Ezt a darabot most követelte ki az idő – Ibsen a Pesti Színházban

December 14-én mutatták Henrik Ibsen John Gabriel Borkman című darabját a Pesti Színházban. Az előadást Valló Péter rendezte, amiben Hegedűs D. Géza, Hegyi Barbara, Börcsök Enikő, Lukács Sándor, Vecsei H Miklós és Balázsovits Edit játsszák a főszerepeket.

A központi szereplő egy korrupt bankár, akinek mindene a pénz. Miután megbukik és börtönbe kerül, végig azon dolgozik, hogy kiköszörülje a hírnevén esett csorbát. A darab azt latolgatja, hogy utólag helyre lehet-e hozni a múlt hibáit a következő generáció segítségével.

Az előadásról a darab címszereplője, Hegedűs D. Géza és a fiát Erhartot megformáló Vecsei H. Miklós mesélt nekünk.

Fotó: Kürtös Kata/vasarnap.hu

vasárnap.hu: Erhart Borgmant játszod, a bankár fiatal fiát.  Milyen ez a karakter?

Vecsei H. Miklós: Szerencsém van, mert nagyon jól van megírva a karakterem, és ha jól játszom, egy nagyon szép íve van, annak ellenére, hogy csak kétszer 10 percet vagyok a színpadon.

Az elején bejön egy jókedvű, határozott fiú, aki egy perc múlva kap egy óriási gellert. El akar menni az idősebb szeretőjével aznap este a család esküdt ellenségéhez, és mindezt a nő mondja el helyette a családnak, úgy, hogy kettejük kapcsolatáról nem is tudnak otthon. Hiába ő akar vele menni, nem bírja ezt kimondani, ezért inkább ráfogja a zenére, hogy muszáj elmennie különben megbolondul tőle. Amikor eldönti, hogy a zenére ráfogva elmegy, ráébred, hogy utoljára látja a nénikéjét és az édesanyját, mert ha most elmegy, soha többet nem jön vissza.

Itt egy „jóéjszakátba” kell bele tennem azt, hogy soha többet nem láttok és legyetek boldogok. Erre van 10 percem, és ez alatt az idő alatt egy akkora ívet be lehet írni, mint egy egész darabban, és ez elképesztően jó.

Ez az első klasszikus epizódszerepem, mind a két felvonásban egy-egy jelenettel. Ilyen nekem még sosem volt, annyira jól van megírva, hogy óriási élmény!

vasárnap.hu: Mi a karaktered belső küzdelme?

Vecsei H. Miklós: Az én helyzetem, hogy el kell válnom a szüleimtől, de benne van az az élethazugság, hogy nem saját magamat teremtem meg, hanem egy harmadik ember húz ki ebből. Nagyon szép, mert nem egy hőst látunk, aki végre bevall valamit, hanem egy hőst, aki azért vall be valamit, mert egy másik anyakarakterhez tud menekülni. Ez nagyon ismerős modern kép.

Önerőből jut el idáig, de mégis hazudik magának. Mert itt nem arról van szó, hogy fiatal és megengedi magának, hogy leszakadjon a szülőkről és önálló, a szülőktől független személyisége legyen. Elhiszi, hogy ezt most végre megengedi magának, miközben valójában nem ez történik, hanem egy másik anyakarakternek az ölébe fut.

vasárnap.hu: Milyen volt Valló Péter rendezővel a munka?

Vecsei H. Miklós: Olyan tűpontosan végigelemezte a darabot, hogy három hétig csak mesélt nekünk, így amikor elkezdtük csinálni, nem nagyon maradt bennünk kérdés. Valló abban hitt, hogy ha ennyire részletesen kielemzi nekünk a darabot, akkor mi utolérjük ezt az elemzést színészileg. Ha ez megtörténik, eljátsszuk a darabot és akkor igazi színházi hatást fogunk elérni. Színészként ez egy remek feladat, és nagyon jó érzés benne részt venni.

Valló Péter egyszer azt mondta, hogy „még rajtakapnak, hogy rendezek”, ez az ő esztétikája. Nagyon tetszik nekem. Azt is mondta egyszer, hogy őt nem érdekli a siker, az érdekli, hogy úgy csinálja meg ezt a darabot jól, ahogy ez a darab VAN.

Érdekes kérdés, hogy mit kell rendezni. Sikert kell-e, vagy a darabot? Itt azért is tudta ezt ilyen magabiztosan kimondani, mert tudta, ha megrendezi a darabot, az csak siker lehet.

vasárnap.hu: Milyen érzésekkel tölti el, hogy Ibsen darabban játszik?

Hegedűs D. Géza: Nagyon nagy élmény Ibsen darab címszerepét játszanom! Egy olyan feladat, amelyről az ember a főiskola alatt ábrándozott, és amelyért érdemes színésznek lenni. Ilyen léptékű, bonyolultságú, nehézségű és komplex feladatok inspirálják a színészt.

Az a szép az egészben, hogy hiába van az ember mögött már bő négy évtizednyi tapasztalat és sok-sok feladat, még mindig tanulhat. Csodálatos, hogy az anyag is visszahat az emberre, nem csak én próbálok bánni az anyaggal.

vasárnap.hu: Mit tanult ezalatt a próbafolyamat alatt?

Hegedűs D. Géza: Azt, hogy egy ilyen sorsú, alkatú, lelki sérült, mint John Gabriel Borkman hogyan építhető fel, mik az ő mozgatórugói. Ezt mindig egy kettős feladatnak élem meg színészként. Egyrészt vagyok én önmagamban, Hegedűs D. Géza, és közben van egy ember, akit úgy hívnak, hogy Jon Gabriel Borkman, akit egy történetben felépít, megkonstruál Henrik Ibsen. A két karakter között nagyon nagy a távolság.

Az egész próbafolyamat arról szól, hogy míg az anyaggal birkózom, próbálom megfejteni, analizálni – a rendező és a partnerek segítségével – aközben magamat, a személyes reakcióimat is vizsgálnom kell folyamatosan, ahogy én, mint Hegedűs D. Géza reagálok bizonyos helyzetekben. Szóval a köztem és az alak közötti távolságot kell felszámolnom, ami mögött komoly pszichológiai munka van. Ez is a mesterségem része: az én képességeimet teljes minőségében, összességében rendelkezésére kell bocsájtanom John Gabriel Borkmannak, hogy olyan idegrendszerű, gondolkodású, nyelviségű és olyan komplex személyiségű legyen, ahogyan azt Ibsen papírra vetette, színpadra álmodta.

Helmuth Plessner fogalmaz úgy, hogy az ember határátlépő természet, egyszerre tudunk ott lenni, és mégsem vagyunk ott. A színészi feladatot hasonlóan tudom felmutatni, jelen esetben a John Gabriellel való próbafolyamatot és küzdelmet, hogy én, Hegedűs D. Géza vagyok ott persze, minden pillanatban, de mégsem én vagyok már, mert átlépve egy határon, belépek egy történetbe, és egyszer csak a magam és a világ problémáiról megfeledkezve, a koncentrációm, az idegrendszerem, az egész szellemem, szívem, lelkem, és a vérem lüktetése, az már teljes mértékben John Gabriel Borkmané.

vasárnap.hu: Miért lehet, hogy ez a színdarab kevésbé ismert Ibsen művei közül?

Hegedűs D. Géza: 1896-ban írta Ibsen a darabot. Ezeknek a műveknek a helye a Gondviselő tenyerében van, az örökkévalóságban. Minden ilyen nagy léptékű drámának az a sorsa, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor megszólítja az idő, s az aktualitás erejével válaszol vissza a szöveg, kiköveteli magának az életre keltését, mert olyan emberi tartalmakat hordoz, olyan drámai helyzeteket mutat fel, ami más műben éppen abban a pillanatban nem található meg.

A színház mindig a most, a jelen valósága. A John Gabriel Borkmant, éppen most követelte ki az idő. Ehhez kell a világ körülöttünk, amiben élünk, kell a hely, ahol játszunk, kell olyan társulat, olyan személyiségek, olyan léptékű alkotótársak, akik szinte előhívják ezt a drámairodalomból. Ez a művészet a színházcsinálásban.

A színház nem egy épület, ahol felkapcsoljuk a villanyt, leoltjuk a villanyt, kinyitjuk az ajtót, becsukjuk az ajtót. Nem, ez ennél több. Átérezni, átélni, újra gondolni ugyanazt a világot, amit a nézőink élnek át, amiben kortársaink gondolkodnak.

Nagyot téved az, aki nem bízik a közönség fantáziájában, mert a néző még hozzáteszi a látottakhoz a saját életét, a saját életélményeit, hiszen ő is határátlépő természet, s az alkotókkal együtt ő is belép a történetbe, s az a sok-sok emberi élet ott válik eggyé, oldódik fel az előadásban. Ez a színház nagy titka, hogy közösen csináljuk a nézővel, és akkor történik meg egy előadás, akkor tud sikeressé válni és hosszú életet megélni, ha megtaláljuk azokat a darabokat, amelyek által sok-sok ember akarja ugyanezt átélni.