Vannak szerzeteseink, papjaink, akik tudatosan nem vállaltak családos életet és ezzel együtt gyermeket, de volt Gandhink is, aki házastársával önként mondott le a szexualitásról. Azt gondolom, hogy a gyermek-nemvállalás több esetben indokolt döntés lehet.

Ezzel együtt viszont minden esetben azt várnám, hogy azt az energiát, amit mások világunk jövőjébe a gyermekek felnevelése által fektetnek, más úton-módon rakják be az emberiség nagy közösébe. 

És akkor most fogalmazzunk radikálisan!

Aki pusztán azért nem vállal gyermeket, hogy kevesebb gondja legyen az életben, több pénze maradjon, esetleg a “gazdasági normalizálódás” természetes útját látja benne egy “túlszaporodott” Földön, esetleg amiatt panaszkodik, hogy így is rengeteget dolgozik pusztán azért, hogy a kisebbségi, mélyszegénységben tengődőket eltartsa (jócskán találkozni egyébként a “gyerekmentesek” kommentjei közt ilyenekkel is), azok vagy nagyon rövid távon gondolkodnak, vagy csak nagyon tájékozatlanok, vagy egy nagyon egészségtelenül önmagukat középpontba állító hozzáállást képviselnek, amivel tulajdonképpen kiirtják életükből azokat a fogalmakat, mint a közjó, vagy a társadalom jövője, de megkockáztatom, a szeretetet is. A szó legteljesebb értelmében vett szeretetet. Hisz annak pont az a lényege, hogy félrerakom magam, érted. Mindenem neked adom. Nem tartok meg magamból semmit.

De miért mondom ezt?

hirdetés

Már-már tragikomikus, hogy olyan német politikust ünnepelnek, aki 50 ezer euróval jutalmazná azokat az 50 éves nőket, akik nem vállaltak gyereket – a környezetvédelem miatt. Mondván, sokkal több szén-dioxid kibocsájtás előzhető meg, ha nincs gyerek, a gyermekvállalás pedig nem több, mint puszta egoizmus. Ez utóbbi állításában az ellentmondásnak olyan végtelen disszonanciáját érzem, melynek feloldását a kedves Olvasóra bíznám.

Néhányan – a csoportnak tízezer követője van – amellett foglalnak állást, hogy 

a, a gyerekvállalásukkal nem támogatják a mai kormány eszméjét; 
b, így sem képesek eltartani társadalmilag a kisebbségek túlszaporodott, aluledukált porontyait és nem tesz magának keresztbe még egy saját gyerekkel is;
c, a természetes fluktuáció következő lépése, hogy most kicsit kevesebben legyünk – tehát hogy kevesebb ember jobb és kiegyensúlyozottabb körülmények között tudjon élni.

A, A mai kormánynak a világon páratlan a családtámogatási politikája. De akárhogy is vélekedik a politikáról az ember, sokkal okosabb belevágni a családos életbe, ha azt milliókkal is megtámogatják, mint kivárni, vagy egyszerűen csak vágyakozni egy olyan kormány után, amely ideológiailag esetleg lehet, hogy jobban passzol majd az elképzeléseihez, de szépen visszavágja a támogatásokat.
B, Egy szülőnek felelőssége van a születendő gyermekéért is, tehát, ha azt látja, hogy gyermekének nem tudná megadni a létszükséglet alapfeltételeit sem, megértem, hogy átgondolja a dolgot. Ide elhelyezném az Istenben való bizakodás és az isteni gondviselés fogalmait, illetve azt a gondolatot, hogy a boldogság mértéke sosem függött a vagyon méretétől (legegyszerűbb példa, lásd: Teréz anya). Ízlelgessük.
C, Ez a legképmutatóbb állítás mind közül. Valóban léteznek már kutatások, amelyek alátámasztják, hogy a gazdaság fennmaradásának nem alapfeltétele a folyamatos növekedés, jóléti társadalmat lehet fenntartani stagnáló gazdasággal is, amennyiben az erős helyi ipart, illetve minőségi fellendülést tud felmutatni, de ezek a kutatások sosem támasztották alá, hogy a társadalmak számára rossz lenne gyereket szülni. Ellenben arra is vannak kutatások, hogy a bolygónkon nem a hiányból fakadnak a problémák, hanem a végtelenül defektes elosztásból. Mióta normális és követendő példa az, hogy a világ leggazdagabb 26 emberének annyi pénze van, mint a népesség szegényebbik felén 3.8 milliárd embernek összesen? Mióta normális az, hogy a nyugati világ évente 1.3 milliárd tonna élelmiszert dob ki a kukába? Ez a megtermelt étel egyharmada. Ez a mennyiség 3.5 milliárd éhező embernek szolgálhatna eledelül!

De más probléma is van ezzel az állásponttal.

Meglátásom szerint csupán érvként szolgál ez a hosszútávon bizonyos szemszögből jónak tűnő, “kevesebb ember = nagyobb jólét” hangoztatása. Súlytalan, üres és hazug érv az, ha a társadalom olyannyira hosszútávú jólétéről beszélek, amit már meg sem érhetek, miközben az abortusz, emberi jogok és egyáltalán az élet védelme területén olyan álláspontot képviselek, amely már rövid távon is borít mindent.

Mikor Krisztus arról beszél, hogy mindenki vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövesse, valahogy nem ez a típusú önfeláldozás jut az eszembe, hogy az egyszerűbb, gyermektelen életet választom, mert az jó lesz 50-100 év múlva mindenkinek. 

Utolsó pontként még válaszul idehoznám azt is, hogy bár egészen globális méretűvé terebélyesedett a népvándorlás problémája, arról mégis sokan elfeledkeznek, hogy az iszlám társadalmakban a gyermeket még mindig áldásként élik meg. (Egyébként a keresztények is, de belátom, kisebbségben vagyunk már.) Nem idegen tőlük, hogy egy családban (egy feleségtől) akár kilenc gyermek is szülessen. Azt most nem hoznám ide, hogy az elöregedő német társadalom milyen mértékben retteg attól, hogy elfogynak. Itt már messze nem arról van szó, hogy majd kevesen jól élnek, hanem arról, hogy egyszerűen elfogynak.

Abba viszont nem gondolnak bele, hogy nem él majd kevesebb ember a városaikban, csupán németek nem lesznek bennük. Ez a veszély természetesen minden elöregedő társadalmat fenyeget. Erre való reakcióként egészen természetes és logikus lépés, hogy az arányok megtartása érdekében támogatjuk a családosokat, és bátorítjuk az embereket, hogy vállaljanak gyermekeket.

Tudom, hogy a család mint intézmény, nem csak Magyarországon, de globális szinten is válságban van. Rengetegszer futottam bele a statisztikákba, nagyon sok szomorú történetet hallottam, tapasztaltam meg egészen közeli hozzátartozókon keresztül. De nagyon fontos megjegyezni, hogy nem azért van válságban, mert ez valami elavult séma lenne. Világos az is, hogy bár a pszichológia tudománya foggal-körömmel próbálja kutatásokkal alátámasztani, hogy az ilyen-olyan felépítésű, vagy csonka családok miért nem annyira rosszak az ember számára, de az igazság attól még az, hogy aki gyermekkorában valami módon a védett családi burkon belül törést szenvedett, fokozottan hátrányos helyzetben van lelkileg és pszichésen is abban, hogy később egészségesen tudjon kötődni, bízni, szeretni, adni, azon egyre fogyatkozó kevesekhez képest, akik normális szeretetburokban tudtak felnőni.

Végtelenül elszomorít, hogy ma Magyarországon több tízezres követőtábora lehet egy ilyen életellenes csoportnak, mely szarkasztikusan kiröhög és kifiguráz mindent, ami a gyermekvállalással kapcsolatos, ami felfúj minden ebben rejlő nehézséget, ami nem vesz tudomást arról, hogy ez valójában mennyire édes igája az életnek, ami táptalajt ad a teljesen elfogadhatatlan életellenes fröcsögésnek a kommentszekcióban; hogy mennyi ember van, aki nem tapasztalta meg a család semmihez sem hasonlítható szépségét…

Varga Gergő Zoltán