Túldíszített templomok – az ember hiúságáról, vagy Isten dicsőségéről mesélnek?

Remélem, mindnyájunknak ismerős az érzés, mikor egy több évszázados múltra visszatekintő katedrálisba belépve elakad a lélegzetünk. Nem csak a keresztény emberek látogatják ezeket a templomokat. A festészeti, szobrászati alkotásokat felvonultató helyszínek gyakran lekörözik a múzeumokat is. De mégis miért van ez a sok dísz (a rosszmájúaknak csak csicsa)?

Minden alkalommal, mikor az ember belép egy templomba, érezni lehet a gyertyatartókon örökké lobogó mécseseknek, a tömjénnek, az elmúlt időknek nagyon jellegzetes és összetéveszthetetlen szagát. A legapróbb részletekig kitalált és megformált, tömör szimbolikával ábrázol jelenetek szobrokon és festményeken a régi emberek moziélményei lehettek. Sokszor többet is fogtak föl abból a mérhetetlen mennyiségű, gyakran rejtett üzenetekből, amelyeket ezen műalkotások hordoznak.

Már sokadszorra futottam bele olyan beszélgetésekbe, melyekben a vitapartner a túl kevés hívőnek épült túl nagy templomok ellen érvelt, hogy ezek a gigantikusan fölösleges épületek csak az Egyház arroganciáját tükrözik, semmi mást. Miért nem csak fele ekkora templomot építettek, a másik felét meg adták oda a szegényeknek, ha már úgyis az elesettek megsegítése a „dolgunk”? A reformátusok is megoldják egy meszes vödörrel az enteriőr dizájnt. És valóban, a plébániák sokszor százmilliós összegeket kénytelenek fordítani templomuk felújítására, karbantartására. Hatalmas felületekről beszélünk, tetők, tornyok, harangok; az orgona sem egy olcsó hangszer, és a freskók ápolása is szép summát el tud vinni, pláne, ha annakidején valami ismertebb művész is megfordult a templomban.

Mielőtt először találkoztam volna ezzel az állásponttal, egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben az, hogy a templomok és azoknak minden dísze ne az Isten nagyságát és dicsőségét lennének hivatottak közvetíteni. Nyilván még az emberi gondolat sem képes felfogni Isten mérhetetlenségét és szépségét, főleg nem kétkezi próbálkozásaink, de az ember megtesz minden tőle telhetőt, hogy a Legszentebbnek házát lehetőségeihez mérten Hozzá méltóvá tegye. Már a Biblia első lapjain, a Leviták könyvének egésze tulajdonképpen arról szól, hogy az Isten elrendeli, mi legyen a megfelelő útja és módja az Ő tiszteletének. A lehető legrészletesebben leírja a különféle áldozatok bemutatásának mikéntjét és miértjét, a papok öltözékét, a Szent Sátor tartozékainak elkészítését, szállításának módját és mindent, ami eszébe sem juthatott a zsidóknak.

Miért tartotta az Isten ennyire fontosnak azt, hogy ilyen mértékig részletezze az Őneki való tiszteletadásnak a hogyanját, ha úgyis lehet úton-útfélen imádkozni és beszélgetni Vele? Nemde azért, mert tényleg Ő a mindenható Isten, aki által lett minden, és szegről-végről mégiscsak ez a legfontosabb dolgunk és elsőrangú kötelességünk, hogy felé forduljunk?

A keresztények az első évszázadokban katakombákban tartották miséiket, és Placid atya is órákig tudott mesélni végtelenül kedvesen és szórakoztató stílusban a Gulágon tragikus körülmények közt megélt misés kalandjairól. Bazilikáink aranyozottsága, a harangok zengése és a Michelangelo kép a plafonon nem fokmérői a hitünknek, és valószínűleg mindenki tisztában van vele, hogy nem száll felfele gyorsabban az ima egy szép, nagy templomban.

Érv lehetne még a templomok díszessége ellen, hogy Krisztus is egy istállóban jött a világra és sosem cicomázta fel magát Ő sem. Viszont az Isten felé mutatott szeretetünknek, tiszteletünknek, kötelességünknek és egész lényünkkel való felé fordulásunknak mikéntjét mindennek elébe helyezi.

„Egy farizeus meghívta, hogy egyék nála. Betért hát a farizeus házába, és asztalhoz telepedett. Élt a városban egy bűnös nő. Amikor megtudta, hogy a farizeus házában van vendégségben, alabástrom edényben illatos olajat hozott. Megállt hátul a lábánál, és sírva fakadt. Könnyeit Jézus lábára hullatta, majd hajával megtörölte, elárasztotta csókjaival, és megkente illatos olajjal. Mikor ezt a farizeus házigazda látta, így szólt magában: „Ha próféta volna, tudná, hogy ki és miféle az, aki érinti: hogy bűnös nő.” Jézus akkor hozzá fordult: „Simon, mondanék neked valamit.” Az kérte: „Mester! Hát mondd el!” „Egy hitelezőnek két adósa volt. Az egyik ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel. Nem volt miből fizetniük, hát elengedte mind a kettőnek. Melyikük szereti most jobban?” „Úgy gondolom, az, akinek többet elengedett” – felelte Simon. „Helyesen feleltél” – mondta neki. Majd az asszony felé fordulva így szólt Simonhoz: „Látod ezt az asszonyt? Betértem házadba, s nem adtál vizet a lábamra. Ez a könnyeivel áztatta lábamat, és a hajával törölte meg. Csókot sem adtál nekem, ez meg egyfolytában csókolgatja a lábam, amióta csak bejött. Aztán a fejemet sem kented meg olajjal. Ez meg a lábamat keni illatos olajával. Azt mondom hát neked, sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett.” /Lk 7;36-48/

Egy templomba az Isten vendégségbe vár minket. Ott Vele találkozunk, az Ő Oltáriszentségben való jelenlétével egy helyen vagyunk. Ki ne díszítené fel a házát a lehető legszebb módon, ha a legszeretettebbeket várja vendégségbe? Isten házának a szépsége nekünk is szól, és pont ugyanúgy, ahogy egy magas hegyen az ember pillanatok alatt átérezheti a maga törékeny kicsinységét, a templomi közeg is segíthet minket abban, hogy lelkünk imája valóban azt a végtelenül hatalmas, de mégis végtelenül közeli Istent célozza meg, akihez tényleg szólni kívánunk.

Varga Gergő Zoltán

A kép forrása: Culture Trip