Gyerekkori karácsonyok

Otthon a Kárpát-medencében

Amiben én felnőttem, az még egy másik korszak volt. A helyszín Gyergyóditró, Pesttől 600 kilométernyire, keletre, ahová már a reformáció szele sem ért el. Akkoriban még őrizte üdítő, természetközeli romlatlanságát: a patakban pisztrángok, pérek éltek, amelyeket gombostűből gyártott horgokkal igyekeztünk kifogni. A műtrágyát hírből sem ismerték, csak a „ganét”, amit nagyapámék szánnal hordtak ki téli időben a földekre. Frissen fejt langyos tejet ittunk, kemencében sütöttük a kenyeret, és sízés közben volt, hogy megkergettek a farkasok.

Édesapámtól kaptam karácsonyra az első pár sílécet, maga készítette kőrisfából. Jováki Péter keresztapjának asztalosműhelyében leszabta, majd a mosófazékban felfőzött vízben ügyesen meghajlította az orrát. Bindungot (kötést, a szerk.) rá már az üzletből kaptam, nagyon büszke voltam rá, mert a boltban kapható dolgoknak nálunk akkor sokkal nagyobb értéke volt, mint a házilag elkészítettnek, hiszen pénzért vették, az pedig a falusiaknak kevés volt. Ezért aztán vágyakozva néztem városi unokatestvérem játékbolti traktorját, nekem csak egy házilagosan, apám által fából faragott jutott, noha gyermekként traktorista akartam lenni. A karácsonyi ajándékok is otthon készültek, többnyire szüleim munkáját dicsérték: anyám kötött, horgolt, varrt, apám faragott, fúrt, felújított. Nem volt szokás a nagy ajándék, s ha netán mégis az üzletből származott, ugyancsak emlékezetes maradt. Azt sem bántuk, ha unokatestvéremmel egyforma garbót kaptunk.

Karácsonyfát, ajándékot nálunk még a Jézus megszületését jelentő Angyal hozott, nem a Jézuska, nem is a Mikulás, főleg nem a télapó, vagy egyéb cukiságok. Előtte édesanyám bőszen takarított, mosott, kézzel, lent a pincekonyhában. A nagyobb darabokat aztán a patakra hordtuk öblíteni, sokszor a csattogó hidegben, a vastag jégbe vágott lékhez. Egyik első karácsonyi emlékem is a mosáshoz kapcsolódik: egy fehér toll libegett le elénk a pincébe, s én rohantam veszettül felfelé, mert biztos voltam benne, hogy az angyal hullatta el a szárnyából, miközben nálunk járt, s én azt elmulasztottam. Édesanyám kacagva botorkált utánam, s a felső, tisztaszobában, melyet erre az alkalomra befűtöttünk, ott állt a gyönyörű szép karácsonyfa…

Karácsony vigíliáján nálunk nagy eszem-iszom sem volt, csak az éjféli mise után. Később persze ez megváltozott, miként a kántálás is: gyerekkoromban még énekelni is korcsoportonként jártunk. Kezdtük mi gyerekek, aztán a legények fejezték be a lányos házaknál. Nagyobbacska koromban sokszor a hegedűt is vittem, s gémberedett ujjakkal, de boldogan kísértem az éneket. Süteményt, cukorkát (nagyapám szerint „bombócot”) kaptunk, néha pénzt is, így nem bántuk egyáltalán, hogy a felnőttek böjtölnek. De a legnagyobb boldogság az volt, ha megengedték, hogy a tisztaszobában, a forróra fűtött csempekályha és az illatozó fenyő mellett aludjunk a reggeli Ünnepig.

Kelemen László

Iratkozzon fel hírlevelünkre!