Balogh Bori: A dicsőítés a belső szoba intimitásából indul
– Megérte részt venni a Worship Central dicsőítő kurzusán?
– Mindenképpen. A tavalyi, budapesti, rövidke kurzusuk csak ízelítője volt mindannak, amit átélhettem odakint.
– Bárki részt vehet ezen a kurzuson?
– Mindenki, akit ajánlanak. Engem a Chemin Neuf dicsőítő iskola vezetője ajánlott. Náluk egy évet voltam korábban.
– Erről korábban beszámoltál a Vasárnap.hu-nak. A mostani kurzus mivel gazdagította eddigi tapasztalataidat a dicsőítés terén?
– Nagyon érdekelt, hogy milyen lehet a maga valóságában a Worship Central belülről, mivel már régebb óta követem a neten a tevékenységüket, amit jónak találtam. Bebizonyosodott, hogy náluk van kultúrája igazán ennek a keresztény könnyűzenei megszólalásnak. Persze sok helyen nagyon szerencsésen és természetes módon tudták átvenni a náluk elindult stílust, de az mégis csak leginkább az ő nyelvezetük. Ez olyan, mint Rómában pizzát enni. A kurzusra velem együtt érkezett dicsőítésvezetők, akik javarészt angolok voltak, érezni lehetett, hogy beleszülettek ebbe az egészbe. Mindegyikük jól énekelt, kente-vágta a stílus minden ismertetőjegyét. Teljesen otthon voltak benne.
– Te kilógtál közülük emiatt?
– Nem. Én is otthon éreztem magam az egészben. Viszont az egyértelműen érezhető volt abban a közegben, hogy mi nem ebbe születtünk bele. Amennyire nekik ez természetes, nekünk mindig lesz benne egy pici idegennek ható érzet.
– Vagyis az angolszász dicsőítő stílust ráerőltetik a magyarokra, egyáltalán a más nyelvű keresztényekre?
– Pat Barrett mondta éppen a Vasárnapnak adott interjújában: nem biztos, hogy a fordításokat, a mindig külföldit kellene alkalmazni, mert mi tudjuk, mi az, ami minket megszólít, ahogyan a magyar szív dobban. Még ha tökéletesek is a fordítások, akkor is van bennük valami, ami a még nem tud a magyaroké lenni. Ezért írni kellene új dalokat.
– Azért a hidat képző dalokra is szükség lehet. Éppen Pat beszélt arról, mennyire nagy élmény volt számára, hogy a magyarokkal énekelhette a Good Good Father című dalának fordítását.
– Persze. Ez szép. De az arányokat tekintve sokkal több jó és új dalra lenne szükség, amelyeket magyarok írnak magyaroknak magyar szívvel.
– A kurzuson is beszéltek a dalírás mikéntjéről?
– A kurzus négy választható irányultságából én a dalírás szekciót választottam, amelyet Nick Herbert vezetett, aki arról beszélt, hogyan kell szöveget, illetve zenét írni. A szövegnél szerinte abból kell kiindulni, hogy amiről írunk, az igaz legyen objektíven teológiai szempontból. A szövegnél több ötletet javasolt papírra vetni, amelyeket a végén egy nagyobb egységbe lehet illeszteni. A több variációból könnyebb kiválasztani a leendő dal egyes részeit.
– És a zene?
– Azt javasolták, hogy mindenképpen refrénnel kezdjünk. Az előadók azt mondták, hogy nem elég kedvelnünk azt, ami általunk megszületik, hanem teljességgel oda kell tudnunk lenni érte.
Bele kell égnünk a saját dalainkba.
– Mit tanít a Worship Central a már megszületett dicsőítő dalok előadási módjáról?
– Jeremy Riddle vendégelőadóként a dicsőítés tisztaságáról tanított bennünket. A fő kérdése, amelyet körbejárt, az volt, hogy lehet-e népszerűnek lenni, ugyanakkor megmaradni tisztának? Mivel ő egy „nagyon szép fiú” kinézetű előadó, az ő szájából ez az egész elég érdekesen hatott. A házasság belső műhelyéhez hasonlította a dicsőítés tisztaságán való munkálkodást: folyamatosan dolgozni kell rajta. Azt állította, lehet népszerűnek lenni, de a „tisztaság fegyverének” folyamatosan a kezünkben kell lennie.
– Mit jelent a „tisztaság fegyvere”?
– A tisztaság alatt azt értette, hogy Jézus legyen az első, őmiatta végezzük a dicsőítést. Szerinte azok, akik túlszervezik a dicsőítést és annak összes körítését, azok elveszítik a kapcsolatot a mindig első helyre állítandó Jézussal. Így viszont a dicsőítés veszíti el az értelmét és célját.
A dicsőítésvezetőnek a legfontosabb dolga, hogy Jézust tegye az első helyre, akivel intim kapcsolatban van, amelyből a dicsőítés táplálkozhat.
– Tehát semmi sem olyan fontos, mint ez a kapcsolat Jézussal?
– Erre Tim Hughes hozott fel egy nagyon szép bibliai példát. A bűnös asszony esetét említette az evangéliumból, aki Jézus lábaihoz borult, hogy drága olajjal kenje meg, és hajával törölje le. Mindezt úgy, hogy tudatában volt annak, hogy abban a házban, ahol Jézus vendégeskedett, ezért megvetésben lesz része másoktól. Tim azt mondta, hogy olyanokká kell lennünk, mint ez a bűnös asszony, aki bement a házba, ahol tudta, hogy mindenki rossz szemmel, ítélkezőn néz majd rá, minden tekintet rá szegeződik. Ennek ellenére mégis Jézus volt számára a legfontosabb. Jézusnak akart mindent adni magából.
– Ezzel a lelkülettel kellene szólnia a dicsőítésnek?
– Amikor kiállunk a színpadra, eléggé sebezhetőek és a népszerűség miatt kísérthetőek vagyunk, amely kiragadna bennünket ebből a Jézussal való intim kapcsolatból. Ha Jézus az első, akkor minden a helyére kerül: hozzá képest minden eltörpül.
– Hogyan lehet ezt a belső intimitást kialakítani magunkban és a hétköznapokban is megélni?
– Tim Hughes szerint a dicsőítés lényege nem a vallásról szól, hanem a személyes kapcsolatról. Nem lenézte a vallási gyakorlatokat, hanem az egész mélyére próbált rávilágítani. A vallási gyakorlatok önmagukban semmit nem érnek. Üresek. Ezek is akkor telnek meg tartalommal, ha van élő kapcsolatunk Jézussal. Ennek a kapcsolatnak a minősége határoz meg mindent. De ezzel nem azt mondta, hogy nem kellenek az intézményes vallási kereteink, mert azok az ember emberségéhez hozzátartoznak. Minden gyülekezetnek természetes módon kialakulnak a belső szokásai, rendszerei, és ezzel szerinte nincsen semmi baj.
– A bizonyos szabadkeresztény gyülekezetek által hangoztatott „csak Jézus kell”, és rajta kívül senki és semmi, ezek szerint nem életképes elképzelés a Worship Centralban?
– Tim ezt úgy mondta, hogy ezekkel a vallási gyakorlatainkkal is, amelyek az emberségünkhöz tartoznak, odamehetünk Jézushoz. „Broken Hallelujah”-nak (megtört allelujának) nevezte ezt a folyamatot. Ebben benne van az emberségünk, megtörtségünk, a vallási kereteink. De ezzel együtt kell Jézus elé lépnünk.
Így mindig Jézus lesz az első minden helyzetben.
– Hogyan alakíthatjuk ki ezt a hozzáállást magunkban?
– Hangsúlyozták a csend és a személyes imaélet fontosságát. Ebből táplálkozunk. Le kell ülnünk otthon és személyesen dicsőítenünk Istent. Ha nem dicsőítettük még Istent egyetlen dallal sem úgy, hogy csak ő volt ott meg én, akkor hogyan visszük oda ugyanezt a dicsőítést sok ezer ember elé. Amikor a színpadon állunk, ebből a belső intimitásból kell tudnunk meríteni, hogy nehogy színjáték legyen.
– Neked dicsőítésvetőként ez hogyan működik?
– Keveset írok mostanában. Nehéz idehaza kialakítanom ennek a belső szobának az intimitását, ahol Jézus van és én. Sok minden elveszi ettől a figyelmemet, de törekszem megvalósítani ezt az egységet. Akkor is meg akarom élni ezt a belső intimitást, amikor egyedül vagyok, nemcsak kiemelt ünnepi pillanatokban. Ebben még sokat kell fejlődnöm.
– A kurzus során volt módod ezt gyakorolni?
– Volt egy gyakorlat, amit nagyon érdekesnek találtam. Egy nagy és közös dicsőítésről van szó, amelyet úgy neveztek, hogy „Kingdom come”. Az elején lelki ráhangolódásként kicsit énekeltünk, de ezt követően nem hangozhatott el olyan dal, amely már megírt, létező ének. Tartottunk egy tízperces néma csendet, amikor megnyitottuk szívünket a Szentlélek jelenlétére. A csend után bárki odamehetett a körből a mikrofonhoz, és egy teljes dalt elénekelt. A felvezetőben elmondták nekünk: ne azt várjuk, hogy csak egy refrént kapunk, hanem készüljünk arra, hogy egy teljes dalt, mert a Szentlélek teljes dalt ad. A zenekar az így elénekelt dalra pedig kíséretet illesztett. Megdöbbentő tapasztalat volt, még akkor is, ha ezek az énekek alapvetően egyszerűbbek voltak a dicsőítés evidens jelzőivel.
– Ez azt jelentené, hogy nem szabad napokon át komponálni és „izzadni” a dalok fölött?
– Erről is volt szó. Elmondták, hogy
a dalírás minden pillanatát értékelnünk kell, akkor is, ha több napi munkát jelent.
Nem csak az a jó, ha nagyon produktívak vagyunk, hanem ha órákon át két soron szenvedünk. A leggyorsabban születő dalokat általában megelőzi egy-két lassabban, több fáradsággal komponált ének.
– Ha össze kellene foglalni, mit mondanál, mi a dicsőítés?
– A dicsőítés az, ami a mi szívünkben születik meg Jézus felé.
Az már az evangelizáció része, ha ezt másokkal is megosztjuk, hogy ők is beléphessenek ebbe az Istennel való kapcsolatba, az ő jelenlétébe. A zene csak egy kis szelete annak, amit dicsőítésnek nevezhetünk. A hétköznapokban is kell tudnunk dicsőíteni Istent.
Kapcsolódó írásunk:
