Kezdetben Mikulás segédjévé lett, ám ekkor még fején hordta attribútumait, a kis szarvakat. Idővel azonban kedvesen huncuttá vált, a gyerekek számára már-már követendő példaként. A felnőttek is szívesen bújtak a bőrébe. Ma már menő huncut sátánfajzatként tetszelegni mások előtt. A télapónak – a legújabb elképzelés alapján – aranyos-cuki, fitos orrú manó segédei vannak. Minden megváltozott. Csak az ünnep tűnt el.
Legszentebb, hagyományokkal bíró ünnepeinkbe rongyol bele Biznisz Krampusz – valahogy úgy, mint
Sebestyén Balu a betlehemi jászolba. A rosszcsont ördögkölyök jópofin behízelegte magát legszűkebb
környezetünkbe is. Eközben észrevétlenül megrabol minket.
Valamilyen mágikus csillámporral hint le mindent és mindenkit. Miatta szellemi Alzheimer kórban szenvedünk. Nem is akarunk már kigyógyulni belőle. Ha felébresztenének álomvilágunkból, sírnánk.
Nem tudunk – és valljuk be magunknak őszintén –, nem is akarunk megszabadulni a meghitté varázsolt, „nem baj, hogy hazug”, mégis kedves-giccses-ragadós ünnepszirup fogságából. Azt mondjuk, jó ez így. Hozzánk tartozik. Szeretet van benne. No, meg rengeteg, feleslegesen kiadott pénz. Még az elesett embertársainknak is igyekszünk ilyenkor kóstolót adni ebből a bájitalból. (Sebaj, legalább pozitívan járulunk hozzá a hajléktalan-kérdéshez.)
hirdetésEmiatt szellemeskedtünk Halloweenkor, rohantunk az üzletbe Black Friday napján, és ünnepeljük a mesebeli Mikulás-Télapót is. De ugyanebből az okból törjük a fejünket, vajon mit adjunk karácsonyra és mennyiért.
Az éjjel mi is beosontunk gyermekeink szobájába. Az ablakba kitett, előzőleg kipucolt lábbelijükbe óvatosan és a legnagyobb csendben elrejtettük a nekik szánt ajándékokat. Szent Miklós püspök jó példája vezetett mindkettőnket.
Persze Biznisz Krampusz már – előre megfontoltan – ebbe is beletenyerelt. Szülő legyen a talpán, aki a gyerekszuszogástól „hangos” szobában, a gyerekei feje felett, hangtalanul képes a zörgő neylonzacsiba csomagolt mikulás-motyót a kitett, általában szűkebb cipőkbe belegyömöszölni.
Azért jó móka volt. Reggel mindenki nagyon-nagyon örült a bepakolt meglepetéseknek.
Lélegzetvisszafojtva hallgattam végig ötéves lányom éjszakai élménybeszámolóját:
„Apa, én láttam éjjel a Mikulást!”
Az igazság után tapogatózva megkérdeztem, hogy mégis milyen ruhája volt a Mikulásnak? „Piros” – vágta rá hamar. Megnyugodtam. Rajtam sötét nadrág volt. Mégsem én voltam a krampusz. Őt mihozzánk nem engedjük be.
