Te ölnél egy következmények nélküli világban?

Erkölcsi kérdések, melyek gondolatával izgalmas eljátszani, és amelyeket valahol titkon még élvezünk is. Kell-e egy kereszténynek vészmadarat játszania, vagy ott is ördögöt kiáltania a mai egyre illékonyabb alapokon nyugvó társadalomban, ahol nem fenyeget minket semmi? Gondolatébresztő a Westworld-del kapcsolatban.

Napjaink egyik legfelkapottabb tévésorozata kétségtelen, hogy nem csak a jó rendezésnek, a hiteles színészeknek, vagy az ügyes operatőri munkának köszönheti sikerét, hanem annak a morális dilemmának is, amelyre az egész történetvezetést felhúzták. Keresztényként, úgy gondolom, felelősségünk – főleg az ennyire határmezsgyéken mozgó témákban – tisztázni a gondolatainkat és nagyon stabilan megállni, akár árral szemben is.

Egyre gyakrabban merül föl a kérdés az öntanító mesterséges intelligenciák, az egyre tökéletesebben pótolt végtagok és mesterségesen funkcióképessé tett szervek korában, hogy ez hová vezethet, mire fut ki és végső kérdésként, hogy

meddig ember az ember?

Hirdetés

A Westworld is érinti az öntudatra ébredt programozott létezők témáját, bár egy kissé más, újabb köntösbe bújtatva.

A történet szerint a nem túl távoli jövőben járunk, ahol egy vállalatnak sikerült egy tökéletes „valóságszimulátort” létrehozni vérző/érző, szinte teljesen emberszerű, programozott lényekkel, állatokkal, időjárással, mindennel együtt, egy vadnyugati témájú kalandpark képében. A hús-vér emberek kifizetnek egy halom pénzt, hogy részesei lehessenek egy garantáltan maradandó élménynek a parkon belül, ahol átélhetnek előre megírt és beprogramozott, Clint Eastwoodot is megszégyenítő történetszálakat a bajtársakat, banditavezéreket és megmentendő hölgyeket tartalmazó élménycsomag keretén belül, mintha egy alternatív valóságban járnának. Fizikai sérülést, lövési sebeket, egyebeket nem szenvedhetnek el, kvázi félistenekként járhatnak-kelhetnek ebben a világban, és mindent megtehetnek, amit nem szégyellnek. Ez az alapkoncepció.

Kósza gondolatként fel is röppenhet a kérdés: mi azzal a baj, ha egy párkapcsolatban/jegyességben/házasságban élő ember bemegy a kalandparkba és egy lebujban kedvét tölti az ottani társasággal? Nem megcsalás ez, hiszen azok nem emberek, csak külsőre éppen nagyon hasonlítanak.
És mi a baj azzal, ha egy utcányi „ember” szintetikus vérével borítom be egy vadnyugati kisvároska utcáit. Az sem gyilkosság, hiszen lelketlen gépekről van szó.

Nincs törvény, amely elítélne. A parkon kívül, ha visszatérsz az íróasztalod mögé, tényleg nem fog lecsukni senki sem mindazokért, amiket odabent műveltél.

Anélkül, hogy akár csak a gondolati tisztaság megtartásának kérdéskörébe mélyebben belebocsátkoznánk, szeretném, ha az egyén lelkére gyakorolt hatásokat megnéznénk, egy kisebb gondolatkísérlet keretében.
Képzeljünk el egy előttünk álló, tökéletesen embernek tűnő valamit, amit – tegyük fel, eljutunk arra a pontra, és – képesek vagyunk lelőni/leszúrni. Az kínok közt elvérzik, látni, amint elszáll belőle az élet, majd mozdulatlanul ott hever, amíg el nem viszik a testét, bár ezt már talán meg sem várjuk. Aztán képzeljük el, hogy ha az első alkalomnál még remegett a kezünk, vagy megemelkedett a pulzusunk, a harmincadik vagy századik után mennyire fogjuk tudni ezt hidegvérrel megtenni?

Ha a vizuális ingerek elménkre gyakorolt, egyáltalán nem elhanyagolható hatásától most kivételesen eltekintünk, és csupán a lelki elváltozásokat szemléljük, feltehetjük a kérdést, vajon a való világban, adott lehetőségek mellett egy ilyeneket átélt ember, mennyivel hamarabb nyúlna a végső eszközökhöz? Valószínűleg én nem érezném magam biztonságban egy olyan társadalomban, ahol olyan emberek sétálnak el mellettem az utcán, akik tőlem anatómiai felépítésben szinte semmiben sem különböző – igaz, öntudatot és lelket nélkülöző – lényeket puszta kalandvágyból tucatszámra kivégeztek. Mert ez egy olyan dolog, amit úgysem próbálnék ki soha, de azért kíváncsi vagyok az érzésre. Mert inkább ott bent, mint idekint. Mert én sokkal jobb és józanabb ember vagyok, mint azok a háborodott elmék, akik a valóságban csinálják ugyanezt, valódi emberekkel.

A napokban sétáltam a Budapest egyik legforgalmasabb csomópontján és a villamosmegállóban egy hibátlan marketinggel megálmodott plakátot láttam a sorozatról, mely feltette a kérdést: „Te ölnél egy következmények nélküli világban?”. Alatta két számláló két gombbal: igen, nem. Irreálisan nagy számok szerepeltek már a felületen, gyanús volt, hogy „csak úgy” ki van rakva. Aztán egy nénike odabattyogott és megnyomta, hogy nem. A szám egyel feljebb kattant, így aztán már én is jobban szemügyre vettem, hogy hány emberről is beszélünk és milyen összetételben. A sokezres létszám aránya nagyjából 55-45% volt. A gombokat nyomogató emberek nagyjából fele bizony szívesen részese lenne egy ilyen tapasztalatnak. Eddig a pontig nem is volt szinte semmi fenntartásom a filmmel kapcsolatban, hiszen csak egy újabb, keresztényként elég gyorsan lezárható morális dilemmát feszeget, de ez a szavazás a valóság talajára helyezte a kérdést.

Tényleg csak a törvény tart bennünket vissza, hogy gyilkosokká váljunk?

Minden háborús nyilatkozatban és veterán visszaemlékezésekben jelen van a motívum, hogy fiatal kölyökként mennyire vágyik valaki a harctérre, pedig csak az vágyik oda, aki még nem tapasztalta meg a testközeli pusztulásnak a fájdalmát, látványát és bűzét. Tényleg ennyire vágyunk olyan tapasztalatokra, amelyek rendellenessége még a Tízparancsolat ismerete nélkül is annyira kézzelfoghatóan bele van kódolva lelkiismeretünkbe?

Keresztényként a világban, mikor lassan sikerül egyre erélyesebben és egységesebben szót emelnünk az Isten által megalkotott rend helyes úton tartásának kérdéseiben, mikor Ferenc pápa is teljesen egyértelműen és egyenesen állást foglal a sajtó által legkedveltebben kiforgatott közlemények némelyike kapcsán, ne engedjük, hogy új fronton, akár csak sejtelem és fantázia útján is bekússzon tudatunkba a bűn.
Nem csak tetteinkért, de gondolatainkért is felelősek vagyunk, ahogy lelkiismeretünk éberségéért és tisztánlátásáért is.

„Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már vétkezett vele.”

Varga Gergő Zoltán

Képek forrása: Westworld, Pixabay, American Sky