Hagyd hátra a valóságot!

Ami Las Vegasban történik, tényleg Las Vegasban marad? A sokat vitatott és kommentált „katolikus vészmadár” szekció legújabb írása, amely egy újabb nem létező problémát tesz azzá.

A szórakozóhelyek, koncerthelyszínek (és itt most nem a Zeneakadémiára gondolok), és a legtöbb húszas korosztály „alapvető szükségleteire” apelláló színtér nagyon alkalmas arra, hogy elfeledjük a mindennapi problémáinkat, hogy átengedjük magunkat a korlátok nélküli érzéseknek.

Tulajdonképpen azt mondhatnánk, kicsit olyan ez, mint a drog. Sokan azért keresik fel ezeket a helyeket, hogy legyen egy jó estéjük, kiszakadhassanak a mókuskerékből, és ha erre vonatkozólag ugyan fiziológiailag nem is alakul ki függőség, azért a lelkünk is rá tud kattanni bizonyos dolgokra. Közösségben vagyok, nem tudok rosszat tenni, érzem, hogy elfogadnak, és mindezzel együtt érzem legbelül, hogy pont a tömegben elvesző egyének miatt én is elengedhetek minden szerepet, felvett, vagy rám aggatott mintázatot, és igazán felszabadultan, csak „önmagam” lehetek.

Ha az élet más területein instabilabb lábakon állunk, a lelkünk az ilyesfajta igényeinek – amelyek mindig nagyobbak a test igényeinél – beteljesülésére vágyva nagyon könnyen rákaphatunk ezekre az érzelmi tévutakra, mint „megoldásra”.

Budapest egyik legfelkapottabb szórakozóhelyén egy – egyébként műszakilag és esztétikailag is megragadó megoldással kifeszített – felirat hirdeti, hogy „hagyd hátra a valóságot”.

Mivel arra járok haza, régebb óta piszkálja már a lelkem csücskét ez, mígnem egyszer komolyabban elgondolkoztam rajta, hogy milyen üzenete és milyen következménye lehet ennek, ha az oda térő, szórakozni vágyó emberek egy ilyen hozzáállásban megerősödő lelkülettel lépnek be.

„Ami Las Vegasban történik, az Las Vegasban marad.” Ismerjük mindnyájan ezt a mottót, bár komolyan kiejtve ezt valaki száján még sosem hallottam, annyira naiv talán nem vagyok, hogy azt higgyem, ez mindenkire vonatkozik.

Veszélyes gondolat ez egy olyan korban, mikor az emberek a legalapvetőbb életfunkciókra teszik magukat képtelenné (kötődés, közösségben létezés, a társadalom legalapvetőbb sejtjének, a család egységének megteremtése) pont a végtelen individualizálódás által, mikor magadhoz képest méred a világot, melynek te vagy a közepe. Istenekké tesszük magunkat, Istenné akarunk válni, és olyan dolgok után vágyakozunk, amelyeket sokszor – ha megállnánk és meghallgatnánk, rájönnénk, hogy – az Isten ajándékba akar adni nekünk. Hát nem boldogságra lettünk teremtve?!

Ezzel szemben csak az egyén döntése számít, hogy te megcsináld a karriered, hogy te megkeresd saját boldogságod, hogy te jól érezd magad, hogy te kiegyensúlyozott legyél. Döntsd el, hogy mi a nemed, döntsd el, mi akarsz lenni, perelj be nyugodtan mindenkit, aki szembe megy veled, mert olyan nincs, hogy a szabad döntésedben korlátozzanak téged.

A mai kultúránk ilyen jellegű gondolkodásában sehol nincs meg a szolgálat helye. Az olyan tetteknek, amelyekért nem kapsz pénzt. A nagycsütörtöki lábmosásnak. Annak a nagyon egyszerű receptnek a ténye, hogy a boldogság nem azt jelenti, hogy mások tesznek engem boldoggá, hanem, hogy én teszek másokat azzá. Nem azért engedek be akár egy férjet/feleséget az életembe, hogy jó legyen nekem, hanem hogy neki jó legyen.

Nem hiszem, hogy Isten direkt nem tekintene az ilyen szórakozóhelyekre. „Jól van fiúk, menjetek csak be, rátok fér is egy kis pihi.” Nincsen helye az ilyen érzelmi filmszakadásoknak az életünkben. Minden egyes képkocka, amit azért élünk úgy odabent, ahogy, mert nem kint, a „valóságban” vagyunk, a lehető legmélyebben sebez meg minket, miközben a hormonok és egyéb vegyületek az agyunkban tökéletesen álcázzák és elfedik történeteink súlyát.

Varga Gergő Zoltán

Kép forrása: BP shop