Miért segítsünk a keresztényeknek?

Számos fórumon és formában merül fel a kérdés, hogy miért szükséges segítenünk keleti keresztény testvéreinket. Hogy milyen összefüggések vannak a magyar segítségnyújtás és üldözött keresztény közösségek boldogulása, vagy egyáltalán a nyugati civilizáció mai formában való megőrzése és a Közel-Kelet mai borzalmai között. Iraki munkatársunk írása új kontextusokba helyezi a kérdést, bemutatva a kereszténység kultúrtörténeti jelentőségét is.

Amikor 2014-ben a Beqaa-völgyben jártam, még alig voltunk túl a magát “iszlám államnak”, vagy kalifátusnak nevező terrorszervezet fellépésének első sokkjain. A libanoni-szír határon Zahlétól nem messze már megteltek a menekülttáborok és elképesztő pusztításokról szóltak a hírek. Az akkori adatok alapján 1,7 millió menekült zsúfolódott össze Libanonban. Érdekes módon viszont a vártnál sokkal kevesebb keresztény menekültet találtunk az általunk meglátogatott menekülttáborokban. Tudtuk, hogy a statisztikák és a számok alapján többel kellett volna találkoznunk, ezért nem értettük a helyzetet.

Később helyi keresztény vezetőkkel is találkozunk, akik magyarázatot adtak erre a furcsa jelenségre. “A keresztények nem szeretnek táborban lakni“ – mondták, (persze ki szeret…) “ezért ők elvállalnak akár több állást is, hogy egy kis ócska lakást tudjanak bérelni és a gyerekek iskolába járjanak”. Ezekről semmiféleképpen nem akartak lemondani, ez a két dolog ott szerepelt azon tételek között, amelyek nélkül nem lehet élni.

 

„Nem hagyom abba…”

Másnap néhány családdal találkoztunk. Egyik családban egy gyermekeit egyedül nevelő anyuka – Marlene – a közeli rokonokkal közösen bérelt kis lakásban fogadott minket. Elmondta, hogy férjét akkor rabolták el az ISIS terroristái, mikor a menekülésük után megpróbált visszatérni a házukba, hogy az autójukat elhozza. Ismerősök hozták a hírt a haláláról… Egy másik család egy icipici szobában húzta meg magát, mert többre nem tellett. Az egyik lányukat már elvesztették, a másik kislányuk vesebetegsége pedig minden pénzüket felemésztette. A család legnagyobb havi kiadása a gyógyszerekre fordított összeg volt, ami után szinte semmi sem maradt… A két jövedelem összesen ennyire volt elegendő.

Következő nap egy iskolát látogattunk meg a szír-libanoni határon. Az iskola egy akkor épülő templom pincéjében működött, és egy fiatal baptista pásztor vezette fanatikus odaadással. “Ide mindenki jöhet” – hangzott a mottó és valóban: szinte minden közel-keleti vallás és náció gyermeke helyet találhatott magának ebben az iskolában. A fiatal pásztor elmondta, hogy a helyi hatóságok és a Hezbollah sem nézi jó szemmel az iskola működtetését.

“Az elején állandóan idejöttek, elvittek, megvertek. De nem hagytam abba és a végén belefáradtak. Azóta is folytatom…”

Elmondta azt is, hogy kapnak innen-onnan támogatást, ami éppen csak elég a működéshez, de hálásak mindenért. Viszont szomorúan hallottam, hogy legkevésbé éppen az európai keresztényektől érkezik bármiféle támogatás. Nem panaszkodott – de nekem rosszul esett.

 

Magyarország segít

Később, mikor Irakba kerültem, rengeteg keresztény szervezetet kerestem meg missziós ötletekkel, elgondolással. Nem támogatást kértem, hanem a segítségemet ajánlottam fel, de szinte minden esetben süket fülekre találtam. Úgy döntöttem, hogy foglalkozom a munkámmal, belevetem magam a hadi tudósításokba és elfelejtem az egészet.

Óriási meglepetésként ért a hír, hogy Magyarország vállalta fel az üldözött keresztények megsegítésének ügyét. Úgy éreztem, hogy itt Irakban egy kicsit kihúzhatom magam magyarként – bár kezdetben némi szkepticizmus is munkált bennem. Ugyan, mit tehet egy ilyen kicsi ország? De az öröm, amit az keltett bennem, hogy pont annak az országnak vagyok az állampolgára. aki úttörő szerepet vállal ebben a különleges misszióban, ennél sokkal nagyobb volt. A lelkesedésemet az sem törte le, amikor sok ellenző, értetlenkedő hangot hallottam. “Van elég bajunk, minek kell ezzel foglalkozni?” kérdezték sokan a hazai közvéleményben, semmit sem tudva a Közel-Keleten kialakult helyzet drámai mélységéről.

 

Kimerült Nyugat? Történelmi párhuzam Róma romjain

Civilizációnk már-már magától értetődő léte és stabilitása az utóbbi években megingott, de még ma sem igazán hisszük el, hogy ez a civilizáció elveszhet. Pedig egyszer már történt hasonló: a hatalmas Római Birodalom is megrogyott, majd egyszerűen szépen eltűnt. Bukásának számtalan oka volt (erről Edward Gibbon – The History of the Decline and Fall of the Roman Empire c. könyvében lehet hosszabban olvasni azoknak, akiket érdekel a téma), de a legfontosabbak között említhető a kimerültség. Kimerült a gazdasága, de ennél is súlyosabb tényezőként lépett fel a szellemi és ideológiai kimerültség.

Róma kezdetben sikeresen tudott ellenállni a barbár támadásoknak de később pont a kimerültség volt az oka erőtlenségnek. A béke, az adóbevételek szinten tartása és a folyamatos termelés állandósítása érdekében Marcus Aurelius császár kezdte letelepíteni a legyőzött, szövetségessé váló germánokat a limes mentén, ezzel nyerve új, ám a római seregekbe sokszor nem betagolható hadtesteket. Eleinte félig-meddig elnyelte őket a római közigazgatás, de egy idő után megroppant a rendszer és elárasztották a hódítók.

Roberto Mattei katolikus történész elmélete szerint szerint “Cartagena római provincia a melegek paradicsoma lett, amely magát Rómát is megfertőzte, így a birodalom könnyen csúszhatott át 410-ben a barbárok kezébe”. Bár ezzel az elmélettel lehet vitatkozni, de tény, hogy a gazdasági elgyengülés mellett már nem volt ideológiai összetartó erő sem Rómában. Persze ha most azt írom, hogy deja vu érzésem van, akkor biztos sokan támadni fognak…

Az elkövetkezendő jó öt évszázadban a civilizáció gyakorlatilag megszűnt Európában. Sokan felvetik, hogy a barbár hódítók is rendelkeztek saját, nem is jelentéktelen kultúrával, művészettel, de ez önmagában nem elegendő egy civilizáció megteremtéséhez vagy megőrzéséhez. Kenneth Clark skót történész szerint pont “a primitív társadalom beszűkültsége adja az ornamentika sajátos koncentráltságát és erejét. A civilizált ember tartozni akar valahová térben és időben, tudatosan tekint a múltba és a jövőbe.” Ehhez fontos az anyagi alap, de sokkal fontosabb a bizalom a társadalomban, annak szellemi erejében. Több mint ötszáz évig gyakorlatilag az írástudás nem volt jelen a világi életben, ennek művelője  kizárólag az egyház és a hozzá tartozó személyek voltak. És hogy ennek nem anyagi okai voltak, azt jól magyarázza az a tény is, hogy korának egyik legbölcsebb és legműveltebb uralkodója, Nagy Károly (742-814) is csak olvasni tudott, írni nem.

Az első fellélegzés talán 732-ben történt, mikor Martell Károly a poitiers-i csatában legyőzte a mór seregeket és ezzel gyakorlatilag eldőlt, hogy a mórok nem törnek utat Európába. A már említett Nagy Károly szüntelen háborúskodása pedig nemcsak egy birodalmat hozott létre, hanem tőle származtatjuk az európai gondolatot is. Bár birodalma halála után feloszlott, a civilizációt megmentette.

Hogyan érte ezt el? Leginkább úgy, hogy Yorki Alcuin mester segítségével könyveket gyűjtött, könyvtárat alapított és köteteket másolt. Alcuint manapság teológusnak és egyháztörténésznek mondanánk, akinek szenvedélye volt az elveszett latin iratok megmentése. 781-ben találkozott Nagy Károly császárral, aki azonnal rávette, hogy hagyja ott Angliát és jöjjön át az ő udvarába. Ha ez a találkozó nem jön létre, akkor ma biztos, hogy sokkal szegényebb európai kultúrkörről beszélhetnénk. Az is biztos, hogy az antik világ szelleméről csak a mostani töredékét tudnánk. Nagy Károlyra jellemző volt, hogy már akkor könyveket ajándékozott királyi ajándékként – igaz, ekkor ezek a könyvek óriási értéket képviseltek. (Nem véletlenül látták el őket arany- és drágakőborítással, a fedél közepén pedig általában elefántcsont faragvány volt). Már említettem, hogy ez idő tájt szinte kizárólag az egyház privilégiuma volt az írás és olvasás, így nem volt kérdéses, hogy ez a kultúrmisszió az egyház feladata lesz. Nagy Károly könyvmásolói fejlesztették ki minden idők egyik legelegánsabb és legpraktikusabb betűtípusát, mikor a cirkalmas gót betűk helyett a karoling írást élesztették újra. Ez a mai tipográfiára is jelentős hatással volt.

Nagy Károly halála után egy olyan korszak következett, amit ma is a “sötét” jelzővel illetünk – persze csak akkor van igazunk, ha mindezt politikai oldalról közelítjük meg. A következő kor művészete semmivel sem volt szegényesebb, mint Nagy Károly uralkodása alatt. Érdekes, hogy pont a X. század művészete tette a feszületet a hit jelképévé – addig a megfeszített Krisztust nem ábrázolták, csak elvétve és akkor sem volt jelentőségteljes. A X. század embere nem pusztán fizikai értelmében fogta fel a keresztáldozatot, hanem szellemében is, és ekkor ébredtek rá mind jobban a szentmise erejére is. Mire az 1000. év beköszönt, a kalandozó barbárok korszaka is lezárul és Európa készen áll civilizációjának első nagy korszakára. A XII. század elején egy olyan hirtelen pozitív szellemi változás indult el, melynek előfeltétele egy megváltozott társadalmi és szellemi háttér volt, amiben a társadalomnak megvolt a hite abban, hogy érdemes egy távolabbi perspektívában gondolkozni. Erre pedig leginkább azért került sor, mert az egyház diadalmaskodott Európában – vagyis elmondható, hogy a nyugati civilizáció alapja az egyház. 

Bár a korabeli egyház egy óriási hatalommal bíró intézményrendszer volt, alapvetően egy “demokratikus” intézményként írhatjuk le. Természetes volt, hogy ha egy tehetséggel bíró ember pap rendbe lépett, akkor a tehetség előtt gyakorlatilag nem álltak korlátok – a képességek szabad utat kaptak. Emellett az egyház “nemzetközi” is volt, a XI-XII. század vezető főpapjai Európa különböző országaiból származtak. (Előfordult például, hogy Canterburyben két egymást követő érsek olasz volt, magát Canterburyt pedig egy francia, Guillaume de Sens építette.) A kor szakmai színvonalát meghaladó építészek az általuk alkalmazott matematikai tudásra úgy tekintettek, hogy az Isten földi megnyilatkozása. Én hajlamos vagyok velük egyetérteni…

 

Segíteni egymást

Manapság szomorúan látom, hogy Nyugat-Európában a kereszténység óriási válságban van: templomokat zárnak be, vagy alakítanak át – jobb esetben közösségi házzá. “Nem elég progresszív, nem nyitott a változásra, nem modern” – érik a vádak az egyházakat és ezzel párhuzamosan alakulnak a “divatos” formációk. Igaz, ők nem a Bibliát hirdetik, de szívesen mondják azt – némi ellenszolgáltatásért – amit az emberek manapság hallani szeretnének. Észak-Irakban járva eljutottam egy Harmota nevű kis faluba, ahol körülbelül háromszáz család él. Keresztény közösségük a II. században alakult, majd 720 óta változatlan helyen és nagyjából változatlan formában hirdetik, hogy Krisztus örök… A Harmota jelentése “Mártírok földje” és nevüket pontosan azért kapták, mert az iszlám térnyerése után rengeteg embert mészároltak le közöttük. Évszázadok óta, folyamatos népirtásokon keresztül őrzik hitüket… Megdöbbentett és egyben erőt adott az ő hitük ereje – igazából nem is tudom, hogy ki szorul rá a másik segítségére. Ha a hit erejét nézem, akkor én biztosan… talán ez az erő megújulást jelenthet az európai keresztény világnak is, amelynek a maga eszközeivel viszonoznia kell a segítségnyújtást és mindent megtenni megmaradásukért.

“Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.” – mondja a Jakab (4:17) és aki hívő, annak elég nehéz lenne kimagyaráznia az ellenkezőjét. De ha eltávolodunk is a mindennapos vallásgyakorlástól, akkor is úgy érzem, hogy tartozunk a civilizációnkért – leginkább azért, mert ma civilizációnk és kultúránk igazán törékeny. “Nagy nemzetek három könyvben írják önéletrajzukat: tetteik könyvében, szavaik könyvében és művészetük könyvében” – azt hiszem, hogy a tettekkel jó úton járunk.

Fehér Bertalan, Erbíl

A fénykép a szerző felvétele