Ne temessük arcunkat „a képernyők delejes mezőibe”

– Hogyan látja a hagyomány szerepét napjainkban?

– Az elmúlt három évtizedben gyakorlatilag a szemünk előtt formálódott át a magyar társadalom. Amikor harmincegynéhány évvel ezelőtt néprajzi gyűjtőként elkezdtem járni a falvakat, azt tapasztaltam, hogy a 70-80 esztendősök hihetetlenül széleskörűen művelt, érdekes, izgalmas emberek. Igaz, az ő műveltségük a hagyományos kultúra területén bontakozott ki. Nagyon sok mindenhez értettek, még egy írástudatlan kukoricacsősz vagy egy pásztorember, ha csak két-három osztályt végezett is, olyan technológiákhoz értett, melyek biztosították családja fennmaradását.

Nekik még nem volt szükségük szakemberekre és hálózatokra, hogy megoldják a mindennapi élet feladványait.

Azt lehet mondani, hogy a táplálkozás, a ruházkodás, a lakhatás, a túlélés és mindenféle tekintetben mikroközösségi szinten önellátók voltak. Önellátásuk emellett nemcsak anyagi értelemben volt tetten érhető, hanem kulturálisan is. Mégis, ezeket az embereket a dölyfös nagyváros gyakran le „buta parasztozta”. Holott az európai, s ezen belül a magyar parasztság a lelkében hordozta a hagyományos kultúra legszebb szellemi alkotásait is, többek között például népdalokat. Egy átlagos zenei érzékkel megáldott falusi ember esetenként több száz népdalt ismert, poézisa visszhangzott a lelkében. Ez aktív, élő költészet volt, melynek strófáit ezrével tudta emlékezetből idézni. Mégis, a „polgári” fejlődés ösztönzői az ő tudásukat nem tekintették műveltségnek, azt szembeállították az elitkultúra „magas” műveltségével. Mindaz, amit a nép tudott, az akkori társadalmi elitek szemében nem minősült igazi, legitim műveltségnek.

A 19. századtól a kötelezővé váló iskolai oktatást tekintették az „általános műveltség” biztosítékának. Mégis, ha a most érettségizett diákoktól megkérdeznénk, hogy hány dalt tudnak elénekelni legalább két versszakkal, azt tapasztalnánk, hogy nincsenek ilyen tudás birtokában. Ezt nevezik a jelenkor pedagógiájában kompetenciahiánynak. Szinte minden területen ez a helyzet. Kimondható, hogy a korábbi, teljes körű önellátás állapotából három-négy emberöltőnyi idő alatt eljutottunk a teljes egzisztenciális függőség állapotába. Mára oly mértékben csökkent a társadalom tudásszintje, hogy ez a tájékozatlanság már veszélyezteti a fennálló társadalmi rendet. A tudatlan ember ugyanis könnyen megvezethető, mi több, manipulálható.

Nem tudom, beszélhetünk-e még abban az értelemben magyar népről, ahogyan ez a fogalom Petőfi költészetében szerepelt, vagy amelyről még a múlt század közepén Illyés Gyula értekezett. Az ő idejükben még teljesen másfajta társadalom lakta régióinkat.

A „magyar nép” helyében ugyanazon a térképen ma „magyar lakosságot” találunk. Sajnos, a nagyapáink sokszínű műveltségét meghatározó kulturális sajátosságok helyét mára nagyrészt uniformizált, unalmas tudáselemek foglalták el.

Példának okáért, mondjuk a hajdúsámsoniak ma ugyanúgy öltözködnek, ugyanolyan zenét fogyasztanak, mint teszem azt a győrújbarátiak. Szokásaik, tárgyi kultúrájuk, szellemi értékeik nem hordoznak hajdúsági vagy kisalföldi jelleget. Talán a táplálkozáskultúrában maradtak még árnyalatnyi különbségek, de összességében kijelenthetjük, hogy mára megszűntek azok a lokális sajátosságok, amelyek a 20. század közepéig hihetetlen kulturális sokszínűségben mutatták a magyar társadalmat. Márpedig a kulturális diverzitás legalább annyira fontos, mint a manapság oly sokat emlegetett biodiverzitás. Ennek a sokszínű, megannyi helyi értéket felmutató társadalmi életnek az ismételt felépítése lehetetlen – legalábbis amíg a minket körülvevő technológiai „csodák” ilyen erős motorjai a globalizáció homogenizáló hatásának.

– Említette, hogy az elmúlt évtizedekben változott meg a magyar társadalom. Az embereknek volt ebben felelősségük vagy a „korszellem” idézte elő ezeket a változásokat?

– Hogyne lett volna ebben egyéni felelőssége konkrét személyeknek?! Az életünk nem a személyi döntésektől független történelemnek valamilyen tehetetlenségi erő által mozgatott kereke nyomvonalán folydogál.

Egyes szereplőknek, konkrét személyeknek nagyon jól felfogott anyagi érdeke fűződik ahhoz, hogy ne ragaszkodjunk a lokális értékeinkhez.

Nézzük az öltözködés példáját, mely nagyon jelentős identitásjelölő funkciókkal bír. A mára multinacionális textilipari vállalkozásokká duzzadt cégek tulajdonosainak elemi érdeke, hogy mi az ő gyáraik termékei után sóvárogjunk. Az elődeik profitéhsége miatt volt szükség arra, hogy Európa társadalmai levessék a lokális identitást hangsúlyozó, saját kezűleg előállított népviseletet, s az emberek pénzért vásárolják meg, majd öltsék magukra a tömegtermelésben előállított konfekciót. Ismerem az ellenérveket:

egyszerűbb megvenni, mint fáradságosan, fonás-szövés útján magunknak előállítani, praktikusabb, kényelmesebb, igen. Mégis, a kivetkőzés egy érdekvezérelt, haszonszerzés által motivált folyamat keretében zajlott.

 

Vagy képzeljük el az egykori nógrádi pásztor zenei kultúráját! Neki azért nem lehetett eladni a szórakoztatóipar termékeit, mert ő zeneileg önellátó volt. Számára a „Vidróczkinak híres nyája”, meg a „Ködellik a Mátra” jelentették a zenét. Az ő utódainak ma sem lehet eladni mondjuk a „drum and bass” termékeit. Ők nem jó fogyasztói a szórakoztatóipar szolgáltatásainak, következésképpen a szórakoztatóipari szereplők érdeke az, hogy letöröljék a Föld színéről a kulturális önellátás állapotát. Érthető, hogy e termékeknek a sales managerei abban érdekeltek, hogy minél szélesebb tömegek igényeljék az általuk kínált produktumokat. Amíg a társadalmaknak volt saját, lokálisan kialakult műveltsége, melyhez kötődtek az egyes tagjai, addig azok igényeit csakis a helyi termékek és szolgáltatások segítségével lehetett kielégíteni. A globális termelésben érdekelt piaci szereplők az ily módon diverzifikált piacon nem tudtak érvényesülni, ezért az ő szempontjukból érthető az a törekvés, hogy meg kell változtatni ezt a fogyasztói attitűdöt. Így kapcsolódik roppant nagyságú anyagi (egyéni) érdekekhez a hagyományos életmód leépülése, Európa társadalmai kulturális sokszínűségének drámai mértékű csökkenése.

– Nemcsak a hagyományok változtak, hanem ünnepeink is. Észrevehető, hogy a tévében, rádióban sokszor már Jézus Krisztus nélkül telik a karácsony.

Az embernek a lelkét elrabolják a Mammon új kultuszai.

A keresztény civilizációs térben nagyjából fél évszázaddal ezelőtt teljesedett ki a fogyasztói társadalmi modell térnyerése. E berendezkedés kiépítői, a monetáris piacgazdaság zsoldosai, a marketing-szakemberek folyamatosan arra törekszenek, hogy mi, emberek ne lelki-szellemi, hanem anyagi javakat hajszoló, konzum-lények legyünk. Abban érdekeltek, hogy ne erkölcsi megfontolások mentén hozzuk meg döntéseinket, hanem csakis a fogyasztás vezérelje a gondolkodásunkat. A televízióban nem lehet egy filmet végignézni anélkül, hogy ötször-hatszor meg ne szakítsák a sokszor nagyon agresszív üzenetekkel, melyek mindegyike ezt üzeni: fogyassz!

Minden arról szól, hogy ne a saját elméddel, a szellemed teljesítményével, ne a saját lelked szükségleteivel foglalkozz, hanem kizárólag az anyagi javakat halmozd, és a kényelmet keresd, s mindezek demonstrálására törekedj.

Én valahogy sem a televízióban nem látok olyan reklámokat, sem a sztráda mellett az óriásplakátokon nem találkozom olyan üzenetekkel, hogy „Gyertek közénk, mert mi közösség vagyunk, és hirdetjük Isten igéjét, éljetek krisztusi minták szerint, mert az nektek jó!”. Azt gondolom, hogy ma már egyre inkább

el kell felejtenünk a felekezeti ellentéteket, sőt, a zsidó, a keresztény vagy a muszlim hit közöttieket is, hiszen a mai világ már istenhívőkre és istentagadókra oszlik, s az egyes társadalmakon belül ma e csoportok  között rajzolódnak ki az igazi nagy törésvonalak.

Ünnepeink is ennek a deszakralizálódásnak, ennek a kiüresedésnek, a lelki-szellemi tartalmaktól való kifosztásnak az áldozatai. Természetesen ilyenkor, karácsony környékén sokat beszélünk a szeretetről, a legfontosabb krisztusi üzenetről vagy éppen a krisztusi magatartás egyéb magasztos mozzanatairól. Nagyon remélem, hogy az egyének, a családok vagy az utolsó, még létező közösségek meg tudják találni az utat az egyik lélektől a másikig.

– Mit tegyenek azok, akik szeretnének istenhívők lenni ismét, akik szeretnének ismét közösséghez tartozni?

Hm, egy népszerű magyar dalnak így szól az egyik versszaka:

„Szilánkos mennyország,
folyékony torz tükör.
Szentjánosbogarak
fényében tündököl.”

Ha ezt találós kérdésként feltennénk, s rákérdeznénk, hogy: „Mi az?” Számomra erre az elképzelt találós kérdésre a helyes megfejtés a következő lenne: képernyő.

Akik keresik az utat Istenhez, azok kapcsolják ki, vagy legalább próbálják a legszükségesebb minimumra redukálni a képernyők – e „folyékony, torz tükrök” – használatát. Ne nézzenek televíziót, dobják el az „okos eszközöket”, ne bűvöljék a számítógépet, iktassák ki a „szilánkos mennyországokat”, és e helyett próbáljanak beszélgetni egymással.

Találkozni fizikailag, szemtől szembe, face to face, nem az arcról elnevezett digitális hálózaton keresztül! Ne temessük arcainkat a különféle képernyők delejes mezőibe, hanem próbáljunk meg a másik arcába nézve beszélgetni, és őszintén megkérdezni a másikat: „Szia, hogy vagy?”! Tudom, hogy nagyon nehéz leszakadni a digitális hálózatokról, de ha úgy alakult, hogy személyesen nem tudjuk felkeresni a barátainkat, rokonainkat, akkor legalább tegyünk egy fogadalmat, hogy az adventi időszakban tíz barátunkat felhívjuk csak így, ezzel a kérdéssel:  „Hogy vagy?”! Szánjunk a válasz meghallgatására legalább negyed órát. A telefont telefonálásra is lehet használni, és ne felejtsük el, hogy ezek az eszközök végtére is azért vannak, hogy összekössenek, és ne elválasszanak bennünket egymástól.

– Mit javasol, hogyan éljük meg a karácsonyt?

– Elsősorban azt tanácsolnám, hogy legyenek otthon. Ma azt tapasztaljuk, hogy már a karácsonyi ünnepek alatt is tömve vannak a hazai szállodák. Maradjanak otthon, és inkább hívják meg otthonaikba, a karácsonyi asztalhoz a rokonaikat, a gyerekeiket, szüleiket! Minél inkább egyedül él az adott rokon, barát, ismerős, annál inkább hívják meg magukhoz! Keressék egymás társaságát és beszélgessenek, sokat! Aki pedig végképp úgy érzi, hogy nincs kivel beszélgetnie, az pedig olvasson jó könyveket!

Sajnos azt kell mondanom, hogy az egyházat is elérte a tömegtársadalmak nyomora, és nagyon ritkán tudunk olyan lelki vigaszt kapni a misén vagy a prédikáción, ami tényleg megszólít minket, hiszen a papok is ennek a megváltozott társadalmi helyzetnek megfelelően elsősorban a lelki szegényekhez szólnak. A papi hivatás egyfajta lelkisegélyező szolgálattá vált. A különféle keresztény közösségek tagjai között egyre több olyan sérült embert látok, akik azért mennek oda, mert segítségre van szükségük, mert nem egészségesek lelkükben. Az ép lelkű, értelmes, egészséges, teljes életet élő emberekhez, én úgy érzem, már alig tud szólni az egyház. Mert valahogy úgy alakult, hogy ezeket a különféle sérült vagy lelki gondokkal küzdő embereket vonzotta be, és ez átformálta az egészet. Úgyhogy, ha nem is mennek el éjféli misére, azért legalább egymással keressék a kapcsolatot, hátha számukra is kiderül, hogy Isten valójában a köztünk élő szeretet! És amikor megtalálják egymást, lehet, hogy abban a szeretetben talán ismét meglelik Istent, és meghallják a Megváltó szavait.