Katasztrófa a Donnál

Amikor 1941 júniusában Németország a Barbarossa-terv keretében lerohanta a Szovjetuniót, akkor még nem merült fel Magyarország háborúba való belépésének a lehetősége. Hogy így alakultak az események, ahhoz nagyban hozzájárult az, hogy június 26-án felségjelzés nélküli bombázógépek támadást hajtottak végre Kassa városa ellen. 

Máig sem lehet teljes biztossággal tudni, hogy mi is történt június 26-án Kassán, azonban a történészek szerint a legvalószínűbb az, hogy szovjet gépek bombázták Kassát, habár mindezt egy tévedésnek köszönhetően tették. A szovjetek valódi célpontja a Kassától északra fekvő Eperjes lehetett, amely már a németek által létrehozott szlovák bábállam része volt, s ahol a németek egy rádióközpontot is működtettek. Ez lehetett a szovjetek célpontja. A két város elrendezése akkortájt „felülnézetből” nagyon hasonlított egymáshoz, így könnyen elképzelhető az, hogy a messziről érkezett szovjet pilóták összetévesztették a két várost.

A gépek által ledobott bombák közül kettő nem robbant fel, s ezeket a tűzszerészek szovjet gyártmányúként azonosították, így a korszakban is a szovjet bombázás híre terjedt el. Ennek hatására másnap Bárdossy László miniszterelnök napirend előtti felszólalásában bejelentette a hadiállapot beálltát az országgyűlésnek, s ezzel Magyarország is belépett a világháborúba.

1941 nyarán még csak a Kárpát-csoport ment ki azonban a frontra, amely a teljes magyar haderőnek csupán kisebbik részét alkotta. 1941 második felében egészen a tél beálltáig a németek töretlenül nyomultak előre, a magyar csapatoknak elsősorban ellenőrző-megszálló feladatok ellátása jutott, viszonylag ritkán kerültek tényleges harci kontaktba az ellenséggel.

A tél beálltával azonban a német előrenyomulás megakadt, az időjárásban beálló változásoknak is köszönhetően a szovjetek stabilizálni tudták a frontot, s 1942 során a német dominancia helyett már egy kiegyenlített küzdelem folyt a keleti fronton. A németek ezért 1942 elejétől kezdve igyekeztek elérni azt, hogy Magyarország is nagyobb erőket küldjön a Szovjetunió ellen, s ebben sikerrel is jártak. 

A szovjet frontra való kivezénylés végett állították fel a 2. magyar hadsereget, amelybe az ország minden területéről, egyenletesen igyekeztek besorozni katonákat.  Bár a hadsereg a honvédség felszerelései közül a legjobbakat kapta meg, technológiai szempontból így is messze elmaradt a keleti fronton küzdő többi fegyveres erőtől.

Probléma volt egyrészt az, hogy a gépesítés, a motorizáció is gyerekcipőben járt ekkor még a magyar hadseregben, a logisztikai feladatok ellátása végett sokszor lovakat és egyszerű szekereket kellett igénybe venni. Sőt, nemcsak a logisztikában volt ez így, hanem a tényleges harcászat terén, kevéssé ismert tény ugyanis az, hogy még a második világháború során is szép számmal voltak kint a fronton huszárkatonák, akik felett valójában már az előző világégés során is eljárt az idő. 

Felszereltség terén komoly problémát jelentett az is, hogy a magyar hadseregnek nem voltak kellő erejű páncéltörő fegyverei. A magyar tüzérség ágyúi a korszak viszonylatához képest lőtávolságban, tűzgyorsaságban és az átütőerő tekintetében is elmaradtak a szovjetek technológiájától. Ugyanez gyakorlatilag a harckocsik terén is elmondható: a Nimród harckocsi – pontos megnevezése szerint „önjáró löveg” –,  kifejezetten tankelhárító és légvédelmi feladatok ellátása végett lett rendszeresítve a magyar honvédségben a harcok kezdete előtti években, azonban előbbi feladatkörét gyakorlatilag nem tudta ellátni a keleti fronton a fegyverzet gyengesége miatt.

A 2. magyar hadsereget vitéz Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt április 17. és június 27. közt szállították ki a keleti frontra. Sajnálatos módon már a kezdeti időszakban jelentkeztek a felszereltségben meglévő hiányosságok. Bár a magyarok a harcok során több alkalommal is sikeres hadműveleteket hajtottak végre, a legtöbb sikert a gyalogság állhatatosságának köszönhették, ugyanis sem a tüzérség, sem a harckocsizók nem tudták felvenni a versenyt a szovjeteknél lévő technológiai fölénnyel.

1942 nyarán a németek és szövetségeseik a Don-folyó mentén majdnem mindenhol a folyó túlsó partjára szorították vissza a szovjeteket, akik csupán néhány hídfőállást tudtak megtartani a folyó nyugati partján.  1942 augusztusában a német és magyar csapatok közösen támadva próbálták meg felszámolni ezeket a hídfőállásokat, azonban e törekvés végül kudarcot vallott.

Gyakorlatilag ez alapozta meg azt a szovjet ellentámadást 1943 januárjában, amelynek során a doni katasztrófára is sor került. A németek és szövetségeseik a Don folyó menti védvonalon egy közel 200 km-es szakaszt bíztak a magyar erők védelmére, s e vonal az említett hídfők közül kettővel is érintkezett.

Összegezve tehát egy olyan feladatot adtak ki a magyar hadseregnek, amelyet az saját létszámának és felszereltségének birtokában egész egyszerűen nem láthatott el. Mindez azért is történt így, mert a németek ekkor már minden erejüket Sztálingrád bevételére összpontosították, s úgy vélték, hogy a Sztálingrádért foggal-körömmel küzdő szovjeteknek a magyar védvonal mentén nem lesz kellő erejük arra, hogy offenzívát indítsanak.  

Elképzeléseik azonban sajnos tévesnek bizonyultak. 1943. január 12-én a szovjetek akcióba kezdtek az említett hídfőállások egyikében, Urivnél. A helyzetet híven jellemzi, hogy eredetileg ezeket az akciókat csupán felderítésnek, erőpróbának szánták a támadás előkészítésére, azonban a magyar erők széttagoltságát látva improvizatív módon általános támadást rendeltek el, s ezt a támadást a honvédek nem tudták visszaverni.

A magyar fél ezt látva segítséget kért a németektől, akik azonban csupán kisebb erőket küldtek, mivel nem érezték át a szovjet támadás komolyságát. Ráadásul még az elküldött erősítések is elakadtak az előnytelen időjárási körülmények miatt és csak késve tudtak részt venni a szovjetek elleni védelemben.

A január 12-t követő napokban a magyar arcvonal több részre szakadt, a kiépített védvonalat a szovjetek több helyütt is áttörték, azonban Jány Gusztáv ennek ellenére sem rendelt el visszavonulást. A magyar alakulatok a német elvárásokhoz igazodva a végsőkig tartották állásaikat, azonban ennek során egyre inkább felmorzsolódtak.

A legnagyobb hiányosság ott mutatkozott meg, hogy a magyar erők egész egyszerűen csak minimális – a németektől kapott – olyan fegyverzettel rendelkeztek, amellyel a modern szovjet T-34-eseket ki lehetett volna lőni. A korábban említett Nimród 40 mm-es Bofors gépágyúja ugyanis nem volt elégséges arra, hogy átvigye a szovjet tankok vastag páncélzatát (könnyebben páncélozott harckocsikkal szemben a Bofors gépágyú elég lett volna, itt azonban egész egyszerűen kevésnek bizonyult már). 

Mivel a helyzet magyar részről egész egyszerűen tarthatatlan volt, ezért a kiadott, ellenállásra felszólító parancs ellenére is számos helyütt megindult a magyar csapatok visszavonulása. Jány január 24-én adta ki emlékezetes „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű hadparancsát, amelyben a katonákat gyávasággal vádolta és a legszigorúbb szankciók bevezetését helyezte ellenük kilátásba. A parancsot sok helyütt már figyelembe se vették, illetve azt utóbb vissza is vonatták Jányval. 

A magyar sereg megmaradt alakulatait a Dontól 100 km-re nyugatra próbálták meg összpontosítani, a teljes haderőből azonban csupán nagyon kevesen érkeztek meg az összpontosítási területre, közülük is sokan sebesüléseket, fagysérüléseket elszenvedve. Márciusig a 200 ezer fős hadseregből csupán 61.000 fő érkezett meg, s emiatt végül a teljes 2. magyar hadsereg hazaszállítása mellett döntött a hadvezetés. 

Utóbb Jány is revideálta korábbi parancsát, április 4-én az alábbiakban összegezte a doni eseményeket:  „Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.”

A Makám együttes „A Don-kanyar felől” című dala állít emléket e tragikus napoknak

A doni katasztrófa eredményeképp tehát a 2. magyar hadsereg jelentős része megsemmisült,

néhány nap leforgása alatt több, mint százezer magyar katona sebesült meg, halt meg, tűnt el, vagy esett hadifogságba.

Az ő helytállásukról és kitartásukról emlékezünk meg mind a mai napig január 12-én. 

(A kiemelt képen a visszavonuló magyar alakulatok láthatóak, a kép forrása: Fortepan)