Mohos Gábor: ha igazán találkozni szeretnénk Istennel, akkor időnként ki kell lépnünk a mindennapi dolgokból

Merjünk nem kapaszkodni azokba a hétköznapi dolgokba, amikről azt gondoljuk, hogy nagyon fontosak és emiatt nem jut időnk Istenre figyelni – javasolja Mohos Gábor a vasárnap.hu olvasóinak. A pápai káplánt október 4-én Ferenc Pápa nevezte ki iliturgi címzetes püspökké és az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspökévé. Szombaton Erdő Péter bíboros szentelte püspökké az esztergomi bazilikában. Gábor atyával a püspökségről, életútjáról és az adventi időszakról beszélgettünk.

Vasárnap.hu: Hogyan fogadta a püspöki kinevezést? Mit jelent ez Önnek?

Mohos Gábor: Amikor megtudtam azt, hogy a Szentatya püspöknek nevezett ki, akkor az első érzés az volt bennem, hogy mekkora bizalmat jelent ez Isten részéről felém. Meghívott apostol utódnak, ami egy nagyon felelősségteljes hivatásszolgálat. Isten a saját népét, a saját gyermekeit bízza rám, hogy segítsem őket az életük helyes útjának megtalálásában, ami az örök boldogságra vezet. Lássák, hogy mi az, ami helytelen az életükben, amit meg kell változtatni, illetve mi az, amiben bátorítani kell őket. Meg kell mutatni nekik azokat a jó kezdeményezéseket, amelyek Istentől vannak, csak nem elég bátrak hozzá, hogy megtegyenek egy-egy lépést, amit legbelül már éreznek. Ez mind feladata a papnak is, különösen pedig a püspöknek. Tehát az első érzés az volt, hogy mekkora bizalma van Istennek bennem, hogy ilyen hivatással ajándékoz meg.

Vasárnap.hu: Ez egy elég hosszú út, hogyan jutott el idáig? Mi vezérelte abban, hogy ezt a hivatást válassza?

Mohos Gábor: Vallásos családba születtem, vallásos neveltetést kaptam, tehát kiskoromtól az életem része volt a hit, az egyház, a közösség, a templom, a hittanóra, később a ministrálás is. Ebből a szempontból nem volt egyáltalán távoli tőlem a papi hivatás. A pap számomra nem csak egy távoli személy volt, akiről csak hall az ember és az oltárnál messziről látja. A családunknak voltak olyan pap ismerősei, akik rendszeresen látogattak bennünket. Tehát a papot, mint családi barátot ismertem. Azt is láttam, hogy különbözőek, mindegyikük egy külön személyiség, egyéniség, de hála Istennek pozitív papképek voltak előttem. Nyolcadik osztály után Pannonhalmára jelentkeztem egyházi gimnáziumba. Egy ilyen szerzetes közegben, az emberben óhatatlanul felmerül a gondolat, hogy engem vajon nem ide hív-e az Isten? De később úgy éreztem, hogy nem szerzetesnek és nem abba a közösségbe, hanem egy egyházmegyébe.

Vasárnap.hu: Voltak olyan személyek, példaképek az életében, akik kifejezetten segítették azt, hogy ebben az irányban induljon tovább, vagy abszolút egy saját érzés, gondolat volt?

Mohos Gábor: A környezetem tudott ebben segíteni, illetve azok a pap ismerősök, akik a családunkhoz közel álltak, de ez nagyrészt az emberben belül zajlik. Ettől függetlenül mindig voltak mellettem olyan személyek, akik tudtak adott esetben olyan támpontot, segítséget adni, ami egy következő lépéshez szükséges volt. Érettségi után jelentkeztem az Esztergomi Főegyházmegyébe és onnantól kezdve készültem a papságra a szemináriumban. Először Esztergomban töltöttem két évet, majd Rómában folytattam a felkészülést.

Vasárnap.hu: Azt lehet-e már tudni, hogy Erdő Péter bíboros úr milyen feladatokat szánt Önnek?

Mohos Gábor: Mivel segédpüspökké neveztek ki, a bíboros úr feladataiban, illetve az általa rám bízott feladatokban kell őt segítenem. Egyrészt kinevezett esztergomi általános helynöknek, másrészt az Esztergomi Főszékesegyházi Káptalan nagyprépostjává, vezetőjévé. Ez azt is jelenti, hogy rendszeresen itt leszek Esztergomban.

Vasárnap.hu: Vannak már konkrét tervei, elképzelései a jövőre nézve, amit mindenképp szeretne megvalósítani?

Mohos Gábor: Először is szeretnék belenőni a püspöki szolgálatba. Amikor az embert pappá szentelik, akkor történik valami nagy lelki változás, amit az ember lassacskán ért meg és lesz egyre otthonosabb ebben az új feladatban. A püspökszentelésnél is történik valami hasonló, kell egy kis idő, amíg ebben az ember el tud mélyülni. Azt gondolom, hogy hasonló ez a házasságkötéshez. Ott is van egy pillanat, egy alkalom, de aztán egy életre szóló közös feladatról van szó a házaspár számára, ami ott kezdődik igazán, de még sok kibontakozásra, alakulásra van szüksége. Valahogy így van ez a püspökséggel, papsággal is. Szeretnék ebben egy kicsit elmélyülni, szeretném megismerni, hogy mire is hívott meg az Isten.

Vasárnap.hu: Jelmondatának a „Quis sicut Dominus, Deus noster?” – „Ki olyan, mint az Úr, a mi Istenünk?” (Zsolt 113,5) választotta. Ez mit jelent Önnek?

Mohos Gábor: Ez a zsoltár, amelyből a mondat származik először az Istenre tekint, hogy milyen hatalmas, mennyire fenséges, mennyire fölöttünk áll, mindennek az alkotója, teremtője. Minden embert egyedi, személyes módon ismer, mindenkit meghív különböző életutakra. Ez a hatalmas Isten, aki mindezt irányítja, kézben tartja, ott van a Mennyben, de lehajol az emberhez, ahol mi vagyunk és felemeli a szegényt, az összetörtet, az elesettet. Ez számomra azt jelenti, hogy egyrészt fel kell tekintenünk az Istenre, mert nagyon sokszor az a bajunk, hogy teljesen lekötnek a mindennapi gondok, nehézségek, küzdelmek, kihívások vagy akár csak a feladatok, amelyek előttünk állnak. Emellett valahogy elfelejtünk feltekinteni az Istenre, aki fölötte áll ezeknek a dolgoknak. Bár itt van köztünk, de ha igazán találkozni szeretnénk vele, akkor időnként kicsit ki kell lépnünk a mindennapi dolgokból. Nincs senki olyan, mint az Isten, akire ha feltekintünk, személyesen kapcsolatba kerülünk vele, akkor ez már önmagában felemel bennünket. A főpap szó latin nyelven utal arra, hogy a pap híd az Isten és az ember között. A főpap számunkra Krisztus, aki ebbe a hivatásba bevonja a püspököt, hogy az Isten felé mutassa meg az utat. Ebben a püspök munkatársai a papok, diakónusok és minden megkeresztelt ember. Ha Istenre tekintünk ez mindannyiunkat egy kicsit jobbá tesz, felemel a hétköznapokban.

Vasárnap.hu: Talán most advent idején ennek még nagyobb jelentősége lenne, viszont azért látjuk, hogy kevés családban történik valóban így. Az emberek rohannak, dolgoznak, ajándékokat vásárolnak, holott nem ez lenne az, ami igazán fontos. Ön mit javasol az embereknek, hogyan kellene megélnünk az adventi időszakot és hogyan kellene készülnünk a karácsonyra?

Mohos Gábor: A legnagyobb kihívás számunka az, hogy valahogy, valamit el tudjunk engedni abból a sok kötöttségből, nevezzük ezt mókuskeréknek vagy bárminek, amiben benne vagyunk, hogy merjünk teret adni Istennek az életünkben. Merjünk nem kapaszkodni azokba a hétköznapi dolgokba, amikről azt gondoljuk, hogy nagyon fontosak és emiatt nem jut időnk Istenre figyelni. Ha bármit el tudunk engedni Istenért, biztos, hogy sokkal jobban járunk, mintha nem tesszük meg. Ha megnézzük az evangéliumokban, amikor Jézus meghív valakit, akkor mindig az a kérése, hogy engedje el azt, amivel addig foglalkozott. A fontos, hogy ami addig ténylegesen lekötötte az életét, tehát nem engedte őt szabadon, azt el tudja engedni és adjon teret Istennek. Aki ezt meg tudja tenni, annak elindul a változás az életében.

Vasárnap.hu: Ez a hétköznapokban mit jelent?

Mohos Gábor: Az egy nagyon szép szokás, hogy ilyenkor, adventben el tudunk menni reggel rorátéra, így valóban több tere lesz Istennek az életünkben, de ha ez utána megszakad és visszatérünk ugyanoda, ahol eddig voltunk, akkor nem változott meg igazán az életünk. Akkor ez csak egy kitérő volt, amit évről évre megteszünk, de aztán nem lesz igazi következménye. Az igazi következmény az, amikor később is megtalálom a módját annak, hogy az Istenre figyeljek és neki szánjak időt, mert amit én rá szánok, abban ő elkezd engem változtatni és kihoz belőlem sokkal többet, mint amiről sejtem, hogy bennem van.