a pénzt, hogy megvezetik az embereket. Legyen az akár sikertörténet, senkit nem érdekel. „Hány lélegeztető gépet lehetett volna venni abból a támogatásból?” Ez az egyik első közhely-kérdés mindig, ha kulturális célokra fordítunk komolyabb summát. A Semmelweis emlékév is megkapta a magáét: miért az emlékét próbáljuk megőrizni abból a sok pénzből, miközben a kórházakban ez sincs, meg az sincs, meg amaz sincs.

Szomorúan látszik ezekből a jelekből lelki sivárságunk, a ma emberének teljes fordulata az anyagiak felé. Pedig: „nem csak kenyérrel él az ember” – mondta Jézus a kísértőnek. Winston Churchill is sokszor kiállt a kultúra alapvető fontossága mellett, noha gyakran idézett mondata soha nem hangzott el. (Amikor a második világháború alatt a brit parlament a hadi költségek miatt meg akarta szüntetni a művészet támogatását, a legenda szerint Churchill azt kérdezte a képviselőktől: „De hát akkor miért harcolunk?”

Lehet, hogy nem ildomos saját példát is idehozni, de tisztességből, a szüleim iránt érzett hálából mégis megteszem. Ha gondolkodásukban az anyagiak játszották volna a főszerepet, Édesapámék nem fordítottak volna havonta egy fizetésnyit arra, hogy fiuk Marosvásárhelyen, meg Kolozsváron tanuljon. Nekem ugyanis soha nem adtak ösztöndíjat, noha mindvégig jó tanuló voltam. De a gondolatot kitágítva: meggyőződésem, hogy ha az Európai Unió a kezdetektől fogva nem csak egységes gazdasági övezetként határozta volna meg önmagát, hanem egységes kulturális térként is (mint ahogy az is volt még akkoron), ma nem itt tartanánk.

Hátha mégis jó táncházak lesznek a gyönyörűen felújított Moszkva kávézóban!?

Kelemen László

Iratkozzon fel hírlevelünkre!