Keveset találkozunk mostanság – legalábbis a mi kultúránkban – az önuralom kifejezéssel, világunk sokkal inkább az érzelmek lehetséges legteljesebb meg- és kiélésére, a problémák felszínre engedésére bátorít bennünket. Hogy is mondta Cseh Tamás a Mélyrepülésben? “Engedjük szabadjára a viszonyainkban rejlő feszültséget, és fütyüljünk a keletkező zűrzavarra. Ami ingatag bennünk, úgy is magától összedől…” A Nagy Lelki Felszabadulás idejét éljük. Ehhez képest öregurasnak és avíttnak tűnhet mindaz, amiről Antall József beszél. 

Antall édesapja, aki más tekintetben meglehetősen szabadon nevelte a fiatal fiút (oda ment, ahová akart, s mindig szeretettel fordult felé), egyetlen dologban nem engedett: hogy fia az önuralmát sose veszítse el. A néhai miniszterelnök felidéz két esetet is. Egyszer a kezére esett egy betontömb az Erzsébet híd roncsainak kiszedésénél. A balesetet követően a következő párbeszéd zajlott le apa és fiú között: „- Orvos látott? – Igen. – De nem veszítetted el az önuralmadat? – Nem.”
Más alkalommal pedig azzal érkezett haza, hogy elégtelent kapott matematikából és a tanárral volt egy afférja, a jegy az apát nem is érdekelte, csak az: “de nem veszítetted el az önuralmadat?”

Mennyire mások a mi reakcióink, ha a gyerekek problémával, fájdalommal, panasszal érkeznek hozzánk!

Ugyanakkor kétségtelen, hogy hosszútávon nagyon sok előnnyel járhat ennek a divatjamúlt nevelési szemléletnek a jelenléte: növeli az immunitást, tartást ad, felkészít az élet nagy problémáinak leküzdésére, kezelésére. Biztos, hogy a miniszterelnök a halálos betegség árnyékában, a kezelések kínjai mellett, tengernyi támadás kereszttüzében enélkül nem végezhette volna halála pillanatáig nemzetépítő munkáját.

hirdetés

Miután Antall tanárként is működött, egy másik fejezetben külön is beszélt a fiúk neveléséről. A piaristáknál fiúosztályba járt, majd fiúkat tanított, s két fia is született. Volt tehát tapasztalati alapja, hogy véleményt formáljon. A piaristáknál és a cserkészetben eltöltött évei komoly állóképességgel ruházták fel. Tízéves koruktól kezdve a piarista fiúk minden nap trikóban (mínuszok esetén is) a Duna-korzón tornáztak, a cserkészcsapattal pedig hosszú túrákat tettek hétvégente. Mindezt az állóképességet az ötvenes évek elején kamatoztathatta is, mikor az egyetemistákat katonai kiképzésre vitték el öt-hat hétre nyaranta, s komoly menetgyakorlatokon kellett részt venniük. (Még sosem hallottam erről az aspektusról, de valóban szerepet játszhatott az ’56-os forradalomban az, hogy ezek az egyetemista fiúk – a kötelező kiképzések miatt – pontosan tudták, mit kell tenni egy harci helyzetben – meg is szüntették az ilyen típusú képzést a forradalom leverését követően.)

A fiúk és lányok nevelését illetően az volt a véleménye, hogy “a lányokat szellemileg ugyanúgy kell nevelni, de alkalmazkodni kell a női érzékenységhez. A fiúkat pedig keményen kell nevelni.”

Osztályfőnökként például el is vitte osztályait kirándulni a hegyekbe, mindig késő ősszel, mikor már dér volt hajnalban. Éjjel indította a társaságot, “amivel a szülők egy részét kétségbe ejtette”. Volt, hogy az egri strandon megfürödtek, majd meneteltek a Bükkben késő estig, aztán tüzet raktak és felverték a sátrakat. Ha valakinek kiment a bokája, elsősegélyben részesítették, és hordágyat készítettek, s a többiek azon vitték felváltva a célállomásig. “A gyerekek nagyon élvezték.”

Bevallom, érzek ebben a nevelésben valami vonzót, annak ellenére, hogy tizenkét és tizennégy éves fiainkat mi egész másképp neveljük – ahogy mi magunk is más nevelési elvek mentén nőttünk fel. De olykor eszembe jut, vajon nem tesszük-e gyermekeinket kiszolgáltatottá e régi elvek feladásával, s engedékenységeinkkel nem fosztjuk-e meg őket egy időtálló, később nehezen pótolható alaptól?

Máthé Zsuzsa