„Isten veled, Aladár!” – avagy a magyar közigazgatás és a holokauszt
Akár a történészi diskurzust tekintve, akár a közéletet foglalkoztató történeti témák esetében gyakorta előkerül a Magyar Állam és szűkebben a magyar közigazgatás szerepe az 1944-es magyarországi holokauszt során – elég, ha példaként csak a német megszállás áldozatainak emlékművét övező heves vitákra gondolunk. A mai mainstreamnek nevezhető történészi álláspont szerint a négyszáznegyvenezer zsidó honfitársunk deportálása és végső soron halála jelentős – túlnyomó – részben a magyar közigazgatási szervek felelőssége.
Ennek alátámasztására leggyakrabban az 1944-ben Magyarországot teljhatalmú birodalmi megbízottként felügyelő Edmund Veesenmayer nürnbergi perben, a magyarok lelkes közreműködéséről tett vallomását, valamint az auschwitzi tábort parancsnokló Rudolf Höss magyarországi deportálások gyorsaságát illető tiltakozását szokták felhozni. Az idézett álláspont sommás foglalata szerint a magyar társadalomban 1920-tól fokozatosan alakult ki az az antiszemita meggyőződés, ami kifejezetten támogatólag és együttműködőleg fogadta a holokauszt végrehajtását.
A téma egyik ezen álláspontot képviselő közismert kutatója nemrégiben egyenesen így fogalmazott: „Az úgynevezett függetlenségét elvesztett ország képes volt arra, hogy saját belső értékrendjét valósítsa meg a német megszállókkal szemben”. Tehát a magyar félnek ezek szerint nagyobb volna a felelőssége a német megszállókénál, sőt a németek értékrendjével ellenkezőleg valósította meg a deportálásokat.
E hosszabb összefoglaló után különös revelációérzés Veszprémy László Bernát új könyvét kézbe venni. A kötet példás objektivitással, óriási mennyiségű forrást és szakirodalmat feldolgozva sorolja a tényeket, konkrét eseteket. Nagyon nagy erénye, hogy nem az országos és már jól ismert forrásokra, vagy a fent idézett, nyilván saját felelősségét kisebbíteni kívánó német véleményekre hivatkozik, hanem helyi, vidéki, akár határon túli (pl. Beregszász, Újvidék, Kassa, Kolozsvár) levéltári anyagok tömegét dolgozza föl. Néha nehézséget is okoz az ország különböző szegleteiből záporozó – éppen ezért nagyon meggyőző – esetek tömege között eligazodni. Szintén nagyon pozitív, hogy gyakorta helyezi a magyarországi eseményeket komparatív perspektívába, azaz él az összehasonlítás lehetőségével. legtöbbször a sok tekintetben hasonló hollandiai eseményekkel párhuzamot vonva, persze e téren még meg lehetne említeni a horvát usztasák jasenovaci haláltáborát vagy éppen a romániai holokauszt Dnyeszteren túli brutális eseményeit is. Lényegileg tehát nem előzetes ideológiai prekoncepciók alapján megírt kötetről van szó, hanem valóban elfogulatlan alapállás jellemzi, aminek köszönhetően mer saját kérdéseket fölvetni és esetenként újszerű válaszokra is jutni.
A kötet talán legfontosabb megállapítása, hogy „a kollaboráció többtényezős jelenség volt, amelyben szerepet játszott a németbarátság, a szovjetellenesség, a szervilizmus, a karrierizmus és az antiszemitizmus is” (amihez még az egzisztencia-féltést is hozzá lehetne fűzni). Az 1944-es deportálásokat tehát helyben, vidéki levéltári anyagokat megvizsgálva teljesen egyértelmű, hogy nem igazolható az egytényezős, a magyar társadalom antiszemita indulatait hangoztató tétel, ugyanis a hivatalnokok sokkal összetettebb okok (ezek között említhető a fenyegetettség érzés is) miatt vettek részt a deportálások lebonyolításában. Továbbá fontos leszögezni, hogy nem helytálló az a tétel, miszerint a társdalom egységesen támogatólag fogadta volna az intézkedéseket, ugyanis „az ország számos részén panaszkodtak az antiszemiták, hogy a sárga csillag, a gettósítás vagy a deportálás miatt szolidárisak az emberek a zsidókkal, vagy egyenesen segítenek rajtuk.” 
A kötet világos logika alapján veszi sorra a deportálással kapcsolatos kérdéseket. Kezdetként magáról a közigazgatás intézményéről olvashatunk, megemlítve általános jellemzőket (pl. a hivatalnokoknak az általánostól eltérő gondolkodásmódját), valamint kifejezve, hogy „tévesnek tűnnek az olyan jelzők, amelyeket a magyar közigazgatásra használtak a történetírásban („precíz”, „túlbuzgó” vagy „népirtásra kondicionált”). A magyar közigazgatás működése voltaképpen számos, ezen jelzőkkel ellentétes példát mutat fel […]”. Ezt követően a szerző megvizsgálja a német megszállás jelentőségét, valamint az ennek nyomán országszerte végrehajtott kiterjedt személycseréket, azaz a kollaboráns közigazgatás kiépítését, majd sorra veszi a német nyomással kapcsolatos kérdéseket, illetve számtalan példán keresztül mutatja be a magyar közigazgatás, illetve a rendőrség és csendőrség szerepét a gettósításban és deportálás során. Végül egy fejezet foglalja össze a vonatkozó népbírósági perek megállapításait, valamint az utókor véleményét.
A kötet talán két legizgalmasabb fejezete a német megszállás és a közigazgatási személycserék kérdését járja körül. Az említett mainstream vélemények gyakorta szinte elbagatellizálják a német megszállást és következményeit. Ezzel szemben Veszprémy határozottan kijelenti, hogy „a német megszállás a közfelfogás része volt, és tudatosult az átlagemberek fejében”. Szintén fontos újdonság, hogy nem igaz az a széles körben hangoztatott tétel, miszerint nem volt ellenállás a németekkel szemben. Valójában – mint a kötetből megtudhatjuk – Újvidéken például a helyőrség tüzet nyitott a német csapatokra, melynek során 28 német katona (és egy magyar) vesztette életét, sőt a budai várban is a várőrség német egységeket és GESTAPO tiszteket is elfogott, például Kállay Miklós miniszterelnöknek biztosítva ezzel menekülési lehetőséget.
Véleményem szerint a legfontosabb kérdés a magyar közigazgatás és egész államszervezet gleichschaltolása, melyet az „Isten veled, Aladár!” című fejezetben tárgyalnak. Egyértelműen megbizonyosodhatunk róla, hogy az ország vezetésében döntő fordulat állt be. Ennek illusztrálására elegendő idézni Jaross Andor újonnan kinevezett – a későbbi deportálásokért felelős – belügyminiszter egy beszédéből: „Ezt a pillanatot rendszerváltásnak fogom föl”. Az ekkor még ellenzékben lévő nyilasok pedig a következőképpen vélekedtek: „a Magyarországra érkezett német hadsereg csupán egy régi rezsimet oszlatott fel, mely teljesen baloldalon állt, és csakis a zsidókat szolgálta”. Mindezek fényében tehát teljesen indokolt a magyar állam működésében éles cezúrát húzni a német megszállás pillanatában, és tudatosítani azt, hogy március 19-től egy merőben más magyar államhatalom lépett a hagyományos magyar állam helyére. Ennek kapcsán fontos tényező a közigazgatásban végrehajtott személycserék kérdése.
Megállapítható, hogy a legfontosabb kulcspozíciókba teljes mértékig a németek mellett elkötelezett, a zsidó kérdést német elvárások szerint (vagy akár azt túlteljesítve) végrehajtani kívánó kollaboráns vezetők kerültek (Sztójay Döme miniszterelnök, Jaross Andor belügyminiszter, Endre László és Baky László belügyi államtitkárok), ezen felül pedig a főispáni karban is döntő arányú személycserét foganatosítottak, összesen 31 főispánt leváltva. A változás döntő mivolta a német fél számára is nyilvánvaló volt, ahogy arról Ernst Häckel birodalmi lektor fogalmazott: „az egész nemzeti élet átalakulása a maga módján egy olyan sajátos forradalmi változás, amely a magyar történelemben ilyen méretekben még soha azelőtt nem történt. 1944. március 19-ig megingathatatlannak és érinthetetlennek számító intézmények semmisültek meg, és ezeket a nemzetiszocialista szellemmel átitatottak váltották fel, eltolódtak a súlypontok; egykor teljhatalommal bíró személyiségek nyomtalanul tűntek el a közéletből.”
Mindezek mellett természetesen Veszprémy kötetében is szerepel az alapvető tény, miszerint a közigazgatás tömegét alkotó hivatalnoki kar döntő részben tovább szolgált és ellátta feladatait. Ezzel kapcsolatban a legérdekesebb kérdés számba venni, hogy milyen tényezők játszottak a hivatalban maradásról meghozott döntésben szerepet. A szerző – szemben a main stream irodalommal – megállapítja, hogy nem egy tényezős, hanem több tényezős (félelem, egzisztencia féltés, szervilizmus, szovjetellenesség, németbarátság, karrierizmus, antiszemitizmus) volt a kollaboráció és mindenhol egyedi helyzetekkel találkozhatunk, általános törvényszerűség nem fogalmazható meg, számos példa pedig az ellenállásra, lemondásra, visszavonulásra, vagy a zsidók segítésére is akad.
A deportálásokat és gettósítást végrehajtó kollaboráns közigazgatással szemben Veszprémy igen tiszta gondolatmenetet alkalmazva, nagyon szigorú ítéletet alkot. Ennek során kifejti, hogy a közigazgatási alkalmazottaknak lehetősége lett volna értesülni arról, hogy mi a deportálások végkimenetele, továbbá a nyilvánosan bejelentett fenyegetések ellenére sem érte a parancsot megtagadó tisztviselőket komolyabb retorzió, így tehát lett volna mozgásterük az ellenállásra is. A szerzőnek egyfelől igazat adva másfelől mégis néhány további gondolatot vetnénk föl. A német megszállást követő időszakban a magyar politikai, gazdasági, kulturális elit soraiból több ezer fő került német koncentrációs táborokba (pl. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter) vagy börtönbe (pl. Bajcsy-Zsilinszky Endre képviselő), ami már önmagában komoly megfélemlítő erőt gyakorolt, nem beszélve a további intézkedésekről: több párt feloszlatása, mintegy 130 újság megszüntetése, a társadalmi szervezetek zömének felszámolása.
Való igaz, hogy a kollaboráns közigazgatás szereplői értesülhettek a deportálások tragikus végcéljáról, ugyanakkor ez nem igazolja azt, hogy valóban értesültek is avagy hitelt adtak ezeknek az információknak, tehát a többségük annak ellenére, hogy lehetőségük lett volna utána járni a folyamatnak, valójában mégsem tudta vagy hitte el, hogy a zsidóságot megsemmisítő táborokba viszik. Szintén fontos megemlíteni, hogy a közigazgatási alkalmazottaktól egyéni ellenállást elváró kritika felvetését más irányból szemlélve nagyon erősen szembetűnik, hogy a társadalmi szintű mozgalmak esetében mennyire kulcsfontosságú egy vezető akarat jelenléte.
Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy kellő vezetők nélkül nagyon ritka a spontán mozgalom (ezzel kapcsolatban egy szabályt erősítő kivétel a vezető nélküli 1956-os forradalom), hiszen a társadalom átlagos tagjaira – tetszik nem tetszik – tömegében sokkal inkább jellemző egy még oly tragikus helyzetben is a tehetetlenség és egzisztencia-féltés, mint az egyértelmű helyzetfelismerés, hősiesség, bátorság. Ezen tud változtatni egy karizmatikus és határozott vezető, azonban a német megszállás pont ezen a téren volt a leghatékonyabb, a kulcspozíciókba a gettósítások és deportálás végrehajtása mellett végsőkig elkötelezett, megingathatatlanul németbarát kollaboráns politikusokat ültetve, ezáltal saját céljaiknak megfelelően mozgásba hozva a magyar államgépezetet.
Összegzésképpen tehát csak ajánlani tudjuk, hogy aki több szempontú, árnyalt képet szeretne kapni a magyar állam 1944-es szerepéről, feltétlenül olvassa el Veszprémy László Bernát új könyvét. A könyv végén a szerző jogi és vallási törvények értelmében ítéli el a magyar közigazgatás kollaborációját, melynek kapcsán egy örök érvényű erkölcsi tanítást érdemes még hozzáfűzni: „Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok, és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik” (Lk 6,37).
Nánay Mihály
