Populizmus vs. progresszivizmus – kinek van igaza?

Európa- és Amerika-szerte, Budapesttől Brazíliáig tömeges migráció folyik. Ezeknek a migránsoknak azonban nincs útlevelük, nem kérnek menedéket és a határőrség sem tartóztatja fel őket. Ez a migráció ugyanis nem a földrajzi világban, hanem gondolati síkon folyik – írja a szerző, James Eglinton, az edinburghi egyetem teológusa.

Szerinte két, gondolati síkon létező világról van szó, amelyek próbálják „bevonzani” magukba az emberek tömegeit. Az egyik a nemzeti nagyság megőrzését-helyreállítását, a társadalom fontosságát az egyénnel szemben és a múlt megőrzését tartja fontosnak. A másik oldal ezzel szemben a progresszivizmus zászlaját lengeti, az individualizmus jegyében beszél, a múltat pedig egy meghaladandó állapotnak tartja.

Mindkét erő – ha úgy tetszik, város –  az „aki nincs velünk, az ellenünk van”-elv jegyében kirekeszti az ellenoldal tagjait és igyekszik őket háttérbe szorítani. Ezért van az, hogy ma gyakorlatilag két Egyesült Államok, két Brazília és két Nagy-Britannia létezik ezen választóvonalak mentén.

Ezen színterek mindegyikén a lakosság két extremitás irányába vándorol a gondolati síkon: vagy a populizmus, vagy a progresszivizmus „városaiba” költöznek be. Kérdéses azonban, hogy a keresztény világképpel rendelkező embereknek hol kell elhelyezkedniük ebben a képletben?

Tudásvilágok ütközése

Az említett ideológiai migráció egyik, nagyrészt elhanyagolt aspektusa a tudásról való elképzelésünk átalakulását érinti. Két párhuzamosan létező, de egymást kizárni próbáló tudásanyag ütközik egymással. Az egyik oldalon ott vannak a szakértők és az általuk képviselt tudás, míg a másikon a hétköznapi ember tapasztalatokra épülő, az „„élet iskolájában” szerzett tudása jelenik meg.

E két tudásvilág szintén sok ponton ütközik ma egymással.

A populisták köreiben, a Trump, Bolsonaro és a Brexit-hívek világában – írja a szerző – a szakértői véleményeket előítéletekkel kezelik. Az ő köreikben a tudás ösztönös, mindennapi tapasztalatokra épít, nem minden esetben büszkélkedhet a koherencia erényével és mindennek vallja magát, csak éppen szakmainak nem.  A másik oldalon viszont az akadémikusok, a szakértők és a médialovagok tekintenek le magas lóról a hétköznapi emberre. Számukra a szakértő véleménye szent, s aki nem rendelkezik felsőfokú végzettséggel, annak a véleménye elhanyagolhatónak, másodvonalasnak számít. 

Tekintettel arra, hogy ez a felosztás megkérdőjelezi a tudás és a bölcsesség mibenlétét, egyre nagyobb nehézséget okoz  a kettősség oldalai közötti kommunikáció.
A „Kinek van igaza?” kérdése mindennapos, gyakran romboló szerepet játszik törött társadalmainkban.
De mi is az pontosan, amit kérdezünk? Arra vagyunk kíváncsiak, hogy kinek a szeme előtt lebegnek leginkább az érdekeink? Vagy azt, hogy kinek a nézőpontja felel meg leginkább megfelel a valóságnak? Vagy azt, hogy e két eltérő tudásforrás közül melyik „a helyes”?

A két tudásforma közül valójában mindkettőre szükség van, ezek ki kell egészítsék egymást. A 19. századi holland teológus, Abraham Kuyper ezt egy vihar közeledésének momentuma kapcsán ragadta meg – hoz példát a teológus. Sokszor ugyanis a vihar közeledését mi magunk előre megérezzük, már akkor is, amikor még az erre utaló meteorológiai jelek nem is látszódnak – bár ebben az állatvilág nálunk jóval ügyesebbnek látszik. Ugyanakkor ahhoz, hogy magát a vihar jelenségét és annak a következményeit megértsük, szükségünk van arra a tudásra, amelyet vizsgálati úton szerezhetünk. 

Annak ellenére, hogy mindkét típusú tudást folyamatosan használják, a kettő közötti kapcsolatot sokan megtörik.
A mai korszellem egymással szemben állítja hadrendbe a megérzést és a racionálist érveket.
Azok, akik a „progresszivizmus városát” lakják, azt üzenik: „Bízz bennem, mert én vagyok a szakértő”, és a tudatlanság bélyegét sütik rá politikai ellenfeleikre, míg a „populizmus városának” képviselői a saját tapasztalataikra építve szólítanak fel arra, hogy „Bennünk bízzatok, ne a hamiskodó szakértőkben”.  

Ezt a növekvő szakadékot a felsőoktatás kapcsán kialakult, extrém érzelmek is megjelenítik . Progresszív körökben az akkreditált fokozattal szerzett ismereteket jóval többre tartják, mint az élet iskolájának tapasztalatait.  A populisták viszont azt emelik ki, hogy sikeresen haladtak előre az életben anélkül, hogy felsőoktatási ismereteket szereztek volna. 

A keresztények melyik karavánnal haladjanak?

Számunkra a legfontosabb kérdés az lehet: mit kell gondolniuk a keresztényeknek ezeket a jelentős, a gondolkodásmódot érintő változásokat látva? Csatlakozzanak-e ehhez a gondolati migrációhoz, és ha igen, akkor melyik karavánba álljanak be?

A két „város”, a progresszivisták és a populisták vezetői olyan ellentétet hoztak létre a fent említett tudásforma közt, amelynek nem szabadna léteznie. Ahelyett, hogy az ő hívószavaikra hallgatnánk, az isteni igéhez kell fordulnunk. A teremtéstörténet erre vonatkozóan is fontos tanulságokat tartalmaz. Ez ugyanis arra emlékeztet, hogy a teremtett világ az emberi virágzásra alkalmas helyszín és Isten felszerelt minket – az érzékelés, érzés és megértés eszközei által – a Teremtőnk és az általa alkotott világ megismerésére. Abban az isteni megbízatásban kell eljárnunk, amely úgy szól: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.”

Mindez pedig azt is jelenti, hogy egy embernek nem kell egyetemi végzettséggel ahhoz, hogy Istent dicsőíthesse és hasznos élhetet élhessen. Azonban ez a megbízás utal arra is, hogy tudományos értelemben állandóan fejlesztenünk kell a világról szerzett ismereteinket. Napjaink vonatkozásában pedig legfőképp azt sugalmazza, hogy politikai megosztottságainkban és a tudásról alkotott képünk mentén nagyobb tiszteletet és alázatot kell tanúsítanunk. 

A felsoroltak közül egyik politikai oldal sem szerezhet monopóliumot egy olyan komplex és gazdag dologról való képalkotás során, mint az emberi tudás.
Szent Ágostonra visszautalva talán kijelenthetjük – írja a teológus: e két politikai oldal, e két város közül egyik sem téveszthető össze az elképzelt „isteni várossal”. Mindkettőnek megvan a maga erős gravitációs vonzása, s láthatjuk is, hogy miként húzzák önmaguk felé embertársainkat. 

Timothy Keller amerikai keresztény író ragadta meg azt, hogy a keresztény hitet miként lehet összeegyeztetni a politikai fellépéssel. Állítása szerint bármely két oldal közt is folyik küzdelem, keresztényi szempontból azok közül egyikkel sem lehet teljes mértékben azonosulni. A Szentírás jegyében a keresztényeknek bizonyos kérdésekben a politikai jobboldallal kell szimpatizálniuk, ugyanakkor ha a baloldal indít egy olyan kezdeményezést, amely a keresztényi értékek mentén támogatandó, akkor azt szintén fel kell karolniuk. Ugyanez látszik igaznak a  progresszivizmus és a populizmus ideológiai harcában is. 

A keresztények akkor fogják tudni megvalósítani a saját célkitűzéseiket, ha elutasítják azt, hogy ezeknek a politikai erőknek a füttyszavára táncoljanak. 
Az eredeti cikk szerzője, James Eglinton, az edinburghi egyetem teológusa. 

(Forrás: Christianity Today, kép forrása: Pixabay)