Deglobalizáció, mint a korforduló biztos jele

„Tudjátok, ha én ember volnék, ember, ki arra kényszerült, hogy a világtörténelem leghosszabb századában éljen (leghosszabb, pedig még háromnegyede se telt el)...” írta 1969-ben Szilágyi Domokos a Kényszerleszállás című versében. Beteg csontjaiban inkább csak sejtette, mint sem tudta a még hátralévő évtizedek irdatlan hosszát. Az erdélyi költő egyike volt a magyar művész-zsenik hosszú sorának, akik mindig valahogy hamarabb tudták az idők jeleit, mint azt a kortársak bármikor is érzékelhették, vagy a tudományok leírhatták volna.

A korfordulók sohasem látszottak épp akkor, amikor pontosan bekövetkeztek. Tudósok is mindig azok bekövetkezte után tudtak csak beszélni róluk, eljövetelükről először mindig a látnoki képességű költők értesítettek bennünket.

Az irodalmunk mindig tele volt ilyen prófétákkal, akik akár évszázadokkal előbb kiszimatolták koruk üde tavaszi levegőjéből a puskaporos telek eljövetelét.

Vörösmarty Mihály számos írásos látomásában megjövendölte a majd valóban beköszöntő „leghosszabb századot”, például Az emberek című versében hideg pontossággal körvonalazta az emberi nem televényéből kinőtt új fajt, a totalitárius rendszerek gyilkos természetű tömegemberét.

„Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc – s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!”

Kortársa, Madách Imre Az ember tragédiája londoni színében szintén olyannak tűnik, mint egy olyan időutazó, aki már kívülről-belülről kiismerte a jövő századot. Jankovics Marcell animációs remekében már nem tett mást, mint csak tovább gondolta immár képekben Madách vízióit, két percben ráfestette a XX. századot egy londoni óriáskerékre.

Weöres Sándort, immár a XX. század szülöttét 1943 és 1945 közt a legmélyebb undor, a legsötétebb kétségbeesés örvénye rántotta maga alá, teljes reménytelenség fogta el, aminek több versében is hangot adott, többek között a XX. századi freskó címűben is, ahol már egy végérvényesen romba dőlt világról ír:

„Felhőkakukvár
háromezer éve telik díszekkel és lomokkal,
nagy ládákkal – felirásuk: „én!” „enyém!” „nekem!” „engem!” s falát mindenfelé kinyomta „az én kincsem”, „az én lázam”, „az én üdvöm”, végre felbillent
s az alatta felgyűlt ganajba zuhant.

Lakói
a lenti mocsokban hemzsegnek,
nem értik mi történt velük, nem látnak az éjszakában, jajgatva vergődnek a szeméten, vagy futkosva, egymásra tiporva cipelik törött, recsegő holmijukat,
vagy építeni akarnak, a törmeléket dúlva —
(…)
Az égen egy maradt: a tétlen, közönyös lélek,
az Undor Angyala. Mert már csak az utálat, melynek lelke van.
(…)
Ha látnának az eleven fáklyafénynél: őt látnák, az Undor Angyalát amint lábával harangoz a kutyáknak, vagy fütyülve a romokra vizel
(…)
Az Undor Angyala
egykedvüen játszik
a rom felett.
Vár.”

Bekövetkezik hát, amitől oly régóta tartottak, az „én!” „enyém!” „nekem!” „engem!” mindenek elé való helyezése, s a háromezer éve díszekkel és lomokkal összebuherált Felhőkakukvár az alatta felgyűlt ganajba zuhan.

Huszárik Zoltán Szindbád című filmjében a főhőst alakító Latinovits Zoltán már 1971-ben, az akkor még itthonról alig látszódó globalizmus érték-, ember- és nemzetellenes szorítását panaszolta el:

„Nem szeretem ezt a mai világot. Azt mondják, átmeneti idők, csakhogy én nem kívántam átmeneti időt. Arra sem emlékszem, hogy ezt az egész életet valaha kiköveteltem volna. Protekciót biztos nem vettem igénybe. Már arra sem vagyok kíváncsi, hogy minek örülhet az ember, ha magyar.”

E magyar művészek prófétai gondolatai most csak azért kerültek elő, mert a költők által már akár évszázadokkal ezelőtt megsejtett változásokról, az Átmeneti Idők eljöveteléről a Látószög blogon olvashattunk egy nagyon okos összefoglaló írást Békés Márton történész tollából.

A szerző egy olyan korfordulóról ír a deglobalizáció általános jelensége kapcsán, amelyben történetesen épp benne élünk, és ami a jelenlegi világunkat eluraló liberalizmus kríziséből fakad.

Az írás áttekinti azokat a korszerű folyamatokat, amelyek mindegyike a liberalizmus különböző mértékű és mélységű tagadásán alapulnak. A társadalomtudományok immár beérték a költőink által megsejtetteket, leírni képesek azokat az átmeneti időket, amelyekből valami egészen új, s reményeink szerint akár talán valami élhetőbb emberi létezés nőhet ki. Mint Madách Ádámja, mi is az eszméken át tartó álomutazásunk során épp most lépünk át egy új történelmi színbe.

A szerző először végig veszi azokat a huszadik századon átívelő világméretű konfliktusokat, aminek lényegét a hegemóniára törekvő impériumok egymásnak feszülésében látja. Az évszázad elején a ringben nehézsúlyú harcosok álltak egymással szemben, az európai egyeduralomért küzdő, feltörekvő Német Császárság és a status quót megőrizni akaró Brit Világbirodalom, a wilsoni amerikai típusú liberalizmus, a leninista kommunizmus, amely aztán a két világégés után sem hozott kizárólagosságot egyik erőnek sem, bár némi kényes egyensúlyban lévő nemzetközi rendet azért eredményezett.

Az egészből nyertesen kikerülő Amerikai Egyesült Államok 1991-től egypólusú nemzetközi rend építésébe kezdett, de aztán három nagyobb ellenhegemónia-kísérlet kihívásával találta magát szemben: Oroszország, Kína, mint lokális ellenerő, s az iszlám világ részéről, mint egy vele szögesen szemben álló másik értékrend.

A globalizáció eleinte azt hirdette magáról, legalábbis Fukuyama tézisei szerint, hogy a történelem már-már a végéhez közeledve, elérte a társadalmiasulások legmagasabb fokát, ideológiája a liberális demokrácia pedig a legjobb, ami érhette eddig az emberiséget.

Samuel P. Huntington azonban már 1993 elején rámutatott, hogy a megálmodott világbéke helyett hamarosan egy rendkívül konfliktusos korszak következik, amely a hagyományos (gazdasági, diplomáciai, katonai) érdekellentétek mellett kulturális összeütközéseket is előhoz – azt állította, civilizációk összecsapásának veszélyes korszaka előtt állunk! A konfliktusok közül különösen azt emelte ki, hogy „az iszlámnak mindenütt véresek a határai”.

A szerző a globalizációs jelenség kulturális hatásainak összefoglalására Alain de Benoist idézi, aki így fogalmaz „a kulturális globalizáció során a kapitalizmus már nem csak javakat és árukat értékesít, hanem jeleket, hangokat, képeket, szoftvereket és kapcsolatokat is […] gyarmatosítja a képzeletünket és meghatározza a köztünk zajló kommunikációt. […] A képek és hangok univerzális áramlásán keresztül megvalósítja az életmód világszintű egységesítését, drámaian csökkenti az eltérés és a különbözés esélyét, azonossá teszi a gondolkodást és a viselkedést, továbbá lerombolja a kollektív identitásokat és a hagyományos kultúrákat.” A globalizációról tehát összegezve elmondható, hogy egyértelműen egyféle emberi redukció!

Békés Márton ezek után különféle nemzetiségű és civilizációs hátterű szerzők munkáit összevetve a következőkre jut a globalizáció megtorpanásának tekintetében:
1.) nem alakult ki egységes, kultúrköröktől független világcivilizáció, de
2.) az amerikai típusú (nyugati liberális) globalizáció sem vált egyeduralkodóvá, viszont
3.) új (iszlám) ellenglobalizációs folyamat alakult ki, ugyanakkor
4.) a több civilizáció együttélésével járó többpólusú világ létrejötte is egyre inkább lehetségesnek látszik, amelyben az egyes civilizációk egy-egy regionális hegemóniát gyakorló állam köré szerveződő nagy térbe integrálódnak.

A globalizáción belüli ellenerőknek tekinti Békés azokat az újonnan kibontakozó mozgásokat, mint például a Trump-adminisztráció számos kormányzati cselekvését, vagy a liberális tabuk, média és szókincs heves elutasítását. Kívülről jövőnek tartja a gazdasági háborúskodás újjáéledését, a nemzetközi szervezetek iránti bizalom látványos csökkenését, a nemzetközi megállapodások szaporodó elutasítását.

A globalizáció nyerteseinek elméletét, a neoliberalizmust egyre szélesebb körben utasítják el a világon, helyette a piacgazdaság és az állam, a munkajövedelmek és a tőkejavadalmak, a hazai és a külföldi tulajdon egyensúlya kerül előtérbe, írja a szerző jeles közgazdászokra hivatkozva. Ebbe a trendbe tartozik integráció kereteinek megbomlása is, gondoljunk a Brexitre, a skótok, a katalánok, korzikaiak majdhogynem sikeres elszakadási kísérleteire.

Mivel a világ szemében a „globalizáció amerikai terméknek” tűnik, ezért ellene világszerte szervezetlen és primitív Amerika-ellenes mozgalmak léptek fel, az al-Kaida 2001-es New York-i terrorcselekménye jelentette ebben a fordulópontot. Azóta az iszlám ellenglobalizáció reális veszély lett, amely érvényesülhet államok segítségével, vagy megjelenik irreguláris terrorszervezetek képében.

A nemzeti identitás-megőrzés igényének felértékelődése egyszerre jelzi és sietteti a liberális (neoliberális–globális–kozmopolita) világrend alkonyát. Mindez nem más, mint „harc a helyi és különös karakterjegyek megőrzéséért, a kultúra egyediségéért az egyneműsödés szörnyűséges lavinája ellenében” (Ezra Pound).

Korforduló tehát az, amelyben most élünk – zárja gondolatait a szerző –, minden amit magunk körül látunk az zömében a liberalizmus kríziséből fakad, és minden, ami ma korszerű, az a liberalizmus különböző mértékű és mélységű tagadásán alapul.

A cikk alapján tehát manapság talán némi remény mutatkozik arra, hogy a Felhőkakukvár alatti romok közt tébláboló Szindbád, akár kíváncsi is lehet immár arra, hogy minek örülhet az ember, ha magyar.

Látószög blog