Az egymással találkozó szavak zenéjében jelen van Isten – Kovács Gábor papköltő a Vasárnapnak
– Gyerekként kazettáról nagyon szerettem hallgatni a „Szonettkoszorú” című amatőr felvételt, amelynek Gábor atya írta a nem is akármilyen, bravúros szövegét.
– A zenét Jenő követte el.
– Hogyan alakult ki a szerzői kapcsolat kettejük között?
– Tóth Jóska újpesti énekkarába mind a ketten eljártunk. Azt hiszem, már papként csatlakoztam oda. 1969-ben szenteltek fel. Isten elhívott az oltár szolgálatára egy olyan időszakban, amikor leginkább haboztam és bizonytalankodtam az életem sok területén. Gyerekkoromban néha eszembe jutott a hivatás, de csak később – amikor már foglalkoztam a költészettel – rajzolódott ki a feladatom, ugyanis szerelmes verseket szereztem Istennek. Írtam azelőtt lánynak is költeményt, de a női nem, érdekes módon, bármely más hölggyel behelyettesíthető volt. Ezek nem tűntek igazán személyes költeményeknek. Másként állt a helyzet az Istennek szánt művekkel.
A szavak találkozásában valamilyen zene keletkezik, és abban van az Isten. Ő nem annyira az intellektuális mondanivalóban keresendő.
– Megalapította a Hét Láng Közösséget. Mit jelent ez Önnek?
– A hét a teljesség száma. A Jelenések könyve elején azt olvassuk, hogy „hét fáklya égett a trón előtt: Isten hét szelleme” (Jel 4,5). Ez a hét láng a Szentlélek teljessége. A Hét Láng Közösség lelkiségének alapja: Szentlélekkel eltelve folytonosan lángolni Isten imádásának tüzében. Görögül olvasva úgy is lehet ezt fordítani, hogy Isten hét lelke. Izajás könyvének tizenegyedik fejezetében találjuk a hét lélek felsorolását. Ennek alapján beszélünk a Szentlélek hét ajándékáról. Én csak a jelentést vettem át ebből: ha elfogadom Isten Szentlelkét, befogadok mindent, amit ő adni akar nekem. Nem válogathatok. Ezzel jön a karizmatikus megújulás teljes elfogadása. Ez számomra élményt és teológiai felismerést is jelentett. Előbb ezt fogadtam el, és csak azután a papi hivatást – végleg. Már a szemináriumban voltam. A Szentlélek-keresztség tapasztalata előbb jött, mint a papszentelés. 
– A közösségnek különleges karizmája az eucharisztia előtt töltött idő. Mit jelent Önnek a szentségimádás?
– Ilyenkor csak engedjük, hogy az Úr működjön bennünk. De fontos, hogy
nem mi csináljuk azt az állapotot, amelyben egység van köztem és Jézus között. Ő, ha akarja megteremti ezt, ha nem akarja, akkor pedig nem.
Emlékszem, egy bakonyi községben pihentem. A templomban, a tabernákulumban jelen volt az Oltáriszentség. Egyszer csak megmozdult a tabernákulum, az oltárterítő. Az egész egy fehér képet adott, amely hirtelen élni kezdett. Ezzel nem tudtam mit kezdeni. Nem láttam semmiféle emberi alakot, de éreztem azt, hogy ez egy „jelenlét”. Ha elkezdek imádkozni, máris az Úr jelenlétében vagyok. Ez a jelenlét fellángol, amely – hangsúlyozom – fehér. Minden fényt egyesít magában. Ez fellángol akkor is, amikor betegen a szobámban vagyok.
– Éppen Gábor atya papszentelésének évében, 1969-ben írta Sillye Jenő a legelső énekét „ Ki tudná megmondani” címmel.
– Lehetséges.
https://www.facebook.com/pengetozene/videos/2611741365720237/
– Mióta ír verseket?
– Talán csecsemőkorom óta. De azok nem énekszövegnek születtek.
– „Vesékig ható szépséget akartam, lábam rongy, de tombol bennem a dallam” – írja „Névnap” című versében.
– Nem rongy, hanem rogy!
– Bocsánat, igaz, rosszul idéztem. Látom, gondosan figyel minden részletre.
– Nem figyelek. A fülemben van a lüktetés.
– Ritmusra ír?
– Vannak kötött ritmusra írt verseim, de születnek kötetlenek is, amikor szabadon engedem a ritmust, és az vágtat, ahova akar.
Az idézett verssorba beleírtam, hogy sajnos a járással komoly problémáim vannak. „Lábam rogy”. Az orvosok igyekeznek megmenteni a lábamat, hogy ne kelljen levágni.
– A verssor azonban úgy végződik, hogy „de tombol bennem a dallam”.
– Igen, a dallam tombol bennem. De ez nem azt jelenti, hogy mindig meg is tudom fogalmazni. Nagyon sok versformát felhasználtam. Még ma is elámulok, hogy ezek eszembe jutottak. A „Szonettkoszorú” daktilusokban van írva: „Szörnyű kalandra ragadva jöttél, égi nomád. Vad fogait kimutatta, így fogadott a világ”. Nem szoktak szonettet írni daktilusban, mert nagyon nehéz forma. De én meg akartam mutatni, hogy tudok ilyet csinálni. Az eredmény azonban gyöngécske lett – szerintem. Túlzásnak fogtam fel az egészet amiatt, mert annak lett bizonyítéka a megszületett darab, hogy formailag mindenre képes vagyok. Mégis laposnak érzem. Amikor Weöres Sándor olvasta, csak annyit mondott: „csak mondja, mondja”. Meg volt elégedve a verstechnikámmal, ám üresnek ítélte némely soromat. Az újabb verseimben uralkodó vonássá vált a kötetlenül szárnyaló fantázia. A kötöttség néha lehet zavaró rablánc. Másrészről viszont kreatív tényező. Ha a kötöttség megkívánja, szívesebben feláldozom a tartalmat. Ez kompromisszumot kér. Enélkül nem lehet verset írni, mert nem születik meg. A szépség persze a lényeg. Van valamilyen láthatatlan indikátor, ami kileng, hogyha „találat” van. Néha ezek nagyon megragadóak.
– Sokaknak jelentős segítséget nyújtott a verseivel: „Csak állok szótlanul, a dárda földre hull…”.
– Igen, most jól idézett, így a helyes a kezdősor, és nem úgy, ahogy végül módosítva elterjedt. Mivel ez egy hangsúlytalan rövid szótag az elején, sokan hallás után énekelve egyszerűen elhagyják az első szót.
– Sillye Jenő muzsikája, dallamai inspirálták a versírásban?
– A „Jöjj, Lángoló” pünkösdi oratórium esetében már kértem Jenőt, hogy a szövegen ne változtasson. Mert korábban elég sok bosszúságot okozott nekem, amikor változtatott a dallam kedvéért. De ezek nem lényeges problémák végül is. Tudom, hogy szegény Jenő nagyon szenvedett attól, hogy nem szabad változtatni. Mert jó volt az úgy, ahogyan én megírtam. Kár lett volna módosítani rajta.
– Ennek a pünkösdi oratóriumnak ma is érvényes üzenete van, pedig, ha jól tudom, 1985-86-ban született.
– Emlékszem, hogy akkor még Tóalmáson voltam papként. Mindig mászkáltam a térképen, mint a pók.
– Miért? Veszélyt jelentett bárkire is akkoriban? Vagy a rendszer nem tekintett Önre jó szemmel?
– Nem hiszem, hogy ez szerepet játszott volna. Engem inkább „veszélytelennek” könyveltek el a BM-ben. Úgy hallottam, hogy józannak és megfontoltnak tartottak. Valóban nem voltam rájuk veszélyes. Ők azoktól féltek, akik nagy létszámokat mozgattak meg.
– De a Sillye Jenővel közösen szerzett művek nem mozgattak meg sok embert? Futótűzként terjedtek ezek a darabok akkoriban, erőt adva a keresztény életben való kitartáshoz.
– Egyszerűen eltűntem a képből, miután a verseimet ő megzenésítette. Ezért nem tartottak tőlem. Aki a jelentést írta rólam, bizonyára nem akart ártani nekem. Meglátogattak BM-esek a szeminárium első éve után. De nem jártak sikerrel nálam, ezért dühösek is voltak rám. Nem is volt semmi következmény. Más papoknál persze ez nem így volt. Aki csak egy kis fogódzót adott nekik, arra lecsaptak, és gyűltek rá, mint a legyek.
– A „Kristályóriás” című mű, amelynek a szövegét Ön szerezte, szintén engedélyeztetésre szorult a hanglemezen történő kiadása előtt. Hogyan született ez a húsvéti darab?
– Valójában írtam egy ministránsok húsvéti misztériumjátékának szánt szöveget, amelyeket nem neveznék verseknek. Gyerekek, tinédzserek által előadott darabnak szántam. De az úgy nem is volt jó, úgyhogy Jenő nagyon okosan levágta belőle az elejét. Akkor még nem volt ilyen kérésem, hogy ne változtasson. Ami maradt, jobb lett, mint az eredeti elképzelés.
– A gyerekek tudják például azt értelmezni, hogy „kezemben hozom a Holdat, nézzétek, olvad”?
– Én nem szeretném, ha nagyon értelmeznék. Ez egy kép, amely a maga képiségében, szuggesztiójában működik. Ha már elkezdjük értelmezni, akkor abból furcsa dolgok jönnek ki. Néha elfogadtam, hogy értelmezték a verseimet. Például tetszett, amikor Tóth Jóska értelmezte az általam írt Perzsa Oratóriumot. Ez a darab a napkeleti bölcsekről szól. „Csillag ég az éjszakában, ismeritek-e? Ilyen fényt még sose láttam, megvakulsz bele. Érintetlen égi fény, űrön túli tünemény, terád vártam makulátlan, szállj hazámba le”. És a Tóth Jóska megmondta, hogy ez a napkeleti bölcs látomása, aminek hatására elindult a csillagot követve. Én nem gondoltam bele ebbe, amikor megírtam ezt a részt.
– Mi ez az egész: csak érzések, csak játék?
– Játék. Az érzések játéka. Az ismert karácsonyi népének lüktetésére írtam: „Istengyermek, kit irgalmad közénk lehozott”. Nem szóltam erről a Jóskának, de gondoltam, észreveszi, és majd tudja rá alkalmazni a népének dallamát. De nem vette észre.
– Miért nem árulta el neki?
– Mert meghagytam neki a szabadságot. Azt sem bántam volna, ha egy másfajta dallamot illeszt rá. Arra gondoltam, hogy majd ő asszociál a szöveg alapján a karácsonyi dallamra, melynek révén a hallgatóság, a templomi hívek is összekötötték volna a hallott szöveget az ünneppel. Egyébként én csak a Tóth Jóskának küldtem el a szövegemet. Ezután, hogy úgy mondjam, Jenő „lenyúlta” azt, miután találkozott az anyaggal. De semmi kifogásom nem volt ellene, mert jó lett a végeredmény. Lehet, hogy talán meg is kérdezett előtte. Én engedélyt adtam neki.
– A „Jöjj, Lángoló” darab után voltak még közös szerzemények?
– Ha jól emlékszem, talán nem. Úgy éreztem, hogy ebben a pünkösdi oratóriumban én megtettem a magamét. Pünkösd dolgában sem tudtam már nagyon többet nyújtani. 
– Visszatekintve hogyan értékelhető a Sillye Jenővel történt szerzői együttműködés?
– Hiteles volt az együttműködésünk, és a Szentlélek fel tudta azt használni. Érezhető azonban, hogy nagyon eltávolodtunk egymástól. Ennek kizárólag művészeti okai voltak.
Neki is egy béklyó volt, hogy én ragaszkodom a szövegeimhez. Jenő nagyon alkalmazkodó, „jó fiú” volt mindig. A lemezkiadások terén soha nem volt vitánk: mindig engedélyt adtam hozzájuk. Ő is ment tovább a saját útján, amely viszont már nem volt az enyém. Én is továbbmentem egy olyan úton, ami az enyém, de erre már Jenő nem ismert rá. Verstanilag, dallamilag egy más világban élek.
Nagyon közel érzem magamhoz azt az egyházi művészetet, ami már túl van a gregoriánon. A párizsi Notre-Dame székesegyház zsidó származású karnagyának művészetéhez hasonlítanám. Túl lehet menni az egyházzenében a gregoriánon.
Persze mindig is tisztelni kell a gregoriánt – én is tisztelem és szeretem is –, de el is lehet mozdulni tőle. Ez számomra végképp nem a gitáros zene magával ragadó ritmusainak világa, inkább egy meditáció. A Jenő által megzenésített verseimet már egy kicsit túlhaladottnak érzem. Szeretem őket, örülök, ha az embereknek így is adnak valamit a szépből, és végül Isten felé mozgatja őket, de számomra nem csak ez létezik.
A személyes lírámban is más irányba fordulok: a szabad versek felé, amelyekben már nem lehet értelmezni, hogy mi mit jelent, hanem valamit szuggerálnak, de azt szavakkal elmondani nem lehet.
– Ez nem olyan, mint a Szentlélek egyik adománya, a „nyelveken szólás”, amikor szavakat mondunk, mégis valami több, valami értékes szólal meg?
– Szavakat mondunk, amelyeket magunk se értünk. Hiába kérnének arra, hogy magyarázzam meg ezt vagy azt versem. Képtelen vagyok rá, mert azok csak úgy vannak. Úgy keletkeznek, mintha hirtelen a tetőről egy cserép az ember fejére esne. Költészetemnek erre az égtájára már kevesen fognak elkísérni – ezzel tisztában vagyok.
Kiemelt kép: Kovács Gábor atya Facebook-oldala
A témában további olvasásra ajánljuk:
Jézus az én orvosom és békességem – Sillye Jenő a Vasárnapnak
